HÁNY ÉLETE VAN EGY ÖNGYILKOSNAK? - Népszava - Tarján Tamás

HÁNY ÉLETE VAN EGY ÖNGYILKOSNAK?
Népszava – 2007. január
Csuja Imre pocakja kőszikla, ­melyre színházak szentegyházát lehet építeni. A kitűnő, robusztus, tekintélyes, masszív színészhez tartozó masszív, tekin­télyes, kedves, tehetséges has a Vízke­reszt vagy bánom is én című Shakespeare-modernizálásban zárt ruhát alig tűrő, pőre hercegi hasként vált a ­siker részesévé az Örkény István Színházban. Takartabban ­hangsúlyozva: Patrick Süskind Novecentójának ugyancsak fontos, tengerhullámzású színészi eszközeként gömbölyödött. Feltárult, fellépett e has más darabokban is. A Kamrában, majd máig a Katona József Színházban a kortárs magyar dráma - Egressy Zoltán Portugál című tragikomédiája - köszönhet sokat a sörrel bélelt kocsmárosi bendőnek. Az újabb magyar film történetét pedig meg sem lehet írni a rabelais-i hedonizmust és népi őserőt sugárzó Csuja-testrész öntörvényű hordozásának és játékának elemzése nélkül, legyen szó akár a magyar honfoglalás haspróbáló, legendás idejéről, akár az üvegtigris-jelenkor köldöktáji rengéseiről.

Tasnádi István Finitójának színpadán Csuja Imre hasára szabásmintát rajzol­nak: a szaggatott vonalvezetés mentén szíveskedjék magába döfögetni, beleiben vonogatni szamurájkardot vagy böllérkést. Mindegy, mit, csak televíziós élő adásban hozzon nézettségi rekordot a frenetikus Pál Show-nak és a kereskedelmi csatornának a szenzációs műsor! A Csuja játszotta Blondin Gáspár mint munkanélküli, szerencsétlen falusi flótás kezdi a komédiában. Egyszerű, szerény, bumfordi, hétköznapi, jeltelen áldozata lenne a gyermekeiről könnyen lemondó mai létnek. Szabadulna követelőző feleségtől, házsártos anyóstól, anyagi gondoktól, kilátástalan jövőtől. De ekkor végső menedékhelyé­nek, a kerti budinak a falán bekopog a külvilág. A polgármester képében hallat magáról a település önkormányzata, elküldi saját pecsenyéjét is sütögető tárgyaló-pszichológusát a naprakész tudományosság, követeket szalaszt Blondinhoz a komoly és a könnyű múzsa, s két rohamban lecsap rá a média. Mindenki üzletet ajánl: legyél nekünk öngyilkos! Add el nekünk életed-halálod! Megrázó tragédiád helyrerázhatja a helyi költségvetést, halotti nimbuszod fellendítheti a vidéki turizmust! Tejelnének a megrendelők, a szponzorok: a lélektan műhelyének, egy irodalmi alkotócsoportnak, Tigris Niki omladozó popbizniszének! Mindenekelőtt pedig Pál, a nagy, a csodálatos, a zseniális, az utolérhetetlen Pál húzna hasznot az élő egyenesben közvetített szuicídiumból.

Csuja-Blondin a legegyszerűbb szavak kimondásához is fáradt középkorú páriából szép lassan budilázadóvá, majd elpimaszodó öngyilkosságalkusszá, környezetének halálérdekelt egyedeit idomárként ugráltató kiskirállyá terebélyesedik. S hiába a megegyezések, az alákanyarított szerződés, végül az öngyilkossághoz sem fűlik a foga. Még az a veszély is fenyeget: magának Pálnak kell beugrania a bélkiontó szerepbe, hogy a produkciót megmentse!

Az öngyilkosságáru körül ­sürgölődő kofákhoz általában rátermett színészeket talált a társulatban a rendező, Mácsai Pál. Für Anikó (Blondinné) elgyötört-gyűlölködő-értetlen viaszarcán ott pislákol, mennyit virraszthatott álmatlanul, szexszomjasan a tenyeres-talpas, magának való férj mellett. Pogány Judit (Özv. Vecserák Károlyné) a sztereotip anyóst letudja egy-két sematikus jelzéssel, hogy annál hatásosabban alakíthassa az önjogon gonosz, józan esze maradékát a kíváncsiskodásban őrző fürge mamókát. Anger Zsolt m. v. (Pacsik Ferenc polgármester) - akárcsak a többiek - ügyel a jellem egyensúlyára: a községi főcsinovnyik korántsem teljesen hülye. Széles László (Dr. Juhos Buda) vasöntvény férfiként, a találékony jelmeztervező Izsák Lili által pilótának öltöztetve valamivel otthontalanabb az öngyilkossági ügyletben, Kerekes Viktória (Reszlik Hajnalka, riporter) és főleg Máthé Zsolt (Operatőr) jól megoldott karakterei elől kissé elszívja a levegőt Debreczeny Csaba (Pál, médiaszemélyiség) a nézőnek a többszöri ráismerés kaján örömét ajándékozó paródia-bravúrszáma. Ez utóbbiban a figyelmesen építkező színészi gondosságon kívül az előadás egyik meghatározó alkotójának, Magyar Évának is döntő része van koreográfiájával.

Alkoholködös agresszív műbánattal táncolja-vonagolja remekül a vénülő popdívát, a buja Tigris Nikit a mellékszereplők közt állandó megújulásra kész Bíró Kriszta. Bicke B. ­László költőt nem az ősz lófarkhajat viselő Végvári Tamásra szabták, így ő az alvajáró létértelmezésbe és a három-négy évtizeddel ezelőtti magyar líra modorosságainak kipellengérezésébe vonul vissza, a szerephez menthetetlenül fiatal Czukor Balázs (Szomszéd Misi) pedig enyhén stilizált, félálomi közlekedéssel próbálkozik (az nem valószínű, hogy a szomszéd a csendes drogozásban keresne kiutat). Az együttest dirigáló Mácsai Pál elegáns gesztussal a Hivatalos úr kurta mondókáját osztotta magára. Nagy garral, államilag rendbe tesz mindent, ígér fűt-fát, amikor már nem lehet semmit rendbe tenni (pedig az öngyilkos nem is lett öngyilkos; nem öngyilkos lett). Vitustánc-marionettje tökéletes színészi, rendezői és koreográfusi slusszpoén.

Az este felhőtlen szórakozást bizto­sít, noha bizonyára felhősebbet szeretne. A Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című (a Nemzetiben most is műsoron levő), 1928-as színművének ötletéből írt Tasnádi-darab meglehetősen egyenetlen. Sok műfaji urat szolgál. Egyszerre moralitás, farce, verses komédia, moliere-i vígjáték, barokk opera, szatíra, bohózat, kabaré-kétfelvonásos. Ebből az egyvelegből pusztán a stílusrétegek nem keverik ki a társadalomkritikai fekete­komédia remélt új minőségét. Az énekes közjátékok (zene: Horváth ­Károly, énekesek: Bucsi Annamária m. v., Gál ­Gabi m. v.) jópofa formai rátétek, de a mulatságos különbségen, anakronizmuson kívül tényleges feszültséget nem keltenek tárgy és előadás között. A szöveges interlúdiumok is ötletszerűek - például semmi szükség arra, hogy Pogány Judit rímekbe szedve elmondjon egy levesreceptet. Tasnádi olajozottan, ezer leleménnyel, divatszavainkra és kultuszfogalmainkra rátapintva, szelle­mesen versel. Már ahol. Ahol igen, ott könnyünk folyik a nevetéstől. Ahol nem, a görbén, kopogósan hagyott sorok bántják a szemet, fület. Mesegördítése a zalaegerszegi ősbemutató óta célratörőbb lett, de hol sok, hol kevés az embere a színen (a Pál Show-hoz három fő kevés, viszont Hajnalka sokszor önmaga ráadása, Bicke - a szépirodalom - meg elvész a rengetegben).

Bagossy Levente díszletéből nem hiányoznak a (hidroglóbusz feletti, szürkén vonalkázott, kétdimenziós) felhők. A játékteret a kártyavárra, ócska dobozra, embermetélő bűvészládára, függőleges koporsóra is hasonlító, dülöngélő ­budi rendezi maga köré. E hasábot az Örkény István Színházban nem lehet nem címernek tekinteni, hiszen magyar tragikomédiában már mindig minden falusi reterát Örkény Tótékjának nevezetes budija is lesz. Világhelyzetet elbeszélő, a mindennapi romvalóságról poétikusan valló, a magánszférát illuzórikusan óvó deszkatákolmány. Az Örkény-titoktudó Mácsai nem akart Tótékat faragni abból, ami nem Tóték, a morbid groteszkhez viszont csak néhány jelenetben merészkedett közel (ilyen jelenet az étektelen gyászlakoma jelzéses, szorongató, időhúzó nagyközelije). Inkább az ízléses, de hagyományos komédiai nevettetést, a napi aktualitású jelenségparódiát, vala­mint a moliere-es, barokkos színházi és zenei célzásokban búvó intellektuális megmerítkezést kereste.

Saját szerepe nem csupán a Tartuffe deus ex machina érkező Rendőrhadnagyával (és a Lojális úrral) teremt összejátszást, hanem az e színpadon a közelmúltban szintén prezentált A filléres opera (a brechti Koldusopera) királyi hírnökével is. A királyi hírnökök, tudvalevő, roppant ritkán jönnek a jó hírrel. Az Örkény István Színházban, egy működőképes új magyar színdarab (alcímét idézve: a Magyar zombi) végén befut a Hivatalos úr. Olyan jó hírt hoz, olyan jót, hogy agyon kéne verni.
Tarján Tamás

1970.01.01. 01:00