Rendíthetetlen (kritika)

Pótszékfoglaló
2022.04.04.
Csatádi Gábor

…olyan, aki mára ismeretlen, ritka kincs. Olyan, akinek a léte felfoghatatlan, mint az ufóké. Ám ha mégis belebotlasz, akkor az egy egész életre szól – feledhetetlenül. Szabó Magda Az ajtó c. regényét Gáspár Ildikó rendezte színpadra az Örkény Színházban égből pottyant szürrealitás és vaskos, élet szagú realitás egészen éteri, színházi nyelvet teremtő, érzékeny egységévé arról, hogy egy múló, életeket és lelkeket tépázó században mi az, ami belőlünk elillan és végérvényesen megmarad.

Hatalmas, Colosseumra hajazó, egymás mögött lépcsőzetes félkörívességgel sorakozó falmaradványok közepén egy csészealj (díszlet: Antal Csaba), melyen Szeredás Emerenc (Pogány Judit) “trónol”. Egy egykori villa málló, öröklakásokra felosztott huszadik század végi valósága, amelynek földszintjén Emerenc házmesterné, emeletének egyik lakásában pedig Szabó Magda (Szandtner Anna) és férje Szobotka Tibor (Vajda Milán) él.

 
Van ebben a néha statikusan, állóképszerűen is értelmezhetőben valami a könnyeden költői és a tenyeres-talpas valóság egyvelegéből, amihez a szereplők pepita színű vagy épp ezüstös csillogású ruhái még csak hozzáadnak: a színházi revü, amely a játék fizikai síkja, és az emögött, fölött, alatt teremtődő drámai, lírai sík, amely persze ez előbbitől szinte el sem választható.
Gáspár Ildikó rendezésében nemcsak látjuk, hanem nézzük, érezzük is a színházat, e két nő, e két világ belső egymásnak feszülésének életszínházát. Mert a zenés “koncertesítés”, mint elemelés: életszínház.  Miközben nézzük, megértjük mindazt, ami emögött lüktet: a változónak és a rendíthetetlennek az archaikus drámáját.

Egy ház és a lakói, egy háztartási alkalmazott és “gazdái” közötti két évtizedes kapcsolat, amelyben világok, életszemléletek és megfelelni, illetve látszódni akarások csapnak nagyon elementárisan össze. Pogány Judit Emerence a tőle oly elválaszthatatlan fekete ruháival, mint egy mindentől csak még  szilajabbá váló matróna, ül a színpad fókuszában azon a bizonyos csészealjon, és feleletei, monológjai, mesélései erejével pont olyan szilárd, mozdíthatatlan világot állít elénk, mint a mögötte lévő, őt félkörívesen ölelő falak.
 
Vonz magához az, amit és ahogyan mond, mert azok nemcsak egy művész, értelmiségi házaspárral való életvitelbeli szembenállás lenyomatai, hanem egy egészen másik, mozdíthatatlan, monolit világnak a szavai, megnyilvánulásai is. Pogány Judit “egykedvű”, belefásult Emerence mögött egy egész életminőség bontakozik, terül ki előttünk a színpadon: a rendíthetetlen, önmagához való tartás, tartozni akarás időtlen világáé.

Ez a “Szeredás Emerenc emlékkoncert” jelleg – amely Matisz Flóra Lili zenei közreműködésével egyszerre tud hátborzongatóan lírai és revüszerűen karikírozó is lenni –  persze tovább sarkítja az Emerenc és Magda közti világ eltérését, inkompatibilitását. Szandtner Anna olykor bakfis hányavetiségű, a felszínességben otthont találó Magdája hibátlanul passzol Szabados Luca tervezte ezüstben csillogó ruhájához, melyben egyszerre lesz emancipált írónő és sztár allűrökre pályázó feminista.
Ám e szándékos karikírozás mögött nagyon jól megrajzoltan érződik a másikat érteni akaró, a nőiességében Emerenctől tanácsra, tapasztalatra, életszemléletre sóvárgó alkotó, aki gőgjét is képes lenne egy-egy tétova pillanatában mindezekért odaadni.
 
Nagy ez a ház, termetes falai között oly sokféle ember próbál élni, hiszi azt, hogy él. Kókai Tünde cserfes, élni akaró Adélkája, az önmagába kapaszkodó, majd inkább az öngyilkosságban menedéket találó  Polett (Józsa Bettina), Bajomi Nagy György a maga mindenhol ott lenni szerető, mindenben részt venni akaró Sutuja – akiktől ez az ajtónyi színesen monokróm tabló egészen karakteressé válik, olyanná, amelytől minden adaptációs jellegtől megválva, képes lesz entitássá válni ez az előadás.
Ahogy Patkós Márton Viola kutyája is egészen kézzelfoghatóvá, tapinthatóvá teszi azt az átléphetetlen fizikai és lelki ajtót, amin szeretnénk, óhajtanánk és vágynánk átjutni. Patkós Márton Violája jóval több, mint vezető kutya – összekötő kapocs, ahogy minden állat: az inneni és a túlnani, a megfogható és a megfoghatatlan között. És egyben a legnagyobb vizsgáztató is: vajon képesek vagyunk-e átlépni, átjutni eme ajtón.

Minden parókának, éneklő kórusnak – Ügyvéd fia kórus, Emerenc lakását fertőtlenítő kórus – egészen sajátos szerep jut itt: egyrészt eltávolít, tablószerűvé tesz, másfelől pedig egészen közel hoz: “emlékművet emelve” fölnagyítja azt, ami mellett, mint magától érthető mellett, elsiklanánk.
©Horváth Jutit
Igazi ajtóvá válik Gáspár Ildikó rendezése, átléphetően átléphetetlen átjáróvá, ahol ebben a lehetséges lehetetlenségben megérteni a két nő  és a két világ közötti átjárhatatlan különbséget. És nemcsak a különbséget, hanem leginkább azt, hogy eme különbség rendíthetetlen, és hogy ez után a rendíthetetlenség után szinte sóvárogni kezdünk, érezve, hogy mekkora ehhez képest a deficit bennünk.
(2022. március 26.)
 

2022.04.05. 11:39