NANE!



2007. október 19. Élet és Irodalom
Könnyebb rájönni arra, mit nem akart Kárpáti Péter a Búvárszínházzal, mint arra, hogy mit akart. Nem akarta dramatizálni sem Nagy Endre életét, sem A kabaré regénye című memoárját, nem akarta rekonstruálni Kondor Ernő Bonbonniere-kabaréját, ahol Nagy Endre először "konferált", sem az Andrássy úti Modern Színpadot, ahová átszerződött és öt évig vezette, nem akart kabarédokumentumot, nem akarta berendezni az Örkény Színházban a kabarészínházat, nem akart konferanszokkal és kuplékkal szórakoztatni, nem akart korabeli miliőt és hangulatot megidézni, az első világháború előtti bohém művészvilág bennfentes affektációival kellemkedni, nem akarta életszerű panoptikumfiguraként kiolvasztani a múltból a sanzonett Medgyaszay Vilmát, nem akart bulvárszínházat (búvárszínházat akart, bármit jelentsen is ez), nem akarta színre vinni sem a közéleti személyiségeken a cenzúrával dacolva élcelődő N. E.-t, a politikai pornográfiát megvető merész szatirikust, aki majdnem kormánykoalíciót buktatott, sem a kihívó nézeteit fennen hirdető, azokkal sikert - szellemi és anyagi sikert! - arató nonkonform véleményezőt.
Annyi mindent nem akart, hogy az már luxus.
Persze 2007 nem 1907, amikor Nagy Endre kabaréalapítóként (nem tudta magáról, hogy az) beszédelgett a Bonbonniere-be, mert Kondor Ernő vele akarta bevezetni az irodalmat, mint a gázt. Vagy csak annyiban, hogy ma éppúgy nincs irodalmi kabaré, ahogy akkor sem volt (csak ezután lett). De hol van "a háború előtti világ liberális idillje" - kérdezte jóval később Lányi Viktor költő-műfordító, a Nagy Endre-kabaré zenei vezetője -, hol van az akkori szabadszájúság ma már, "amikor a legszürkébb közéleti senkik "reputációjára" náluknál is újdonsültebb becsületvédelmi törvények horgas paragrafusai vigyáznak"? És valóban, a legszürkébb közéleti senkik reputációját ma már annál is jóval kockázatosabb kikezdeni a nyilvánosság előtt. Még ha nincsenek is horgas paragrafusok. Lehet színházban úgy beszélni "szavallatos népvezérekről", ahogy Nagy Endre beszélt? Vajon a parlamenti állatkert - ezt a "Nagy Endre-számot" fölidézi az előadás, kormánypárti és ellenzéki képviselők ugatnak-bégetnek-kárálnak, majd helyet cserélnek - működhetne-e úgy, hogy a zsinóros atillában feszítő, önmagában is paródia Kossuth Ferenc képviselő mai megfelelője tapsol a páholyban a színpadon látható karikatúrájának, a paródia paródiájának? Na ne, Nagy Endre! Hogy képzeled, nem volt elég neked, hogy a Pódium Kabarédat a Gresham-palota pincéjében betiltották egy Horthy-bökvers miatt? Tessék végre megszelídülni, legalább halottaidban.
Van egy aranyos jelenet az előadásban, kitűnően játsszák, rövidzárlat keletkezik, tök sötétbe borul a színpad, hátulról beszólnak, hogy az előcsarnokban, sőt az egész kerületben sincs fény, előkerülnek a gyertyák, vita támad, hogy lehet-e folytatni, vagy vissza kell adni a pénzt, amiből akusztikai hangzavar lesz, hallani, amint a közönség zúgolódik és kicsörtet, az egész igazán jópofa és vicces. Ez is kabarédokumentum, megtörtént a valóságban, és ami azt illeti, Nagy Endre elég kategorikus következtetést vont le belőle - Tersánszky Józsi Jenő közvetítésével idézem -, ti. hogy "ha emberek tömegben vannak, akkor csőcselékké válnak, akár selyem ingmell és briliáns butón legyen rajtok, akár condra". Az eredetiben még egy derék rendőr (nem tűzoltó!) is szerepel, aki fontolgatja, hogy szétverje-e a "csürhét". Ciki, mi?
Azért Kárpáti Péter is az eredeti Nagy Endréből indul ki, megpendíti a kabarékarrier kezdetét, Kondor Ernő invitálását, beleírja a Vadszamár-számot, amely úgy keletkezett, hogy a felolvasó író az őt inzultáló nézőnek elmondott egy interaktív mesét (ez volt a konferansz születésének pillanata), megmutatja a kulisszák mögötti kabarét, a színházi atelier-t, Kondor elutazását, Nagy Endre hatalomátvételét, az intrikákat, a nőügyeket, megemlítődik a rivális kabarészínház és a miatta keletkezett konfliktus, az átszerződés, Molnár, Heltai, Szép Ernő, a még névtelen Karinthy és így tovább. Mindez nem - hagyományos értelemben - darabszerűen, hanem a Kárpátira jellemző laza, epizodikus, kanavászos, zenés dramaturgiával, amelynek a Novák Eszter rendezte előadás összeszokott társulata a harmonikusan beilleszkedő újoncokkal kiegészülve erőfeszítés nélkül, egyéni és együttes sziporkákkal, a saját színvonalán ad színpadi életet. Mácsai Pál linkóci színidirektora (ő az egyetlen, aki historikus paródiával szolgál), Kerekes Éva félvamp színésznője (ő a másik, aki hosszú szipkájával benne van a korban, úgy értem a történelmiben), Széles László (ő rappel egy jópofát), Debreczeny Csaba, Csuja Imre, Szilágyi Katalin, Vári-Kovács Péter szórakoztatóan nyüzsög a színházi bennfentesség mindig (premieren különösen) hálás közegében. Egyedül Kerekes Viktória tanácstalan, joggal, mint aki nem egészen érti, miért kell neki hang nélkül Medgyaszay Vilmának (vagy valaki hozzá hasonlónak) lennie.
Kárpáti, Novák és az Örkény azonban nem volna az, aki/ami, ha megelégedne ezzel, és részint nem szőne bele a kanavászba még egy házassági szálat, részint nem fordítaná át az egészet a kortárs jelenbe. Megjelenik Gigi, az otthonülő, polgári (értsd: antibohém) feleség és a Putyi nevű csecsemő révén anya, aki féltékenységével, értetlenségével, hétköznapiságával józan nappali életet képvisel a mámoros éjszakaival szemben, és akiből Hámori Gabriella paradox módon a női vonal legszeszélyesebb, mondhatni legallűrösebb - kiszámíthatatlanul ellentmondásos, színes, fakó, fölcsigázó, hisztérikus, lelombozó, csábító, kelletlen, odaadó - figuráját hozza létre. Stílromantika nélkül. Egyáltalán nincs benne a historizáló múltban, annál inkább a kortárs jelenben, ami kizárja, hogy az ő Nagy Endréjében a múlt századelő pesti kávéházainak csokornyakkendős hírlapíróját keressük - inkább egy afféle fiatal maimagyarírót (aki nem létezik, ezért írom egy szóba). Rápillantva Polgár Csabára kétségünk sem lehet afelől, hogy nem jutott eszébe nagyendrésnek lenni, dokumentumok után kutatva hasonlítani hozzá (mintha a legelején egyetlen tört másodpercre jelezné és ezzel végérvényesen el is intézné a sokat idézett dadogást), ellenben eszébe jutott meggondolni, milyen lehet egy mai kezdő (író), akit elkap a színházi gépszíj. Van is hozzá benne kakastaréjos ifjonti hév, öntudat és ambíció. Ez azonban csak egy szín, egy hang, egy magatartás, miközben ki kellene bontakoznia egy sok húron játszó, sok konfliktust gerjesztő, sok emberen átlépő, sok győzelmet arató és sok vereséget szenvedő vivőrnek ("életművésznek"), aki nincs megírva. Nincs hozzá "cselekmény", nincsenek hozzá szituációk; ezeket nem helyettesítheti egy tudathasadásos, mindenkit egy kupacba hordó szürreális vízió. Miután megszoktam élvezni egy órányi kanavászt, a második részben minimum huszonöt fölösleges perccel elterebélyesedik egy másik, "naturalista" darab a színházi társulatok válságáról, belső árulásokról, alkalmatlan vezetőről. Álljon meg a menet, nem erről volt szó! Bármennyire jó Polgár Csaba színpadi búcsúmonológja - még az is benne van, hogy nem tud elmenni, amikor már a pokolra kívánjuk, remélem, ez tudatos! -, és bármennyire profi is az előadás, be vagyok csapva. És akkor még hátravan a házastársi szakítás dialógusa egy konyhai hokedlidrámából.
Koltai Tamás
 

1970.01.01. 01:00