VALAMI SZIMBÓLUM


2004. november 11. Heti válasz
Amikor a Krétakör Csehov klasszikusát ócska ruhákban, a Fészek Klub leharcolt miliőjében úgy mutatta be, hogy a címet is pontos j-vel írta, már érezhető volt, hogy idővel megindul az ly visszavétele. S csak remélni lehetett, hogy egy olyan színház kísérli meg, amelyik nem a klasszikusoknak kijáró unalom nehéztüzérségével lendül ellentámadásba.
A Madách Színház kamaraszínháza már régóta önálló úton járt, és most a szezon elején Örkény Színház néven végleg levált a nagykörúti intézményről. Mit is választhatott volna első premierjéül, mint a régi és az új művészet viszonyát is taglaló Sirályt? Ráadásul a darab a hagyományos színjátszás határán mozog: vannak ugyan jellemek és párbeszédek, de a jellemeket a hiány, a párbeszédeket pedig a megértés elégtelensége határozza meg: magányos emberektől népes a színpad.
Csehov műve jutalomjáték. Színház a színházban: a fiatal színész ifjú zsenit játszhat, a jól ismert színésznő ünnepelt dívát. Mása feketébe öltöztetett boldogtalansága és az anya-fiú viszony egyaránt a Hamletet idézi. Ám ez az utalásrendszer nem az elvárások szerint működik. Mása boldogtalansága nem metafizikai bánat; a lány arra vár csupán, hogy éjszín ruháját Trepljovnak vesse le - és meg is szűnne boldogtalansága. Az anya azért gonosz, mert retteg az öregedéstől. Az ünnepelt szerző modoros, az ifjú titán saját újításainak foglya lesz. A tanítónál nincsen jellegtelenebb szereplő. Mindenki szomorú és nevetséges. A Sirály egy zuhanás története. És ez a zuhanás tragikus is lehetne, ám a kitömött madárban már van valami komikus: a darab nem az elveszett boldogság siratása, hanem a siratás csapdájának a bemutatása.
Mi is hát a Sirály? Hétköznapi tragédia vagy tragikus hétköznapiság? Valószínűleg mindkettő, és éppen ezért nehéz jól eljátszani. Hiszen ez a két szint nem egymás ellenében jelenik meg, hanem olyan egységben, amely egyaránt lehetetlenné teszi a helyzetekre alapozott komikus rutint és a karakterekre építő tragikus változatot.
Mácsai Pál rendezése azonban téblábol két lehetőség között: a hagyományos felfogás vidéki birtokkal és orosz lélekkel már nem működik, a lebontáshoz viszont túlságosan is követi a tradíciót. A jó ötletek - melyek közül kiemelkedik az első felvonás alternatív színháza - nem állnak össze maradandó előadássá. Nem derül ki, miért a Sirályra esett a rendező választása. És ez a bizonytalanság a szereplőkön is megmutatkozik. Kerekes Éva Arkagyina szerepében az öregedő színésznő sztereotípiáját játssza el annak minden butaságával, de az öregedés emberi oldala nélkül. Czukor Balázs Trepljovként önjelölt író, aki elsősorban Nyinának akar imponálni, és csak másodsorban akarja megújítani a világirodalmat. Hámori Gabriella Nyinája híres akar lenni, legyen akár színésznő, akár a híres irodalmi személyiség szeretője. Telitalálat a második felvonásban a piros ruhájához a rózsaszín cipő: a lány Moszkva deszkáira vágyik, de legfeljebb a jeleci kereskedők rajongják majd körül. Utolsó jelenetében az éhség már-már naturalista megjelenítése azonban ugyanúgy idegennek hat, mint a pszichologizáló megközelítés vélt törvényszerűsége. Járó Zsuzsa Másája viszont azt mutatja meg, ahogyan a boldogtalanság romantikus szerepe és hétköznapi gyakorlata között odafelé elmosódik, visszafelé átjárhatatlan lesz a határ. Gálffi László Dorn doktora hitelesen elegáns alakítás. Füzér Anni jelmezei a második felvonásra elsötétülnek, ahogyan az első rész világos és tágas tere megtelik barna, kidobhatatlan és nyomasztó bútorokkal. Milyen szomorúan élnek önök, uraim, mondja Csehov. Igen, ezt tudjuk. Annyira, hogy még nevetünk is rajta. Ez a bemutató sajnos nem mondott semmi újat a szomorú nevetésről vagy a nevető szomorúságról.
Horváth Csaba

1970.01.01. 01:00