Névmágia

Molnár Zsófia
Névmágia
Élet és irodalom, 2022.04.22.

Ördög Tamás jól érti ezt a nyelvet, az alattomosan parázsló „katasztrófákét”, ha úgy tetszik, a kiégés drámáit (a jelenség – nevezzük spleennek, melankóliának vagy burnoutnak – nem új keletű, kibányássza példának okáért Ibsenből és Csehovból is), azokat az emberi helyzeteket, amelyekben nem sok kell, hogy belobbanjanak. Kicsiben vagy nagyban, privátim vagy szociálisan, lényegében mindegy.
Az Örkény Stúdió pár széksor híján teremnyire tágított – és majdnem üres – színpadán puha, vastag szőnyeg, süppedős, pont olyan, mint amilyenen Peter Egermann álmában álmából ébredt. A tér (díszlet: Balázs Juli), akárcsak főszereplőnk szemében egy-egy áldásos pillanatban a felesége, izgalmasan érdektelen. Nincs semmilyen fénytörés, a bábuk életét (ha jól számoltam) egy 9x17-es táblányi, azaz 153 „lampion” világítja meg egyenletesen. Semlegesen. A narrátor mikrofonba beszél – a hang és a hordozó valamiféle tárgyilagosság látszatát kelti, szövegkönyv, jegyzőkönyv, egyre megy –, végig, minden jelenet előtt tisztázza az időkeretet: x nappal a katasztrófa előtt, n nappal utána. Vagyis – még ha az elmesélés közben ugrálunk is az időben – tiszta sor az elejétől fogva: katasztrófa lesz/volt. Már megtörtént. Mindent tudunk előre. Tolsztoj receptje újfent beválni látszik: Ivan Iljics már halott, ebből a nézőpontból tekintünk vissza a végzetes pillanathoz vezető folyamatra. Hasonlóan lassan előkészülő pillanat ez, mint Ördög Tamás másik filmadaptációjában, a Fassbinder után nemrégiben (2020) a KV Társulattal készült Miért lett R. úr ámokfutó?-ban. Csak míg ott végigmegyünk R. úrral az úton, nézzük őt otthoni és munkahelyi környezetében, és csak sejtjük – a címből –, hogy ennek rossz vége lesz, itt rögtön értesülünk Peter Egermann lelki alkatáról (önfegyelem), társadalmi sikereiről és színésznő anyja domináns természetéről. Ami ez után a felvezetés után következik, tekinthető puszta illusztrációnak. A mechanizmus megjelenítésének, hogy ha kimondunk valamit, az valóság lesz. Így működik az önbeteljesítő jóslat, nem? Peter Egermann (Polgár Csaba) konkrétan attól fél, hogy meg akarja ölni a feleségét, Katarinát. És végül meg is öli Katarinát, csak nem azt, hanem egy másikat.
Kulcsmondat a prológusban, hogy „ha Peter Egermann megmarad a saját köreiben, nem történt volna semmi”. És aztán kicsit bepillantunk azokba a körökbe, ahol az emberek nemigen néznek egymásra, a pszichiáter (Nagy Zsolt) kezet sem ad a baráti páciensnek, épp csak vállon paskolja – hát persze, hiszen legszívesebben elrabolná és messzire vinné annak feleségét. Ahol a rendelő olyannyira nem otthonos, hogy Peter a kabátját sem teszi le, a nagy kitárulkozás közben végig a kezében szorongatja. Ahol a gyilkos anyja (Für Anikó) nagyobbat játszik pongyolában, de állig felékszerezve a menyének, mint tanúként a rendőrségen – bár amolyan kopott, szerény hippinek öltözötten (jelmez: Kiss Tibor) ott is előad egy megbánással teli, zsebkendő-gyűrögetős nagyjelenetet, amelybe azért vegyül némi háttér-információ arról, hogyan babáztak régen a gyerekei. Ahol Peter és Katarina házaséletébe megbízhatóan beköltözött a csömör; az egyik oldalon olyan mondatokkal, hogy „anyád az apád elnyomásának emlékműve”, a másikon meg olyanokkal, hogy „alapvetően nem zavarsz, csak ha beszélsz”. Csupa tömör, a hozzájuk társított gesztusokkal egyetemben hosszan vesézhető, boncolgatható, továbbgondolható, még csak nem is igazán vádló kijelentés, amelyekbe egyik fél sem kapaszkodik bele, és nem is ugrik el előlük. De nem is menekülnek – mert hát hová is menekülhetnének? A munkába? Azt tolják gépiesen tisztességesen. Barátokhoz? Paradox módon mintha pontosan azok a közeli barátok tartanák össze ezt a düledező, ragacsos, állandósult bűntudattól táplált kapcsolatot, akik boldogan szétrobbantanák: Mogens Jensennek, a pszichiáternek Katarina kellene, Timnek, Katarina kollégájának (Gálffi László) meg Peter. És ettől nekik is bűntudatuk van.
Az összes figura közül talán éppen Tim Mandelbaum a legreflektáltabb. Ahogy „két nappal a katasztrófa után” a rendőrségen megoldja a nyakában azt az eredetileg Peternek szánt nyakkendőt, amelyet alig egy hete kapott Katarinától, úgy ereszti szabadjára a gondolatait is: minden mondatában újraértékeli a már kimondottakat – Gálffi László igazi külső-belső vallomást kerekít a jelenetből (felesleges tépelődés nélkül). És a következőben ennek visszfényében értelmezzük a pillantásait. Kiss-Végh Emőke látványosabb „akciókat” kap, valamivel bővebb és érzékibb eszköztárat a magakelletéshez és ahhoz, hogy árnyaltan lehessen kicsit közönséges, kicsit kegyetlen, kicsit hideg – mindenkivel. Polgár Csaba szélsőségesen visszafogott Peterje maga a tompa, több évtizedes elfojtás. Talán örökség ez nála, vagy belenevelt kényszerű alámenés, ki tudja – freudisták és Bergman-rajongók előnyben. Nagy Zsolt a pszichiáter szerepében nemigen kínál megfejtéseket, mintha még a megfelelő kérdéseket sem tudná feltenni – ő inkább barát, és úgy tűnik, szakma és magánélet keverése nála nem gyümölcsöző. Für Anikó önfelmentő, áldozatosnak mutatkozó anyafigurája vele szemben talpig színésznőből van, de cseppet sem hivalkodóan, hanem finoman dozírozott mesterségbeli tudással formálva. A sok pasztell és sötét árnyalat közé Takács Nóra Diána prostituáltja hoz harsányabb, eleven színeket. Természetes mozdulatokkal készülődik, hogy ő is tisztességesen elvégezze a munkáját. De hogy mi készteti végül tett(legesség)re Petert... Hogy ez a Katarina valamelyest túllép vele szemben a munkakörén? Az álombeli szőnyeggel harmonizáló virágok a nő pongyoláján? A fizikai bezártság egy olyan közegben, ahol – fizető kuncsaftként – végre elengedhetné magát? (És kitörni csak onnan lehet, ahová az ember ténylegesen is be van zárva?) A Mo­ther’s ♥ felirat a bögrén, amelyben inni kap? A feleségével való névazonosság? Nagy, eldönthetetlen kérdés, hogy Peter Egermann vajon akkor is gyilkolt volna-e, ha a prostituáltat történetesen nem Katarinának hívják...
Feloldás ebben az adaptációban (dramaturg: Törley-Havas Sára) még annyi sincs, mint Bergman 1980-as filmjében. Egyszerűen megérkezünk, és nincs tovább (sem zárt osztály, sem gondos beágyazás, lepedősimítgatás, sem Teddy mackó). Csak a látott jelenetek vannak, és a teljes teremfény nyersen. Azok a kitartott pillanatok, amikor váltáskor a színészek a következő jelenet elején bent felejtődnek a játéktérben, és a szemben, körben figyelő arcok, azoké, akik ezt a töredékes, mégis kikezdhetetlen logikájú jelenetsort velünk együtt végignézték. És közben egymásra is néztek.
Ördög Tamás jól érti ezt a nyelvet, az alattomosan parázsló „katasztrófákét”, ha úgy tetszik, a kiégés drámáit (a jelenség – nevezzük spleen­nek, melankóliának vagy burnoutnak – nem új keletű, kibányássza példának okáért Ibsenből és Csehovból is), azokat az emberi helyzeteket, amelyekben nem sok kell, hogy belobbanjanak. Kicsiben vagy nagyban, privátim vagy szociálisan, lényegében mindegy. Mintha ez lenne az ő fura, kényelmetlen komfortzónája, mind mélyebbre hatol benne, és húz be magával másokat, egyre többször egészen más játékmódhoz szokott színészeket, akik emelt fővel mennek utána, hagyják el a sajátjukat, mert tudják, hogy vele biztonságban vannak ezen a páston, amelybe valószínűleg minden este más intenzitással képesek és hajlandóak belesüppedni.

2022.04.25. 12:11