Hat szerep

Hat szerep
Herczog Noémi, Élet és Irodalom
2025. március 21.

Szereplőből nem is lenne sok, inkább az időtáv hosszú, amelyet befog a kétórás játékidő a Sokszor nem halunk meg ősbemutatóján. Magyarországon ritkán kerülnek azonnal színre a kortárs művek, ez alól a drámák végképp nem, talán egyedül a színházi regények képeznek kivételt. (A Káli holtak három, a Sokszor nem halunk meg rekord két éven belül került egy-egy fontos budapesti színház színpadára.) A szereplők öregszenek, változnak, közben keresik önmagukat, és ez a keresés kap színpadi nyelvet azáltal, hogy itt egy pillanatig sem feledjük: színházban vagyunk.

Pontosabban több is, mint hat. Hiszen ha nem csak a színlapról próbálunk puskázni, észrevehetjük, hogy többen is játszanak az Örkény Stúdióban azok közül, akik máskor nem szoktak. Ez az oka, hogy a Sokszor nem halunk meg nyílt próbáján (életemben először vettem részt hasonlón) magától értetődőnek tűnt, hogy a rendező megállítja az előadást, bemutatja a szereplőket, elmagyarázza alkotói döntéseit. Kicsit sajnáltam is, hogy ezekből valamivel kevesebb került be a „kész” produkcióba. Bár azt hiszem, végül részben megértettem, miért. Azért jutott is, maradt is: rögtön a zeneszerző, a csodás Matisz Flóra Lili, aki most ebbéli „szerepéből” ad élő zenét a hosszúkás tér közepén. Súgót játszik Sütő Anikó, súgó is. Még azt is megtudjuk, mennyi idős lenne ma a főszereplő, mert felvételről Pogány Juditon keresztül elevenedik meg a regényből a portréinterjú. Gáspár Ildikó nem először játszat össze szerepet és színészt: emlékezetes Pogány Judit mint Szeredás Emerenc egy másik színre vitt regényből, vagy megint ugyanebből a stúdióból Mácsai Pál Solness építőmestere, Polgár Csaba Ragnarja: mindegyiknél volt valami játék szerep és a nyilvánosságban vitt szerep közt. Ilyen finoman kapcsolódnak a jelennel Gáspár Ildikó rendezései. Ahogy Tompa Andrea regényének is egyik legsajátabb vonása, hogy Auschwitz helyett annak továbbörökített, velünk élő, sorstalan gyerekeiről szól.
Van abban valami szükségszerű és nagyon szép, hogy egy soknyelvű – magyar, román és német – nyelvi közegben játszódó regényt egy magyar, román és német nyelvi közegből érkező színészgárda vigyen színre. A Theaterhaus Jenával való együttműködés így a regény világirodalmi tágasságát is hangsúlyozza, nem a „nemzeti művet”. Gáspár Ildikó szűk stúdiótérre rendezi a kolozsvári nagyregényt, egyszerűen, mégis bonyolultan, mindössze pár színész között cserélgetve a szerepeket.

Szereplőből nem is lenne sok, inkább az időtáv hosszú, amelyet befog a kétórás játékidő a Sokszor nem halunk meg ősbemutatóján. Magyarországon ritkán kerülnek azonnal színre a kortárs művek, ez alól a drámák végképp nem, talán egyedül a színházi regények képeznek kivételt. (A Káli holtak három, a Sokszor nem halunk meg rekord két éven belül került egy-egy fontos budapesti színház színpadára.) A szereplők öregszenek, változnak, közben keresik önmagukat, és ez a keresés kap színpadi nyelvet azáltal, hogy itt egy pillanatig sem feledjük: színházban vagyunk.

„Valami forma kell. Mondjuk brechti forma” – mondja majd egy ponton egy rendező az előadásban. És Brecht már az első pillanattól velünk is van. Nemcsak mert Erzsiben Gruse is megelevenedik A kaukázusi krétakörből, amikor magukat is veszélybe sodorva befogadja a kitett gyermeket. Hanem mert miközben Takács Nóra Diána levelet vagy babanaplót ír ennek az Erzsi szerepében, addig mellette Ioana Niţulescu karmolássza egy szék támláját, így adva az írás sercegő hangját. Szaplonczay Mária, aki az Örkényben éppen Gáspár Ildikónál tűnt fel először, azóta pedig társulati tag lett, olyan babahang-repertoárt skálázik a terem túlsó végében, hogy az ember nehezen hiszi, ez egy felnőtt ember hangja. Pedig nem titok, hogy így van, hiszen közöttünk ül, kezében mikrofon. Így kölcsönzi hangját egy gyűrött rongycsomónak, aki nem más, mint Nagy Matild, Matyi, Tilda, született Székely Matild (az eredeti név egyetlenegyszer hangzik el). Őt hozza haza Erzsi, mert a szülők, mielőtt elviszik őket, a cselédre bízzák gyermeküket. Gáspár Ildikó megőrzi a regény elhallgatásait, csak annyit tudunk, hogy utóbb nem térnek haza, és Erzsiből – „Két dolgot akartam ebbe az egész életbe, egy, hogy legyen egy szép gyermekem, s kettő, hogy tanító legyek. Melyik sikerült, ugye” – végül mégis anya lesz: Ferivel örökbe fogadják Matild-Matyit.

Az első részre még rázáródik a hosszúkás stúdiótér: Erzsi szenved, hogy „a séta már politika”, nem lehet kimenni, mert elvehetik a gyereket. A csíktérben kell együtt lenni, csöndben, énekszóval nyomni el a babasírást. Így már az első rész hangos, ha a gyereket mindig le is pisszegik, tele szorongással, kimerültséggel, de napfoltokkal és életörömmel is, örömmel egy kisgyerek érkezésének. (Azért figyelem-figyelem, az első részben jobban jár, aki a rossz adottságú tér belsejében talál helyet: szinte minden „játéksziget” – az óvóhely, az otthon – közelebb fog esni hozzá.)

A vészkorszak végén ugrunk az időben: Matyi felnő, és kitágul a tér. Ekkor kapcsolnak be a kamerák. A színészek ki-be szaladgálnak, és mi a képernyőkön követjük őket. De még valami megváltozik: amint a színház világába kerülünk (Matyi-Tildából színésznő lesz), a szereplők hirtelen tudni kezdenek magukról mint szerepekről. Nekem az este nagy élménye most az erős kisugárzású Florian Thongsap Welsch, aki be is mutatkozik nekünk mint német színész. Elmondja, hogy angolul fog beszélni, bár szerepe szerint románul kellene, de úgy nem tud. Úgyhogy képzeljük csak – mondja –, hogy amikor angolul beszél, akkor valójában románul. Ez nemcsak szórakoztató, de itt valóban hat szerep keresi a pirandellói „szerzőt”, ha tetszik, közös történetük értelmét. Gáspár Ildikó kihagyja Tilda Pirandello-alakítását, de a hasonló kiszólásokon keresztül mégis odateszi.

Az első részben, a háború alatt mintha még tudnák a szereplők, hogy kik ők: Takács Nóra Diána és Friedenthal Zoltán Erzsi–Feri kettőse, Szandtner Anna „Klári mamája” átélt, szép alakítások. Furcsamód színházi szempontból mégis akkor és olyankor lesz a legerősebb a játék, amikor tudatára ébred önnön színháziasságának. Mint Nagy Matild, aki már azt mondja, csak a szerepeiben igazodik el, míg önmaga számára örök titok. „Pedig én azt akartam, hogy ő legyek” – árulja el vágyát a szereppel való egybeolvadásra. „Azt nem lehet – feleli a rendező, aki szinte mai szemlélettel, a színésszel együttműködve terelgeti Tilda lágerelőadását a nyolcvanas években –, csak megmutatni azt a másik életet, ami nem a tied.” Tildát három különböző életkorban három színész játssza, sokáig Szaplonczay Mária, a végén egy kicsit Szandtner Anna, időnként pedig Pogány Judit. A szereplőkre tapadó, szűk „kamerakezelésű” regény a színpadon széttöredezik a színészek tükörcserepeiben. Innen nézve sajnálom kicsit, hogy a játszók személyes történetei, sokkultúrájú gyökerei az Örkény reklámvideóiból nem kerültek be az előadásba is. Passzolt volna, hiszen azt is megosztják velünk, amikor átadják egymásnak szerepeiket, Friedenthal Zoltánnak egyszer még beszédhibát is szabad javasolnunk, mesterien megoldja. Mintha menedék lenne a színház, ahol, ha csak rövid időre is, de végre tudhatod, kiket látsz magad előtt. Mindez azonban nincs szájba rágva, és minél játékosabb, minél sallangmentesebb mindenki, annál átérezhetőbb. Csak a vége felé, a nagy rohanásban volt az az érzésem, mintha gyorsan „össze kéne foglalni”, ami még hátravan, Dést, autót, száguldást. Aztán a finálé ismét gyönyörű. Megint felcsendül a magyar színháztörténetben a Parasztoperából ismert árvaságdal: Matisz Flóra Lili feldolgozásában szól az Árva madár... Takács Nóra Diána énekli, sok színnel megformált Erzsije így halála után is velünk marad.

2025.03.21. 10:00