TAG


2006. március - Élet és irodalom
Roland Schimmelpfennig Nő a múltból című darabja, amelyet az Örkény Színház mutatott be, úgy kezdődik, hogy egy házaspár lakásába becsönget egy nő, és szignifikáns zavart keltve a férjben azt állítja, hogy ők ketten huszonnégy évvel korábban együtt voltak, sőt most is együtt vannak. Klasszikus háromszög-szituáció, vígjátékian elmesélve; a rendező Ascher Tamás és a Frankot játszó Széles László gondoskodik róla, hogy a leleplezés kínos és mulatságos legyen egyszerre. Csakhogy Schimmelpfennig egy ponton megszakítja a játékot, és a következő jelenetben azt mutatja meg, mi történt a kezdőjelenet előtt tíz perccel. Abból pedig kiderül, hogy Frank alig emlékszik a nőre, akivel tinédzserkorukban csakugyan örök szerelmet esküdtek egymásnak, de azóta nem találkoztak, vagyis Romy Vogtländer megjegyzése, miszerint most is együtt vannak, hamis tudat, konfabuláció vagy valami hasonló. Ezáltal a már látott folytatás - Schimmelpfennig ugyanis megismétli az első jelenetet - más megvilágításba kerül, mert nyilvánvaló, hogy Frank zavara nem a rajtakapott hűtlen férj töketlenkedése, hanem valódi meglepődés. A harmincas éveinek végén járó, fölkapott német szerző - újabban nálunk is havonta van bemutatója, néha kettő - a továbbiakban ugyanezzel a dramaturgiai fogással él, előreszalad, visszatekint, ismétel, ide-oda ugrál az időben, mindezt szűk koordinátákon belül, mivel a történés estétől reggelig játszódik le. A kérdés az, hogy mindez csak trükk-e vagy mélyebb értelem.
A fölszínen - és talán az alaprétegben is - a darab Harold Pintert juttatja eszembe. Nála fordul elő az Árulásban hasonló időfelbontás, bár tényleg csak hasonló, mivel ott megmarad a linearitás, csupán visszafelé játszódik le a cselekmény, vagyis a végén kezdődik, és az elején fejeződik be. Egyébként az is háromszögtörténet, ott valóban megtörténik a házasságtörés, az első jelenetben a házasfelek szakítanak egymással, az utolsóban pedig megismerkednek. Pinternél az emberi kapcsolatok determináltságáról, még inkább lehetetlenségéről van szó, amit a darabban elhangzó és elhárított kérdés világít meg: "Mondd, gondoltál arra, hogy változtass az életeden?" Schimmelpfennig kimondatlanul ugyanezt a kérdést teszi föl, és ugyanolyan szkeptikusan válaszol rá, amikor azt mutatja be, hogy egy tulajdonképpen irreleváns, a tényleges humánus viszonyokat még csak nem is érintő, effektíve véletlenek sorozatának tekinthető eseményláncolat is végzetszerűen föl tudja dúlni a látszólag normálisan berendezett életet. Demonstrációjához maga is a pinteri szobát használja mint naturális hatástól megszabadított, kellően üres előszobát - a család épp költözködik, ráadásul valamilyen absztrakt, tengerentúli messzeségbe, a bútorok nagy részét már elszállították -, amelyben Ascher és a díszlettervező Antal Csaba további kiürítést végez: jelzésre redukálják a dobozok számát, a fehér falakat, ajtókat, plusz a mögéjük állított tükrös felületet pedig lényegében elvont tér hatását keltve helyezik el. (A jelenség hasonlít az egykor a Katonában játszott, "Művészet" című Yasmina Reza-darabra.)
Nem felejtettem el a saját kérdésem - trükk vagy mélyebb értelem? -, megpróbálok rá válaszolni. Az író lelki könnyedséggel intézi el a véletleneket. A végzetes Romy Vogtländer esti villámlátogatása után már eltávozott - itt akár véget érhetne a még el sem kezdődött darab -, amikor a házaspár fia, Andreas ok nélkül (ezt régen action gratuite-nek hívták) az utcán megdobja egy kővel. Andreas és szerelme, Tina a költözködés miatt épp "örökre szóló" búcsúzkodásban vannak; ez úgy történik, hogy egész éjszaka az utca és szülők lakásai között pendliznek. Egyik lakásban sem tudnak hosszabb időt tölteni, Andreaséknál történetesen azért nem, mert a fiú fölviszi hozzájuk a kővel megdobott, ájult Romy Vogtländert, aki lefoglalja az ágyát, később fölserkenve az előszobát, még később váratlan nemi aktussal magát a fiút. Tina ezalatt kint, az utcán időnként első személyben leírja a lakáson kívül történő eseményeket - így értesülünk a kődobálásról is -, ami nem meglepő azoknak, akik több Schimmelpfenniget láttak. Odabent a dolgok elfajulnak, Frank többször kap ultimátumot mind Claudiától, a feleségétől, mind Romy Vogtländertől; az utóbbival már-már örökre elmegy, de mert nem emlékszik rá, milyen ajándékot kapott tőle huszonnégy éve egy napfölkelte idején, a nő a múltból nem viszi magával. Ellenben egy nejlonzacskóval, amelyen az Eiffel-torony látható, és a házaspár tizenkilenc éve őrzött emléke, megfojtja Andreast, majd ugyanezt a zacskót ajándékba hagyja Claudiának, aki a tartalmától meggyullad és elég, Frank pedig tropára ment lábakkal többé nem tud fölállni a bezárt lakásban. Aki itt a Médeia-sztorit véli fölismerni, nem téved. A sajnálatos végről Tina számol be mint az ablakon bekukkoló hírnök.
Nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, részint mert a posztmodern arra van kitalálva, hogy fölmentést adjon értelmes magyarázat, logika és dramaturgia alól, s ezáltal elfedje a valódi és a talmi közötti különbséget, részint mert az emberi kapcsolatok sérülékenységének, abszurditásának tárgyilagos, megkockáztatom, cinikusan szenvtelen sorsdrámája - egy tizenkilenc éves, idült házasság ugyanúgy végzetesen semmisnek nyilváníttatik pár óra alatt alatt, mint két, örök szerelmet ígérő tinédzserviszony - semmivel sem rosszabb, mint ugyanez banális melodrámában, sőt, talán valamivel jobb is. Másfelől Schimmelpfennig tetszetős, divatos, sikeres - és felszínes. Mások levetett és fölújított ötleteit adja el eredetiként - az időugrálás például arra jó, hogy érdekesebbnek látszódjék, ami nem az -, s különcnek mutassa magát. Neki is kell egy tag, mint Andreasnak a darabban. A tag egy ákombákom jel, amit a fiú mindenhová fölfest, hogy azonosítani tudják. "Ez vagyok én", mondja. A Schimmelpfennig-darab is föltűnő tag, különben nem veszik észre, hogy a szerző itt járt.
Ascher a rá jellemző gondossággal, ízléssel, humorral és - amennyire az anyag engedte - finom kétértelműségekkel abszolválja a feladatot. Érvényesíti mind a Gáspár Ildikó fordításában megfelelően lakonikus szöveget, mind a lehetőségként benne rejlő szolid teatralitást. Az időfelbontás miatt a jelenetezés nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, pontosabban azért látszik annak, mert a rendező tudja kezelni, s még fülül is írja az esetlegesség dramaturgiáját, új dimenziót nyit neki, amikor (remélem, jól láttam) az ismétléseket apró, alig érezhető elmozdulásokkal variálja. A legnehezebb szerep Romy Vogtländeré, mert el kell helyezni a skálán a megszállottság hétköznapi és misztikus pólusai között. Kerekes Éva szemtelenül vagány, banális kis nőt játszik, aki szünet nélkül reflektálja az általa létrehozott helyzetet, és csak egyszer, a számára fontos emlék fölidézésekor látszik megrendülni saját sorsán. Frank szerepében Széles László a lelki pipogyaság szánalmasan hiteles portréját rajzolja meg. Claudiaként Für Anikó az önáltató, kompromisszumkész feleség mintája. Czukor Balázs pompásan érzékelteti, hogy a nyegléskedő Andreasnak puha a gerince. Járó Zsuzsa hősiesen tűri Tina narrátorszerepét. Az egész produkció megnyugtatóan színvonalas, de Ascher mintha nem akarná, nem merné szélsőségig vinni, fonákjára fordítani a kispolgári környezetbe vitt balvégzetdrámát, amely transzcendens elemei miatt - persze - még mindig nem elég banális ahhoz, hogy nálunk közönségsikere legyen.
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00