Nem történik semmi - Élet és Irodalom - Koltai Tamás

NEM TÖRTÉNIK SEMMI
Élet és Irodalom 48. évfolyam, 18. szám
A címbeli mondat a darabban hangzik el, de csak látszólag igaz. A színpadon kevés az akció, a színre került műben, Roland Schimmelpfennig Az arab éjszaka című szövegében annál több. Az ugyanis egy tízemeletes lakótömb viszontagságait ábrázolja, attól kezdve, hogy a felső emeleteken nem folyik a víz, elromlik a lift, a lakók elkezdenek járkálni, elkerülik egymást, és ebből nem kívánt félreértések, szexuális aktusok, sőt gyilkosságok adódnak. Ám ez is csak megkötésekkel igaz. Először: nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy a darab a fent leírtakat ábrázolja. Inkább elmondja. Egészen pontosan az öt szereplő mondja el, méghozzá részint hagyományos dialógusokban (ezekből van a legkevesebb, tulajdonképp elhanyagolható mennyiség), részint úgy, hogy mind az öten folyamatosan közlik, amit épp csinálnak vagy látnak. Hogy úgy mondjam, közvetítik az eseményeket. Az események narrátorává válnak. A szerző ezáltal megspórolja az instrukciókat: a szereplők maguk tudósítanak a történésekről. Következésképp - és ez az, ami "másodszor" megkérdőjelezi a fenti mondat igazságtartalmát - az említett vízhiány, liftüzemzavar s a belőlük adódó félreértéshalmaz a várakozással ellentétben korántsem fajul lakótelepi tévedések vígjátékává, inkább egy külső történéseket belsővé alakító szövegmontázst, afféle reflexív narratívát hoz létre. (Elnézést a csúnya idegen szavakért.) Végül harmadszor: mivel a külső események nem objektív akciók, hanem szubjektív reflexiók révén jelennek meg, és a szereplők belső történéseivel, vágyaival, gátlásaival, álmaival, elfojtásaival keverednek, nem tudni teljes biztonsággal, hogy az a sok minden, ami a darabban megtörténni látszik, valóban megtörténik-e. Más szóval realitás és irrealitás határa elmosódik, a toronyházi "narratíva" fokozatosan eltűnik, a hétköznapiság létszférájából átkerülünk a metafizikaiba. A szappanopera szürreálissá válik.
Mindez kevésbé hangzik durván, ha elmesélem, ami a darabból elmesélhető. Fatima, az arab lány Kalilt, a barátját várja, aki minden este megérkezik, miután Fatima bérlőtársnője, az aluszékony laborasszisztens Franziska elpilled. Franziskát fürdés közben a szemközti blokkból meglátja a magányos Peter Karpati - a vicces szerző a spanyolországi írótáborban megismert pályatársáról, Kárpáti Péterről nevezte el szereplőjét -, és annyira vonzónak találja, hogy ismeretlenül elindul meglátogatni. Lomeier házmester víz- és liftügyben jár-kel. A nyitva hagyott vagy becsapódó ház-, lakás- és liftajtó miatti kavarodás részint a valóságban, részint a tudatalattiban zajlik, és összekeveredik. Fatima és Kalil a lépcsőházban kajtatják egymást. Ebből később üldözés lesz, mert Kalilt, aki betéved az öltözetlenül alvó, megébredve is öntudatlan Franziskához, Fatima "rajtakapja", s mivel a kitántorgó fiút egyre több magányos lakónő szippantja be a lakásába és az ölébe, egy végzetes késsel a nyomába ered. Franziska álma egy szüleivel töltött törökországi nyárról, amely - talán a lakásba érkező Karpati csókjától - átfejlődik egy ezeregyéjszaka típusú erotikus mesébe, összeér a járkálás közben rossz emlékű első feleségéről vizionáló Lomeier házmesterével, aki csaknem ugyanabban az arab világban és ugyanannak a mesének a "másik felében" találja magát. Karpati pedig annak a konyakosüvegnek a belsejében, amelyet meghúzott Franciska kanapéja mellett. Innen már működik a "végzet", amely Fatima késében, Karpati hetedik emeleti erkélykorlátra helyezett konyakospalack-börtönében, illetve a transzcendenciában találkozó Franziska és Lomeier happy endjében testesül meg.
Ez a darab sokkal jobb, mint a szerző Németországban díjazott, Kecskeméten játszott lapos Push up 1-3 címűje. Van benne költői véna. A nyomasztó lakótelepérzésre - a toronyház mint modern Bábel tornya - ráépül egy elvontabb, frivol-filozofikus s egyúttal játékos gondolat, amely föltárja léthelyzetünk tragikomikus billenékenységét. Történik valami váratlan, ami beszippant bennünket. Majdnem mindegy, hogy a valóságban vagy a tudattalanunkban, a lényeg, hogy a dolgok valamitől rosszabbra vagy jobbra fordulnak, s ezt a valamit nem magunk irányítjuk. Schimmelpfennig fatalista meséje intellektuálisan szórakoztató. Ügyesen halad a valódi valóságból a virtuális valóságba, szellemesen köti össze verbálisan a történet különböző nézőpontjait és helyrajzilag távol eső eseményeit azáltal, hogy egymás mellé vágja a párhuzamos vagy ellentétes replikákat. Nem túl nagy súlyokkal zsonglőrködik, de nem is ejti el őket. A feladat felét a rendezőre bízza: szcenikai és játékmesteri eligazítás hiányában neki kell kitalálnia az előadást. Bagossy László jelentős rendezői fantáziát mozgósít, annak ellenére, hogy gyakorlatilag mozgásképtelenné teszi a színészeket. A szereplők öt műanyag kerti széken ülnek öt szellőzőnyílás alatt egy kvázi-alagsorban (díszlet: Antal Csaba), a hangsúlyosan említett nyári hőség ellenére vastag téli ancugot viselnek (jelmez: Földi Andrea), és csak ritkán, a színpadi sötétek örvén távoznak; a Karpatit játszó Mácsai Pál kivételével, aki egyszer testének árnyával takarja el a Holdat, egyszer pedig az a palack ül helyette a széken, amelyben bennszorult. A hatalmas Hold mágikus hátteret képez, időnként borzongva elfelhőződik - elsötétül a színpad -, és a végén óriási tányérjával biztatóan átvonul az egymásra talált Franciska és Lomeier - Für Anikó és Csuja Imre - mögé. Sejtelmesen borong egy Schubert-dal az elején és a végén, közben pedig Vajdai Vilmos egyhangúan hullámzó zenei motívuma vet sötét árnyat a szöveg alá.
Bagossy részint narrátori távolságot tart a történettől (talán ezért a hóeséssel növelt téliesítés), részint erősen megérzékíti, belülről teatralizálja a szöveget. (A hozzánk korábban elhozott, színészileg flott stuttgarti produkció szcenikailag is, szellemileg is sokkal tárgyilagosabb, laposabb, "németebb" volt.) A Madách Kamara előadása egyfelől tele van rejtett iróniával - Perczel Enikő fordítása igyekszik kihasználni az ilyen lehetőségeket -, másfelől elmélyíti a létfilozófiai dimenziót. Az irracionalitás misztériumát bontja ki belőle, a sötét tónusok és a színészek előállította kísértetzajok révén egyszerre démonias és szarkasztikus módon. A végén a zsákba varrt "halottak" látványára és a széttört üveg hangjára - utolsó elidegenítő motívumként - ráhullik a fényben úszó perzsaszőnyegek ezeregyéjszaka-függönye.
Mácsai a szövegbe zárja egy életformájából kitörő ember végső rémületét. Csuja rácsodálkozik arra, ami a házmesterrel (benne magában) történik. Für álmatagon éli át az identitás válságát, műtősálarcból arab arckendőt képzel magára, s visszagyártja sapkává. A Fatima-Kalil pár egyszerűbb horrorját Járó Zsuzsa és Debreczeny Csaba állítja elő. Valaha kiléptünk az idejétmúlt lefúrt lábú színészetből, ma - a diszkószínház dömpingje idején - néhány jó rendező visszahozza a színészi ökonómiát. Nehéz feladat, teljesítése időt kíván. Ahogy a néző visszacsábítása is a bulvár ürességétől az értékhez. A Madách Kamara kis lépésekkel közeledik a kortárs színházhoz. Köröskörül sivatag. Ellenszél is fúj. Valahol látszik az oázis. Nem mese ez, gyermek. Mégiscsak történik valami.
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00