Személyes személytelenség

Élet és Irodalom

Szerző: Molnár Zsófia: Színház
Nyilván mindenki unja már a járványt, de ez még itt lesz velünk egy darabig, és bizony új feltételek közé helyezte a helyszíni kultúrafogyasztást. A bevezetett (vagy éppenséggel be nem vezetett) intézkedések közül a színházlátogatástól elrettentő példákat nem szívesen sorolok, jókat viszont boldogan. Szellős ültetés – ez lenne az alap, több helyen megvan, de távolról sem mindenhol –, diszkrét kontaktkutatás – ez már egy plusz, de főleg akkor ér valamit, ha úgy csinálják, ahogy az Örkény Színház: az ülőhely is rákerül a kérdőívre, és az adatok a szükséges idő elmúltával megsemmisülnek –, irányított be- és kiengedés – ezt is sokan művelik, meg persze a lázmérést a kapuban, ami, valljuk be, olyan, mint halottnak a csók, mondom ezt egy minap mért 34,7 fokos testhővel, vagyis egyértelműen alulkalibráltan. Na de ha a színház még arra is figyel, hogy a közönséggel majdnem testközelbe kerülő színészek lehetőleg ne leheljenek rá az első sorok maszkos nézőire, és a felnyíló plexifal ne csupán rideg, praktikus elválasztó elem, hanem a díszlet része legyen, az ritka társadalmi és művészi tudatosságra vall.
Ez történik az Örkény Színházban, amely az utóbbi időben nemcsak habitusában mutat társadalmilag felelősebb vonásokat, de műsorpolitikájában is szélesebbre tárja Thália szentélyének kapuit. Mintha közelebb szeretne kerülni a lehető legtágabb értelemben vett közönséghez, mintha fontosnak érezné az emberi gesztusokat, amivel méltán vívja ki a szimpátiánkat. És a közvetlenebb hangot nemcsak telefonon üti meg, hanem immáron a színpadon is. Ennek legfrissebb üdvös példája a független szférából érkező Boross Martin a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében bemutatott Kiváló dolgozók című rendezése. Csak remélni lehet, hogy a sokak közreműködésével született előadás a lehetőségekhez mérten (itt ugyanis a főszereplőket nem más színházakból kell kikérni, az ő egyeztetésük jóval bonyolultabbnak tűnik annál) hosszú ideig repertoáron marad, mert még ha van is benne a megjelenített problémákat kicsit romantizáló szál, fontos lenne, hogy minél többen lássák. A címben valószínűleg nem szándékolt irónia enyhén félrevisz ugyan (hogy mondjam, a „kiváló”-val kezdődő kitüntetető elismerésekről, már ha nem a „művész” szó áll mögöttük, még nem kopott le az úttörős felhang), de pontosan azt kapjuk, amit az alcím ígér: igaz történeteket a gondoskodásról, amelynek feladataiba és nehézségeibe addig nemigen gondolunk mélyen bele, amíg magunk is nem kerülünk szükséghelyzetbe. A színpadon ezúttal nem színészek tolmácsolják a magvas, fikcióba ágyazott mondanivalót különféle szakértők meglátásaira támaszkodva, ők csak asszisztálnak, időnként illusztrálnak, hátteret adnak, visszafogott nevetést fakasztva oldanak a mindennapokban adódó egyik-másik kemény helyzeten, hanem maguk a hétköznapok szakértői – civilek, rendszerint láthatatlan háttérdolgozók – állnak elénk és adják magukat. Kilenc nő és egy férfi – ez is mutatja azt az aránytalanságot, amely a valóságban szintén jellemző: a hospice-ellátásban, az intenzív osztályokon, az otthonápolásban, az idősgondozásban, a lelkisegély-szolgálatokon, de még a hajléktalanellátásban is többségében nők dolgoznak, noha az is kimondatik, hogy az az ideális munkavállaló, akinek a magánéletében nincsenek gondoskodási feladatai. Vagyis gondoskodásra szoruló gyerek(ek) vagy szülők mellől nem egyszerű ilyen munkát vállalni, de aki hivatástudatból mégis ezt választja, maga is segítségre szorul. Ily módon a kör magára zárul, csakhogy ennek a láncolatnak a szemei más, látványosabb szakmák képviselőivel szemben jóval kevésbé élvezik a köz – akár számszerűsíthető – megbecsülését.
Az előadás nagy erénye, hogy változatos formai megoldásokkal (videó, grafika, animáció) igyekszik színesíteni a rövid jelenetekkel meg-megspékelt felvonulást, nem dicsőit, nem idealizál, hanem pró és kontra vallomásokkal és érvekkel, időnként kifejezetten szellemesen hántja le mind a gondoskodási szakmákról, mind a színészi hivatásról az egzotikum burkát. És míg a színészeknek a színpad természetes közeg, ők és a színházi háttérdolgozók – akik közül többen szintén ki-kilépnek a takarásból, köztük a biztonságot adó súgó – érezhetően megtettek mindent azért, hogy a deszkákon a civil megszólalók is komfortosan érezzék magukat, mert ennek híján odalenne a hitelesség. Ahogy a színház hitelessége is, ha az ismeretterjesztésre, látókörbővítésre és empátiára hangoló bevezető áldokumentumjáték alatt a direktor a hangfalakból nem egyértelműsítené, hogy a fentebb felsorolt funkciók és az önmagunkra ismerés mellett a színház definíciójához a kikapcsolódás és a feltöltődés is hozzátartozik.
A dokumentarista színháznak ez a formája nyilvánvalóan a műfaj jelenkori legismertebb – mesteri – művelői, a Rimini Protokoll munkáiból táplálkozik. Szerencsés egybeesés, hogy a CAFe Budapest programjában az ő egyik előadásuk, helyesebben installációjuk is vendégszerepelt a Trafóban. A Nachlass – Pièces sans personnes összeállítója a svájci Stefan Kaegi, akinek projektjei rendszerint több év kutatás eredményei, a „díszletet” hozzá Dominic Huber tervezte. Az alcím többrétegű: személyes élettöredékeket, egyéni mikrodrámákat (pièce) látunk-hallunk az osztott tér nyolc kis szobájában (pièce), amelyekben nincs senki, helyesebben a beszélők (emberek, nem színészek, de ezen túl a foglalkozásuk nem lényeges, nem ez köti össze őket) fizikailag nincsenek jelen. És amikor felvételről hallgatjuk őket, tulajdonképpen azt sem tudjuk, életben vannak-e még, ugyanis a rögzítéskor mindannyian tudatában voltak a haláluk közeledtének. De nem magukat siratják előre, szó sincs róla, és nem is részvétre vágynak, ugyanis az elmúlást nem tragédiának fogják fel, hanem az élet természetes velejárójának, és annak tudatában engedik be a nyilvánosságot hétköznapi életük titkos kamrájába, hogy nekik akarva-akaratlanul megindult a visszaszámlálás – akárcsak a kabinok ajtaja fölötti piros kijelzőkön. Feloldozó élmény végigjárni ezt a nyolc, névtáblával ellátott szobát, ahová nem hívatlanul megyünk, vagyis nem kell attól tartanunk, hogy indiszkréciót követünk el. Kinek a kiszolgáltatottság elkerülése, a halál méltósága a fontos, hogy ha már úgyis visszafordíthatatlan, megválaszthassa a pillanatát és a módját; ki azt szeretné idejében elrendezni, hogy legyen, aki folytatja a munkáját, vagy hogy a szerettei ne szenvedjenek hiányt semmiben; ki egy hosszú élet emlékein keresztül vet számot magával, és csak annyit kér, hogy lehetőleg őrizzük meg szép emlékezetünkben; ki a test múlandóságával szembesít; ki arra használja a még rendelkezésére álló heteket, hogy minél több közös élményt gyűjtsön a lányával; ki ifjúkori meggyőződését kérdőjelezi meg, de zöldfülűségre hivatkozva rögtön fel is menti magát mindennemű bűnös cinkosság alól, elvégre azóta becsülettel végigdolgozott egy életet, és a pihenés neki is jár; ki pedig csak haza készül, koporsóban, és ezt igyekszik hittel, de pragmatikusan elrendezni. És hogy mi ebben a felemelő? A hidegfejűnek tűnő, mégis végtelen emberi melegséget árasztó pátoszmentesség. (Rimini Protokoll: Nachlass, Trafó, október 15., Kiváló dolgozók, Örkény Színház, október 24., mindkettő CAFe Budapest)