A Sötétben Látó Tündér

2006. március - Kritika

Nagyszerű játék ez. Az Örkény Színházban töltött óra kegyelmi időszaka az évadnak, írói, színészi, tervezői és rendezői tehetségből egyaránt a legjobb jut a közönségnek. Bagossy László ,,mesebeszéd"-ként meghatározott írásműve magyar népmesék motívumaiból szőtt, szecessziós gyöngyözésű színpadi monológ. A Tündér szerepében – avarbarnába öltözötten, rönktrónuson üldögélve egy rőzsepalota boltíve alatt – Pogány Judit meséli el, miképpen is jött a világra háromezer évvel ezelőtt, irinyó-pirinyó tesvérkéivel együtt, szappanbuborékokban szállingózva és tündérszüleiben megkapaszkodni próbálva, s miképpen tanulta meg a sötétben látás nagy mesterségét, melyet most nekünk is tanulmányozásra ajánl. Hiszen azok közé tartozunk, akiket biztatni kell. Tündéranyja azt mondta neki annak idején: ,,Biztatni kell azokat, / akik félnek a semmit-se-tudástól, / és biztatnia kell azokat, / akik félnek a meghalástól." S mikor megkérdezte, hogy aztán ,,mire van szükség ahhoz, hogy mindezeket szépen csinálja", azt a választ kapta: ,,Három dologra: Képzeletre, szeretetre – és bátorságra."

Bagossy Lászlóról már pécsi egyetemista korában lehetett tudni, hogy nem csupán zenei adottságai érdekesek, betűbarát alkat is. Mára sikeres színházi ember lett, rendező, aki nem csupán olvas, hanem ír is, ha úgy hozza a szükség. Látni és láttatni aztán a kimagasló tehetségű tervező, Bagossy Levente, saját testvéröccse segíti gyakran adódó közös munkáik során. Időzzünk még kicsit a szerzői ajánlatnál. Jelentős költői mű a ,,Sötétben Látó Tündér". Tökéletes lüktetésű prózavers, a magyarul beszélés örömének nagyvonalú felkínálása mesélőnek és hallgatónak. Szimbólumrendszerében nem találhatnak kivetnivalót az ortodox néprajzosok sem. A feldolgozás módja Tompa Mihály gyöngyházfényű regéit idézi, érzékeny összhangban az olykori aláfestést szolgáló impresszionista hárfafutamokkal, míg a színházi élményhez oly szükséges félelemről a népi horror borzongató motívumai gondoskodnak. (Nem részletezem, látni kell.) Magasrendű és tiszta humora teszi lehetővé, hogy az előadó mesterien tudjon bánni a gyermeki nézősereg figyelmével. Sok minden megtalálható benne a kortárs gyermekirodalom legnagyobbjainak erényeiből megvan benne Lázár Ervin mítosz- és figurateremtő képessége, s a Négyszögletű Kerek Erdő atyjára annyira jellemző könnyes poézis, kimutatható egy csipetnyi fűszer Kiss Anna szürrealisztikus népiségéből, de – képzelet és valóság határán – megjelenik egy-egy fájdalmas, élőket és holtakat összekapcsoló groteszk bukfenc is, leginkább Kormos Istvánra emlékeztetve.

Mindez azonban nem lenne elég a jóhoz, ha az író-Bagossy nem lenne kiváló rendező is egyben. Attól olyan erős ez az óra, hogy a színház minden (!) munkatársa tudja, mire vállalkozott. Pogány Judit alakja köré totális színház szerveződik. Míg az író-rendező megoldja a nagy megoldhatatlant, vagyis hogy miként lehet színházban úgy mesélni, hogy a szöveg agyunkban megjelenő belső képeit ne összetörje, hanem kiteljesítse a fényben érzékelhető külső képek sora, Pogány Judit megoldja a másik lehetetlent: hogyan lehet egy órán át mesélni, szinte egy helyben ülve, hogy közben a másodperc töredéke alatt változzék a kettőszázkilencvenkilenc testvérkéje által Pirinyó Minyónak csúfolt, hajdani tündérkisleánnyá, s vissza, háromezer éves, bölcs mesterlátóvá, önnön anyácskájává, bagoly tollává, borókabokorrá, s varázspálcás vigasztalóvá. Nem mondhatja el akárki ezt a történetet Málnácskáról és Tökmag királyfiról, még ha Pirinyó Minyó segít is neki menetközben kitalálni azt. Olyan valaki kell, akiben ott lakik az a bánattal mérkőző nagy erő, ami majd' szétveti a gyermeklelket, de majd megtartja azt felnőtt korban. Ha Pogány Judit énekelne, talán azt mondhatnánk, ,,megvan neki" a három oktáv. Így most azt mondhatjuk: megvan neki a veleszületett bűbájosság minden tudománya, s a varázslás titkos és tanulható mesterségének minden fogása is.

Bagossyék színpadképei bármelyik Jeles András-rendezés ,,brutális" vizuális effektjével fölveszik a versenyt. Ám a képek itt az emberi érzékelés időhatárait figyelembe véve, s zenei-ritmikai alaphálótól meghatározottan működnek. Pogány Judit pont addig tartja a szünetet, pont akkor emeli pálcáját csendülő harangszóra, amíg és amikor a belső kép ki tud teljesedni. A színpadkép pedig pont akkor cserélődik, mikor a belső látomás már homályosan kezd, s változás szükséges. Itt nem csupán az erőteljes és bátran használt színházi nyelv villog magában, el is mesélnek valami fontosat és több szinten érthetőt annak segítségével. A nyershúsevő farkasokat dússzőrű fehérszürke huskeyk alakítják, a tűz körül ugráló törpe tényleg törpe, a röpülő táltos lába tényleg nem éri a földet, a hoppon maradt sárkány tűzszeme füstölgő hamuvá omlik. A fájdalmasabb kép a magában varrogató öregember, aki dühödt fiacskája – ki az ő apai indulata miatt nem lehetett más, csak csökött kis törpe – faképnél hagyott valaha. Ez az öregember válaszokat varrogat a mesebeli kendőre. A kis dühödt törpe meg a távolban fincogtatja a felé tévedő vándorokat találos kérdéseivel. Aztán egyszer Tökmag királyfi, akinek az öreg előzőleg odaajándékozta a tudással hímzett kendőt, óvatlanul és váratlanul megválaszolja a törpe egyik kérdését, kilesve a helyes választ a kendőről. S ez a felismerő pillanat megríkatja a törpét, s hazazavarja elhagyott apjához. És a néző hiába fogadja meg, hogy most aztán nem bőgi el magát, nagy az esély rá, hogy akkor is megteszi azt, ha már sokadszorra nézi újra a játékot.

Újranézős színház ez, egyelőre páratlan eseménye az évadnak. Kár lenne, ha csupán gyermekszínházi időben lenne műsoron. Sokkal többről van szó. Megrendítő, korhatár nélküli mesét, nagy tehetségű színházi emberek kivételes erejű munkáját lehet látni az Örkény Színházban. (Ráadásul a kicsiknek még magasító párnákat is osztanak a hátsó sorokban, ami az odahajló figyelem és a színházvezetői elegancia jele is.)

Gabnai Katalin

1970.01.01. 01:00