MONÓBAN


 Zsöllye.hu – 2005. március 9.
„Amíg van egy frankó sztorid talonban, és van, akinek elmesélheted, nincs nagy baj” – ezt a mondatot választotta a dramaturg a Novecento előadásának mottójául. Az Örkény Színház azért nagyobb fedezetet is felhalmozott február végi bemutatójához, többek között a már rendezőként is sokszorosan bevált Lukáts Andor t és az egyszemélyes darabot szőröstül-bőröstül magára vállaló Csuja Imré t. Az előadás ennek ellenére azt a benyomást kelti, mintha készítése során az alkotók takaréklángon égtek volna. Az egyszereplős, egyfelvonásos daraboknak rendszerint lehetőségből is csak egy jut: vagy létrejön valamiféle közelség, egy mindent átható, bizalmi viszony színész és nézője között, vagy egyáltalán nem épül fel ilyen viszony, és akkor teljesen elúszik az előadás. A Novecento sztoriját Az óceánjáró zongorista legendája című film miatt a nézők többsége már ismeri – ez a fordulatos, sőt néhol fantaszikumba hajló történet színpadi változatát már eleve súlytalanabbá teszi; a hiányt tehát csak a kamaraszínházi közegben felszikrázó drámaiság tudná pótolni. Ám ez – csupa apróság miatt – itt nem jön létre. Elsősorban a fölösleges ismétlődéseket okolom, melyek szerepének tisztázásához vissza kell mennünk az alapkérdéshez: mitől lesz a jó sztori egyúttal érdekes is?
A címszereplő történetét egyes szám harmadik személyben halljuk trombitás cimborájától. A sztori egy része anekdotikus visszaemlékezés (a régi szép időkre, amikor a szemlélő-elbeszélő trombitás életének fordulópontjai Novecento zongorajátékához kötődtek), más részüket viszont még a narrátor is csak hallomásból ismeri. Tehát a színpadra állítás legfontosabb kérdése az, hogy miként lehet az eredetileg sokszereplős, óceánjárós, zongorapárbajos eseménysort puszta elmesélése által élő drámává tenni. Khell Csörsz díszlete udvariasan teljesíti a modern monodráma kritériumait: kizárólag háttérelemekből áll; első ránézésre olyan, mintha hajóbelső lenne (vasfalakon futó kábelkötegek), de már az első jelenet hangjaiból kiderül, hogy az ajtó mögött nagyvárosi forgalom zajlik. A történetbeli figurákat fogasra lógatott ruhák és az asztal túlsó végére rakott tejeszacskók jelölik. Csuja Imre hibátlanul lejátssza a képzelt szereplőkkel való viszonyokat, de azt már túlzás lenne állítani, hogy a tárgyak is megelevenednek körülötte.
És akkor eldurran egy lámpa. A néző kuncog, örül, hogy mások is jól megijedtek. A darab megy tovább. Aztán megint eldurran egy lámpa. A néző rájön, hogy ez a rendezői koncepció része, a totális összeomlást, elsivárosodást, lepusztulást, megöregedést jelképezi, valamint előrevetíti a darab végén a zongoristával együtt elsüllyesztett hajó képét. De aztán lezuhan a zsinórpadlás vastraverze is! Ez már sok. Fölösleges ismétlés, ami ráadásul az egész előadás során feloldatlan marad. A szintén vissza-visszatérő „picsába a törvénnyel/szabállyal” kiszólás (Novecento szavajárása), és az ezt követő, sírdogálásba forduló hahota még értelmezhető a makacs, halállal dacoló attitűd tükrében, de ez is háromszor, tökéletesen megegyező módon történik meg.
Az előadás legszebb jelenete a zongorapárbaj: a színpad sötétbe burkolózik, Csuja meg csak mesél, mesél: és valóban megelevenedik a történet – egészen addig, amíg a soványka zongoraszóló nem próbálja illusztrálni a pillanat nagyságát, és a rejtett libikóka magasba nem emeli hősünket, a földöntúli szépségűnek leírt zene lélekben felszárnyaló hallgatóját.
Liszka Tamás

1970.01.01. 01:00