A hang, amit látok

2006. január - Irodalmi jelen

A műfajmegjelölés – mesebeszéd – épp úgy telitalálat, mint maga a produkció, s egyben a célközönséget is meghatározza-becsalogatja: az Örkény Színházban játszott A Sötétben Látó Tündér című gyermekelőadás legalább annyira szól a felnőttekhez, mint a nézőteret jórészt megtöltő kisebbekhez. Ha éppenséggel nem inkább az előbbiekhez beszél: a magam példájára hivatkozhatom csak – feszült figyelemmel kísértem a kizárólag szavakkal láthatóvá tett, s színpadi akciókban gyakorlatilag mindvégig nem megjelenő történéseket még akkor is, amikor a gyerekek összpontosítása idővel már kezdett kissé lanyhulni (erre a nézőteret időnként ellepő udvarias, ám határozott duruzsolás utalt). A gyermeki türelmetlenség oka részint érthető: Bagossy László rendező ugyanis több szempontból is igen veszélyes vizekre evezett új előadásával. A „veszélyes” itt úgy értendő, mint olyasvalami, ami a sejthető igényekkel vállaltan és a maga igazában bízva, bátran megy szembe. Nem egyszer érezni véltem a dacos „csakazértis” hangot a produkcióban. Persze nem bizonyos, kimondatlan elvekhez való szemellenzős ragaszkodásra gondolok, inkább a következetes, a pillanatnyi kor- és közízlésnek nem engedő, azt sokkal inkább változtatni, de legalább a maga szerény eszközeivel formálni-hajlítani akaró rendezői felfogásra. (Ha már ízlésformálás: A Sötétben Látó Tündér előadásait látogató gyerekhad felnőve már aligha láthatja majd az ugyanitt esténként futó Bagossy-rendezést, Az arab éjszaka című Schimmelpfennig-darabot. Pedig a két előadás színpadi nyelvének, eszköztárának, mesei szerkesztésének összevetése nem tanulságok nélkül való. S említsük meg azt is, hogy – nem csak emiatt – a magát művészszínházként egyre sikeresebben újradefiniáló Örkény Színház profiljába és repertoárjába zökkenőmentesen illeszkedik az új korosztályt megcélzó darab.) Az utcákat, tereket, munkahelyeket és otthonokat válogatás nélkül elárasztó bulvárszenny uralma idején legalábbis kockázatosnak tűnhet egy olyan színházi vállalkozás, amely szinte egyetlen eszközt hagy a játszó kezében, legyen bár az a legerősebb mind közül: a színész egyéniségét, kisugárzását, megfejthetetlen színpadi jelenlétét. És mindenekelőtt a hangját.

Mert a Bagossy Levente tervezte látvány, mely a rendező jó arányérzékének köszönhetően idővel azért többet mutat magából, mint kezdetben gondolhattuk róla, igencsak statikus: a látóterünket és a színpadot betöltő, falakat alkotó száraz faágak kibogozhatatlanul fonódnak egymásba, áthatolhatatlan liget realisztikus képét idézve fel. Ahogy egyre mélyebbre merülünk az újabb meg újabb fordulatokat vevő történetben, úgy nyerjük el a jogosítványt arra, hogy kezünkkel óvatosan széthúzzuk az évszázados ágakat. Bekukucskálva mögéjük mégiscsak bejuthatunk az erdő szívébe, talán éppen egy kies tisztásra, hogy ott aztán csodálatos, szívet melengető és torokszorító jelenetek egymásutánjának szemtanúi lehessünk.

Megleshetjük az aranysárga hajú vitézt, a nyalka Tökmag királyfit; a csodaszép, a világ fürkész szeme elől – hova máshova? természetesen egy üveg málnalekvárba – bújtatott Málnácska királylányt; az emberevő, a lányt szándékai szerint mindörökké fogságban tartó sárkányt, s majd azt is, amikor a szemünk előtt leheli ki a lelkét a bestia; a szerelmes ifjú terveit keresztülhúzni akaró gonosz törpét; a gazdájáért bármire hajlandó táltos paripát... Meg persze az összes kötelező népmesei szereplőt és kelléket, melyek sorra megjelennek a színpadon. S teszik ezt ráadásul úgy – és ez a valódi bravúr! –, hogy eközben az előadás eredeti, az eszköztelen, tiszta és őszinte hangú mesélés tényére összpontosító jellege sem vész el, s mintegy annak szerves folytatásaként, a nem lankadó figyelem megjutalmazásaként lesz olvasható a mesealakok felbukkanása a dúsan indázó történet gazdagon cizellált lapjain.

A Tündért meglelkesítő és sárkánytól lóig, törpétől vakondig, öregembertől lekvárbefőttig mellesleg mintegy tucatnyi szereplőt „szinkronizáló” Pogány Judit kizárólag a hangjával – világokat teremt. Mást nem is tehet: a mese fontosabb pontjain ugyanis rendre kialszik minden fény a színpadon. Talán az egyszerű, ám hatásos eszköz szokatlansága és visszatérő megismétlése váltotta ki a leghangosabb méltatlankodást az újabb meg újabb, sötétben játszódó jelenetek során a legkisebbekből, akik monotonnak érezhették ezt a megoldást. Amolyan megcsavart, shafferi „black comedy” helyzet alakult így ki: a színésznő a koromsötétben kizárólag az általa előadott mese révén tarthatja fenn a rá és a történetre irányuló, elkalandozásra bizony gyakorta hajlamos gyermeki és szülői figyelmet. Igazi, színészt és nézőt egyként próbára tevő feladat: Bagossy László színitanodájában vagyunk. Nincs más dolgunk, mint bátran megragadni ilyenkor a színpadról felénk nyújtott, mindvégig segítő szándékú kezet. Mert ahogy a mesékben, végül itt is minden közreműködő – s ne feledjük: a mindenkori színház a néző részvétele nélkül nem lenne színház – elnyeri méltó jutalmát.

Jászay Tamás

1970.01.01. 01:00