Minden határon túl

Rudas Dóra, Magyar Narancs
2025. március 27.

A világháborúról szóló művek sora végeláthatatlan, ám a téma lefedettsége igencsak aránytalan, az erdélyi zsidók soája például meglehetősen alultárgyalt volt korábban. Tompa Andrea 2023-ban megjelent Sokszor nem halunk meg című regényében 1943-tól egészen a rendszerváltás utánig követte egy világháború sújtotta kisember történetét. A regényt Gáspár Ildikó alkalmazta színpadra s rendezte meg, az eredmény pedig egy klasszikus sorstragédia újszerű előadása lett.

A kolozsvári zsidó családba született Matild anyját és apját deportálták, ő pedig egy keresztény házaspár, Feri és Erzsi gondozásába kerül, akik – sajátjuk híján – sajátjukként szeretik, ám hosszú hónapokig a házat sem hagyhatják el vele, még az udvaron is csak éjjel levegőztethetik. „Szeretlek, amikor nem mozogsz, szeretlek, amikor nem beszélsz” – csitítgatja az üvöltő kisbabát Erzsi, aki tudja, hogy mindhármuk életébe kerülhet, ha kiderül, hogy kit rejtegetnek a lakásban. Végül sikerül sajátjukként anyakönyveztetni a kislányt, Matilda pedig felnőve színésznőnek áll, és gyökér nélküli családfáját kutatja. Szerelembe esik egy román nyelvű zsidó rendezővel, akivel immáron együtt keresik önmagukat, a fiú azonban nagyon máshol, a határon túl talál rá valamire. Miközben az élet zajlik a lány körül és az elnyomók egymásnak adják a kilincset az országban, számára továbbra is csak a színészet létezik. Az üres vászon identitású lány természetesen remekel a színpadon, mivel semmilyen ön-érzet nem állja útját annak, hogy más legyen, mint aki. Hiszen ő senki.

A regényt kezdetektől óriási elismerés övezi (a szakma és a közönség részéről egyaránt), nemcsak a témája, de a stílusa és nyelvezetének egyszerűsége miatt is, amit a darab egyszerre követ le és borít fel fenekestül. Az Örkény Színház stúdiószínpadán egy vékony sáv szolgál előadótérként, ezt szegélyezi két oldalról a keskeny nézőtér, ami már önmagában megbontja a néző-színpad hagyományos szeparáltságát, sokkal közvetlenebb kapcsolatot hozva létre a kettő között. (Két órával később jót mulathatunk magunkon, amikor eszünkbe jut, hogy már ezen felkaptuk a fejünket, mivel a darabban ennél csak furcsább dolgok várnak.) Jelmezként tulajdonképpen egyszerű „játszós ruhák”, zeneként élő hangok és egy szál hegedű, díszletként pedig semmi sem szolgál. Egyetlen kellék az ideoda gyűrt Matild-rongy, amely a csecsemőt testesíti meg. A történet személyes jellege ellenére ismert, sőt jól ismert, noha az erdélyi couleur locale az eszköztelenségben, csupán az ízes nyelvjárás és a jellegzetes „egyszerű ember” figurák által is hiánytalanul megteremtődik.

Miközben a jobb híjáni család toposza nagyon erősen és megkapóan húzódik végig a történeten, a Sokszor nem halunk meg nem elsősorban ebbe, hanem a színművészetbe kapaszkodik túlélés gyanánt. Tilda finom üzenetként az Antigonét, később az Oidipuszt próbálja – sorstragédiák metaszinten innen és túl.

Ám az ilyen apróságokra nem feltétlenül van alkalmunk figyelni, ugyanis a kivitelezés olyannyira formabontó, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Kezdve a színészekkel, akik Shakespeare-t megszégyenítő módszerekkel váltogatják a nemeket, szerepeket. Takács Nóra Diána Erzsiként és tipikus kiégett művésznőként is megjelenik, a Ferit alakító Friedenthal Zoltánt is újrahasznosítják, Ioana Niţulescu pedig pont olyan jó román professzor úrként, mint háttérzajnak. És akkor még szó se esett a Thaiföldön született Florian Thongsap Welschről, aki németként beszél angolul a román filmrendező szerepében. Ez elsőre bonyolultan hangzik (másodikra is az lesz), de segítségünkre van, hogy a szereplők időről időre megállnak, és kiszólnak a nézőnek a cserékről, felvetve a kérdést, hogy most a darab jött ki közénk, vagy mi kerültünk be a darabba. De nemhogy a negyedik falat, az összest áttörik, a színpad ugyanis egyik irányban egy pincében, másikban egészen kint, az Asbóth utcán folytatódik, titkos átjárókkal az anyaszínházba, ahonnan egy-egy kézi kamera tudósít a felénk néző kivetítőkre.

Bár Gáspár Ildikónál a szokatlan nem szokatlan – elég csak a legutóbbi Bűn és bűnhődésrendezésére gondolnunk –, a forma ezúttal egy idő után teljesen átveszi a hatalmat a tartalom felett, ami nem biztos, hogy cél volt. Viszont nem is csorbít sokat a dolog értékén, mert bár mély és megrendítően személyes élményt kapunk, olyan sok újat nem hallunk a témáról, még úgy sem, hogy a darab egészen napjainkig kihúzta a cselekményt. Hogy a múltja és jelene fosztott ember a művészetbe menekül, ez mondhatni bevált szokás, de a színészi maszkot nem saját arcára, hanem ahelyett felhúzó alak ötletét se tudnánk újként eladni anélkül, hogy Lope de Vega sandán ne nézne ránk.

Mégsem beszélhetünk öncélú művészkedésről, hiszen a darab ezekkel az eszközökkel vívja meg azt a harcot, amelyben a szereplői elesnek. Miközben Matilda és újdonsült szülei bujkálásra, később évtizedekig elnémításra vannak kárhoztatva, addig a forma minden határt és gátat áttör, legyen az nyelvi, nemzetiségi vagy fizikai. És persze lehet, hogy az előadás néhol túlzó, szükségtelen elemekkel teletűzdelt, sőt olykor egyenesen unalmas, de a szabadság nem állhat meg ott, ahol nekünk kényelmes vagy érdekfeszítő.

2025.03.27. 10:00