Zengő tombolás - Színház - Szántó Judit

ZENGŐ TOMBOLÁS
Színház - 2008. február
A Platonovot, talán mert végső soron ez volna a kínálkozó, a betűhív olvasat, eddig elkerülte ez a nyersebb, keményebb hangnem. Az Örkény Színház  Apátlanul címen prezentált friss felújításának rendezője, az a Jurij Kordonszkij, aki a bukaresti Kutyaszívvel nem dobott igazán nagyot, most úgy döntött, hogy szaván fogja a húsz év körüli diákot, aki a maga rövid Sturm und Drang korszakának színpadi főműveként fortyogta ki magából a már csak rekordhosszúságú terjedelme miatt is rendhagyó művet.
"A Platonovban még [kiemelés tőlem – Sz. J.] lépten-nyomon történik valami, szinte már nyomasztó egymásra zsúfolódásban dulakodnak, fenyegetőznek, lőnek, fetrengenek, ájulnak, haldokolnak" –
írta Elbert János a Drámák 1978-as kiadása utószavában; a „még" szócska mellesleg a későbbi, a „nagy" Csehov-drámák elég szűkkeblű felfogására utal. Tárgyunk szempontjából azonban sokkal lényegesebb, hogy a két jelentős hazai Platonovot színre vivő két nagy rendező, Horvai István, majd Ascher Tamás valóban tompítani igyekezett a mű, illetve az előadás hangnemét, azaz az érett alkotásokhoz közelítette, csöppet sem statikusan persze, hanem azzal a rafináltabb, fojtottabb, lélektanilag árnyaltabb és csak
a csúcspontokon robbanó drámaisággal, melyet a nagy kvartett (+ A manó és Ivanov) újabb keletű és
eddigi legjobb magyar bemutatóihoz társítunk. A legutóbbi esztendők vívmánya, hogy e művek rendezéseibe is beszüremlenek immár durvább, ridegebb, nyersebb hatások, de Csehov ezekben az esetekben is, újra és mindig, a második és utolsó Shakespeare-nek bizonyul: minden tehetséges megközelítést elvisel, sőt önként meg is nyílik számukra.

Széles László (Platonov), Mácsai Pál (Trileckij) és Bíró Krisztina (Szása) - Schiller Kata felvétele
A Platonovot, talán mert végső soron ez volna a kínálkozó, a betűhív olvasat, eddig elkerülte ez a nyersebb, keményebb hangnem. Az Örkény Színház  Apát­­lanul címen prezentált friss felújításának rendezője, az a Jurij Kordonszkij, aki a bukaresti Kutya­szívvel nem dobott igazán nagyot, most úgy döntött, hogy szaván fogja a húsz év körüli diákot, aki a maga rövid Sturm und Drang korszakának színpadi fő­mű­veként fortyogta ki magából a már csak rekordhosszúságú terjedelme miatt is rendhagyó művet. (A Pla­to­nov az említett kötetben 185 oldalt tesz ki a Ványa bácsi és a Cseresznyéskert 60-60 és a Há­rom nővér 80 oldalával szemben.) Kordonszkij Pla­tonovja maga a tömény, túlcsorduló cselekményesség és drámaiság, nincsenek csendes, intim, narratív pillanatai, Pla­to­nov és Szása idillibben induló házastársi párbeszédeit átizzítja mindaz, amit a néző (és részben a két érintett) e házasság állapotáról tud, Gla­gol­jev fecsegésének a többi szereplő más-más módon ellenséges figyelme ad feszültséget, a semmirekellő Glagoljev fiú abszolút mellékszereplőként is üvölt a frusztráltságtól, egy másik mellékszereplő, Iszak Vengerovics nemcsak kezet nem fog Platonovval, de a maga kisebbségi gyűlöletében majd' keresztüldöfi a szemével. Két ízben az egymás torkának ugró ellenfeleket kell szétválasztaniuk a többieknek, és az asszonyi boldogtalanság a szó szoros értelmében az égre süvölt.
A szerencsés húzások nemcsak (majdnem) normális, bő háromórás időtartamra rövidítik a játék-időt, de összesen kilenc szereplőtől – hat szólistától, három félig-meddig statisztától – meg is szabadítják az anyagot, és hogy az Apát­la­nul ezt minden veszteségérzés felkeltése nélkül elviseli, ter­mé­szetesen nem dicséri az ifjú szerzőt; Petrin, Scserbuk, Bugrov és az idősebb Trileckij funkcióját zökkenő nélkül veszik át a megfelelő figurák, van úgy, hogy egyszerre töb­ben is. Oszip elhagyásán (Ascher még nem vált meg tőle) lehet meditálni; a lókötő, akinek lelke van, kétségkívül érdekes és Csehov számára érez­hetően fontos típus, de inkább a horizontális társadalomképet gazdagítja, semmint Platonov konfliktusát.
Érzékenyebb kérdés, és nézetem szerint a drámai anyag egyetlen koncepcionális hiánya, hogy Platonov és Trileckij nincs elég differenciáltan megkülönböztetve: mindkettő az ifjan nagy reményekre jogosító, de már harmincéves korára kiégő és „fölösleges emberré" váló, művelt, képzett, de teherbírását meghaladó eszmékkel viaskodó orosz nemesi értelmiség jellegzetes típusa. (A későbbi Csehov már nem él két Ivanovval, két Asztrovval, két Trigorinnal.) Fontos dramaturgiai funkciójára való tekintettel Trileckijt természetesen nem lehet kihúzni, mint ahogy össze sem vonható Platonovval; a két színészre hárul a feladat, hogy mindegyiküknek önálló, markáns arculatot adjon. Az előadás szerencséjére Széles László (Platonov) és Mácsai Pál (Trileckij) nemcsak – saját szerencséjükre – külsőleg ellentettjei egymásnak, de játékuk is szuverénül differenciált.

Széles László és Takács Nóra Diána (Grekova) - Schiller Kata felvétele
Ami a drámában zseniális – mert hiszen tele van ilyen mozzanatokkal –, ami szövetéből, szimfonikus szerkesztésmódjából, dialógusaiból, emberi telítettségéből az érett Csehovot előlegezi meg, az belefér ebbe a felfokozott, viharzó előadásba, amelyet akár szünet nélkül is lehetne játszani, egyetlen nagy, indulatos lélegzetre. Khell Csörsz kusza gazdasági udvarra emlékeztető díszlete metaforikusan utal az itt őrlődő em­be­ri életek alapvető rendezetlenségére-rendetlen­sé­gé­re, és nagyszerű kisebb, intimebb terekkel ajándékozza meg a szereplőket, ahonnan figyelhetik, érté­kelhetik, magukban kommentálhatják a pillanatnyilag fókuszban lévő történéseket; a játéknak ez a szimultaneitása izgalmasan készíti elő, alapozza meg a robbanásokat, sőt megvannak az önálló csoportos nagyjelenetei is, például a maszkos mulatság (Füzér Anni szellemesen provinciális jelmezeivel) vagy a tűzijáték.      
Ne kerülgessük a forró kását: Széles László, aki megjelenésével (itt is) a robusztus testi-lelki egészség benyomását kelti, nem az eszményi Platonov. Mind­amellett az Örkény Színház folyamatosan olyan feladatokkal terheli, amelyekben lehetősége van tehetsége mélyebb, rejtettebb forrásainak előbányászására és megmutatására. Platonovja abszolút profi munka, minden szituációban mindent hoz, ami a figurát definiálja, egyetlen mozzanat sem kelt hiányérzetet – csak az egész ébreszt némi nosztalgiát az egykori Tahi Tóth, a néhai Balkay után, akik a maguk nemében született Platonovok voltak, bár igaz, ami igaz: hasonló típusú, korban megfelelő mai színészt nemigen tudnék megnevezni.
A társulat hovatovább valóban társulattá válik; egységes stílusban, egyforma érzékenységgel, összehangoltan követik a rendezőt az előadás útjain. Nekem a legélvezetesebb perceket Mácsai Pál, Kerekes Éva és Für Anikó szerezte. Mácsai a maga sugárzó intelligenciájával „teszi helyre" a Trileckij-figurát emelkedettebb és alantasabb pillanatainak hajszálfinom elválasztásával (és külön öröm a direktor kitűnő fizikai kondíciója!). Kerekes Éva (Anna Petrovna) ugyancsak pazarul dupla fedelű játékkal tárja fel, milyen mélységesen boldogtalan ez a kacér és cselszövő orosz falusi Madame Merteuil, mint ahogy a Madame de Tourvelnek megfelelő Szofja Jegorovna alakjában Für Anikó a kissé  fád, divatosan szplínes felszín mögül elszabaduló, önző és monomániásan gátlástalan szenvedéllyel veszi üldözőbe a maga egyre kelletlenebb, egyre lomhább Valmont-ját. A többiek közül – akik mind kifogástalanul lelkesítik át funkciójukat – hadd említsem még Csuja Imrét (Vengerovics), aki logikussá, sőt törvényszerűvé teszi a pénzes zsidó átalakulását kedélyes, tisztelettudó, gavallér szomszédból egyfajta elő-Lopahinná, aki az élhetetlen nemeseket létalapjuktól fosztja meg minden skrupulus nélkül. „Karácsonyig maradhatnak", adja szájába Csehov a nagyvonalúságot mímelő szavakat.
Hát persze. Nálunk is médiogén bejgliosztások aranyozzák be a karácsonyt, és télen tilos a kilakoltatás.
Szántó Judit

1970.01.01. 01:00