Az agónia árnyékában

Az Örkény Színház műsorpolitikájának fontos része, hogy kapcsolatot épít a független társulatokkal; a stúdió repertoárjának mennyiségileg és minőségileg is meghatározó részét jelentik a független szférából érkező vendégrendezők által létrehozott produkciók. Az együttműködés több esetben csupán alkalmi jellegű, de néhány komoly sikerű, perspektivikus produkció valószínűsíti, hogy kialakulhat a független alkotóknak olyan köre, akik többé-kevésbé rendszeresen dolgozhatnak együtt a társulattal. Ennek jele lehet, hogy két évaddal a Jelenetek a bábuk életéből bemutatóját követően Ördög Tamás újabb Bergman-film adaptációját vihette színre a stúdióban; a Suttogások és sikolyok hivatalosan is az Örkény Színház és a Dollárpapa gyermekei koprodukciójában jött létre.

A bemutatót hosszú titkolózás, jogdíjkeresés előzte meg (az Örkény honlapján néhány napig a Rosemary gyermeke is feltűnt bemutatóként), ami elbizonytalanít a tekintetben, hogy eredetileg is a Suttogások…-ra esett-e Ördög Tamás választása.  Akár igen, akár nem: a rendező vonzódása a Bergman-filmekhez érthető. Ingmar Bergman nem egy emblematikus alkotására jellemző, hogy kíméletlen élességgel vizsgálja az emberi kapcsolatok kiürülését, a társas magányt, az embert fizikailag is felőrlő ridegséget, gyűlöletet. S miközben az ábrázolás gyakran kifejezetten naturalisztikus, a formai, filmnyelvi eszközök mégis stilizálnak, emelik a reálszituációkat. Ez a szemlélet és alkotásmód (különösen a realizmus-naturalizmus és a stilizáló együttese) Ördög Tamás nem egy fontos rendezését is jellemzi, a színre vitt Bergman-filmek esetében pedig teljesen adekvát megközelítésnek látszik, amelynek tétjét elsősorban az adja, sikerül-e a bergmani ábrázolásmódot és hatásmechanizmust színházi nyelvi eszközökkel előállítani. Nem meglepő tehát, hogy Ördög Tamás rendezése ezúttal sem rugaszkodik el a film témájától, szerkezetétől, nem próbálja más közegbe átültetni, aktualizálni, felülírni azt, hanem a Bergmanéhoz hasonló erzelmi-érzéki-gondolati hatás színpadi lehetőségeit keresi. Ami a Suttogások és sikolyok esetében nehezebb feladat, mint a Jelenetek… színrevitelekor. Elsősorban azért, mert az előbbi nemcsak formailag, de hatásmechanizmusát tekintve is komplexebb, bonyolultabb mű annál. A cselekménye egyszerűen és röviden összefoglalható - és a színpadi változat e tekintetben nem tér el a filmtől. A rákos Agnes haldoklik, két nővére, Maria és Karin, valamint házvezetőnője, Anna ápolják. A nővérek Agneshez, egymáshoz és az őket körülvevő férfiakhoz való viszonyából a szeretet teljesen hiányzik - csupán a kötelesség miatt maradnak a haldokló Agnes (és egymás) mellett. A fájdalom, a törődés, az érzelemteli odaadás csak Annát jellemzi. Agnes szörnyű haldoklása közben előbb rálátunk a nővérek reménytelen kapcsolataira, majd fel-felcsillan a közeledés, az érzelmek felvállalásának esélye, de azután ez is tovatűnik. Agnes szörnyű szenvedés után meghal, de másnap feltámad, és magához hívja nővéreit, ám azok riadtan kimenekülnek. A család végül elküldi Annát, majd ők is elhagyják a házat. Noha Bergman filmje döbbenetes erővel, naturalisztikusan ábrázolja a fizikai szenvedést, a nagyszerű színészi alakítások pedig sokrétűen láttatják a rideg emberi viszonyokat, a film mégsem klasszikusan realista mű; Bergman többféleképpen is elemeli a történetet. Az elemelés része Agnes ambivalens értelmezési lehetőségét kínáló feltámadásának fordulata is, de maga a különleges látvány, a kamera mozgása is stilizál. A Suttogások és sikolyok az a film, amelynek képei nagyon erősen rögzülnek az emlékezetben; ha valaki oly régen látta az alkotást, hogy cselekményét már nem is tudja felidézni, a vörösben úszó szobára akkor is szinte bizonyosan asszociál a címről. Sven Nykvist operatőrként tényleg társalkotója a filmnek; az élénk képsorok nemcsak atmoszférateremtő erejűek; szinte olyan érzésünk van, mintha a szereplőkre rázáródna a vörös szoba, ahonnan nincs menekülés (alig néhány perc játszódik kívül, a szabadban). A bezártság érzését a mindvégig domináló, az arcok minden rezdülését felnagyító közelik is fokozzák.  Hasonló eszközökkel a színpadi előadás nem élhet - és nem könnyű megtalálni ennek a filmnyelvnek a színpadi megfelelőjét. Ördög Tamás nem is kísérletezik a hiábavaló másolással. Az Örkény kicsiny stúdiója ugyan mindig kelt a nézőben némi bezártság érzetet - ezt fokozni valószínűleg csak olyan szcenikai ötlettel lehetne, amely alighanem szétfeszítené (akár a szó szoros értelmében is) a színház falait. Balázs Juli díszlete inkább kicsit szellősebbé teszi a színt: a középre helyezett játékteret a nézők két oldalról ülik körül. A szoba alapvetően kopár, falai a stúdió falai, tehát feketék. Fehér viszont a játéktér nagy részét elfoglaló ágy matraca és ágyneműje. Az ágy mögött nagyméretű tükör áll (amelynek nemigen van gyakorlati funkciója; metaforikus jelentése mellett vizuális ereje a lényeges: egyes történésekre és egyes tekintetekre, arcokon végigfutó érzelmekre jobban rálátunk, ha a tükörben nézzük a játékot). A fehér-fekete kontraszt Kiss Tibor jelmezeiben is megjelenik: a nők fehér ruhát viselnek, míg a férfiak alapvetően feketébe (öltöny, nadrág) öltöztek, csak ingük fehér. A vörös azért nem hiányzik teljesen a palettáról, de alapvetően Agneshez (és rajta keresztül a halálhoz) kapcsolódik: vörös az ágytakaró, amellyel a halott Agnes lemeztelenített testét letakarják, és vörös az ágyneműt beszennyező vér is. Mindez más vizuális erővel bír, mint Nykvist képsorai, de ez a látvány is meghatározza az atmoszférát, s a maga steril kimértségével, kontrasztjával kicsit el is emeli a reálszituációkat. Közelik viszont nem állíthatók elő a színházban, hiszen a színészeknek nem kizárólag az arcára fókuszál a néző. Ráadásul nemhogy a kastélyból, a szobából sem léphetnek ki a szereplők (a színváltások e térben megoldhatatlanok lennének), aminek az a következménye, hogy a haldokló, illetve a halott Agnes mindvégig (vagy legalábbis a feltámadást követő távozásáig) a színen - vagyis a befogadói tekintetek középpontjában - van.  Akkor is, amikor a többiek annak tudatában beszélnek róla, hogy nem hallhatja őket, és akkor is, amikor tőle függetlenül, agóniáját kizárva marakodnak egymással. Előfordul, hogy a nővérek a mozdulatlan Agnesről tudomást sem véve befekszenek vagy ráülnek a halotti ágyra, a testtől néhány centire fogalmazzák meg a tragédiához, a szenvedéshez méltatlan súlyú mondataikat. Ami szintén stilizál, elidegenít, hiszen úgy húzza alá a családtagok érzelmi ridegségét, Agnes állapota iránti közönyét, hogy már-már kikarikírozva (de persze minden direkt humor, poén nélkül) jelzi cselekedeteik, mondataik kisszerűségét.

E szituációk a teatralitást sem nélkülözik. Sőt, a játék egésze is egy teátrális gesztussal kezdődik: Kiss-Végh Emőke még a szín szélén állva, teljesen természetes, tárgyilagos hangon vázolja fel a szituációt, majd “Kezdjük” felkiáltással, immár Agnesként fekszik le az ágyba. Így aztán a halott Agnes feltámadása végképp ambivalens jelentésű lesz, hiszen értelmezhető egyfajta keretként is; a színésznő ugyanazokkal a tárgyilagos, ,,civil” hangsúlyokkal lép ki a játékból, amelyekkel az elején belépett. E kettő között viszont drámai erővel és egészen naturalisztikus módon játssza el az agónia folyamatát: a rémületes szenvedést tükröző felkiáltások, hörgések, halálsikolyok hangja, a testnedvek látványa a gyengébb idegzetű nézőkre akár bénító erővel is hathat, de az erősebb idegzetűeket is kibillentheti komfortzónájukból. És alaposan beleég a befogadói tudatba: amikor már csak a letakart holttest fekszik előttünk (és csak az arcát látjuk), akkor is elevenen és bennünk az, amit pár perccel korábban láttunk-hallottunk, s amihez képest a többiek életének csöndes, elfojtott boldogtalansága másodlagosnak hat. A rideg, szeretetlenségből fakadó boldogtalanságot, az egymáshoz fűződő kapcsolatok reménytelenségét a színészek precízen, kimunkáltan játsszák el, minimalista módon, szinte filmes eszközökkel: a tekinteteknek, a hallgatásoknak, a metakommunikatív eszközöknek sokszor nagyobb jelentőségük van, mint a szavaknak. Csákányi Eszter Karinja és Bíró Kriszta Mariája ellentétes utat jár be: Csákányi szuggesztíven jeleníti meg az idősebb nővér hűvös, merev magába zárkózását, majd finoman láttatja az érzelmi falak mögötti magányt, s a törékeny szándékot, amellyel Karin megpróbálna kilépni e falak mögül. Bíró Kriszta Mariájában eleinte erősebben pislákol a vágy a szeretetre, próbálna közeledni nővéreihez, ám az események végül megkeményítik, kiölik belőle a kapcsolatteremtés igényét, s ő lesz az, aki fölényes arisztokratizmussal magába zárkózik. Velük szemben Takács Nóra Diána Annája a természetes emberi érzéseket képviseli; tekintetében végig ott a törődés, a fájdalom (amit nemcsak Agnes agóniája, hanem saját gyermeke elvesztésének emléke is okoz), de meggyőzően érzékelteti a megváltoztathatatlanba való belenyugvást is. A férfiak csupán mellékszereplők a tablón: Csuja Imre, Vajda Milán és Terhes Sándor másképpen, de egyaránt egoista, hűvös alakjai sokat megsejtetnek abból, miért képtelenek a nővérek az igazi, szeretetteli emberi kapcsolatokra. Ám ez az erőteljesen, kifinomult színészi eszközökkel megjelenített boldogtalanság a színen közel sem hat olyan erővel, mint a fizikai szenvedés velőtrázó fájdalma. Következtetésképpen az a sajátos egyensúly, amelyet a film a halál és a haldoklás fizikai és érzelmi sokkhatása, illetve az emberi kapcsolatok kiürülése, a szeretet nélküli élet reménytelensége közt létrehoz, az előadásban nem születik meg. Bármennyire is hű Ördög Tamás a Bergman-film történetéhez, szerkezetéhez, a színen a többiek drámája többnyire csupán méltatlan civakodásnak, kegyetlenségnek, érzelmi csököttségnek látszik Agnes agóniája mellett. Amit én nem szakmai vagy koncepcionális problémának gondolok; előfordul, hogy a filmnyelvtől szükségszerűen eltérő színházi nyelv, a más fokú és más irányú színpadi stilizáció eltérő eredményre vezet. A produkció befogadóra gyakorolt hatása alighanem meghatározó mértékben függ a néző személyes érintettségétől, illetve attól, hogy a színpadi agónia ábrázolása mennyire megterhelő számára. A e primer hatás alól ki tudja/akarja vonni magát, az egy színházi nyelv keresésének folymatát, annak eredményeit és buktatóit figyelheti meg - ami nemcsak önmagában, de perspektivikusan is érdekfeszítő, tanulságos folyamat.