Mélylélektani intimitások

Mélylélektani intimitások - kritika a Jelenetek a bábuk életéből című előadásból
Népszava melléklet, 2022.05.07.
Bóta Gábor

Szinte élve lenyúzzák egymásról a bőrt a Jelenetek a bábuk életéből látszólag disztingváltan, jól vasaltan polgári életet élő szereplői, akik közül Peter Egermann, a középkorú férfivégül eljut egy gyilkosságig is. Bezárnak minket velük egy hosszúkás szobába, az Örkény Színház stúdiójának légterébe. Körbeüljük őket, felülről számtalan, lampionszerű rizslámpa által megvilágítottan. Annyi van belőlük, hogy nem is látszik tőlük a plafon. Díszlet szinte alig, az egyik oldalon egy italokkal megrakott bárasztal, mert csaknem mindegyik szereplőnek sűrűn van szüksége alkoholra. A másik oldalon pedig olyan fotelre van szükség, amely egyaránt lehet pszichológusi és rendőrségi vallatószék. Ingmar Bergman 1980-as híres filmjének adaptációját Ördög Tamás rendezte, aki a Dollár Papa Gyermekei nevű izgalmas független színházi formációban szintén a nézők által körbeült, a színészektől tényleg csak karnyújtásnyira lévő mélylélektani „intimitásokat” rendez. Most az Örkény művészeire is „átplántálta” módszerét, magával hozva Kiss-Végh Emőkét, a társulata meghatározó színészét is. A Polgár Csaba által játszott Peter Egermann feleségét, Katarinát alakítja, egyik pillanatban csaknem elviselhetetlen házi sárkányként, a másikban jóformán gondoskodó anyapótlékként, kissé kiismerhetetlenül, vibrálóan szeszélyesen és némiképp veszélyesen. Az a típus, aki szereti nagyon is magához kötni a férfit, de közben úgy tesz, mintha meglehetősen hosszú pórázon tartaná. De azért a pórázon hangsúly van, még ha az láthatatlan is. Bergman filmjében, ahogy ezúttal is, temérdek minden láthatatlan, kimondatlan, ami meghatározza a szereplők életét. Elharapott szavak, megrökönyödő, megrettent tekintetek, félbemaradt vagy nagyon is heves gesztusok árulkodnak arról, milyen érzelem vagy éppen érzéketlenség tombol a szereplőkben, nem hagy nekik nyugtot. Gyakran vannak felajzott állapotban akkor is, ha ezt leplezni próbálják. A felszín alatt fortyog bennük a „láva”, de kódolható, hogy hamarosan pusztítóan kitör. Megpróbálhatjuk magunktól persze elhessegetni ezt az egészet, hogy Bergman, aki a filmje forgatókönyvét is írta, ezt egy északi, hideg éghajlatú országban tapasztalta, és mindez számunkra, Adyval szólva: „Észak-fok, titok, idegenség”. És mivel a közönség tagjaiként ugyanolyan jól látjuk egymást, mint a színészeket, tapasztalom is, hogy van, aki ezt teszi. Nem messze tőlem egy idősebb hölgy több jelenettől is úgy fordítja el a fejét, hogy még csak periferikusan se lássa azokat. Kívül akar maradni, lehet, hogy éppen azért, mert bizonyos szituációk olyan emlékeket idéznek fel benne, amelyek túlságosan is felsebeznék, de elképzelhető, hogy csak ki nem állhatja az ilyen típusú színházat. Két fiatalember viszont kifejezetten előre is hajol, hogy még közelebb legyen az eseményekhez, amelyekről árgus tekintettel le nem veszik a szemüket. Vannak, akik csak bambán bámulnak, mások nagyon is befogadóan éberek. Az abszurdba hajló, ezért humorral is teli jelenteken többen nem mernek nevetni, valószínűleg azt gondolva, hogy ezt most nem illik, mert valami fölöttébb komoly dolgot látnak. Az előadásban pedig éppen az a jó, hogy szemléletesen elénk tárja mindennapjaink groteszkségét. Azt például, hogy időre kellene valahová mennünk, már késésben vagyunk, de még „pöcsölünk”, kényszeresen teszünk-veszünk, megiszunk valamit, korholjuk a másikat, hogy már rég el kellett volna indulnunk. De egy-egy sikerületlen ölelés, nem szívből jövő csók is átfordulhat groteszkbe, ahogy az őszintétlen mondatok ugyancsak, melyek gyakran nem is csupán nevetségesek, hanem egyenesen röhejesek vagy tragikomikusak. Olykor súlyosak, beszédesek a csendek is, az elhallgatások szintén képesek betölteni a légteret, ahogy a vádló vagy engesztelő nézések, durva vagy simogató érintések szintén. Polgár Csaba Peter Egermann, az öltönyös, nyakkendős, gondosan fésült férj, aki vállalkozásából biztos egzisztenciával rendelkezik, ahogy egyébként ebben a történetben mindenki. Problémái senkinek nem a megélhetési gondjaiból erednek, ennyiben tényleg nem kelet-közép-európai ez a história. De ahogyan egymással eljátszadozunk, elgonoszkodunk, ahogy macska-egér harcot folytatunk, ahogyan zsaroljuk, manipuláljuk a hozzánk közel lévőket, ahogy elvárások tömkelegével terheljük, és akár agyonnyomjuk őket vagy éppen szeretetmegvonást gyakorlunk, haragszomráddal egybekötve, az ugyanúgy jellemző ránk is. És ezt mind-mind meg ennél még sokkal, de sokkal többet is eljátszanak a színészek, az orrunk alá dörgölve, hogy ilyenek vagyunk, de bizonyos szempontból magukkal is kegyetlenül bánnak, mert nem lehetett mindezt könnyű előbányászni és közszemlére tenni a saját énjükből. Nagy Zsolt Peter Egermann pszichológus barátja, akinek a gyilkosság előtt többször is kitárulkozik, szinte tapintható a vészhelyzet, de a szakember mégsem meri komolyan venni, amit hall. Tehetetlen, halogatja és gyáván elmulasztja a tragédiát esetleg megakadályozó cselekvést. Próbálja befolyásolni őt, de erőtlenül, ahogy Peter is igyekszik kellő együttérzést kicsiholni belőle, azonban elbeszélnek, elmennek egymás mellett, miközben mégiscsak barátok. Amúgy mindenki befolyásolni akar mindenkit. Katarina anyja, FürAnikó megszemélyesítésében, a legfőbb manipulátor, legszívesebben dróton rángatná, kézi vezérléssel irányítaná a lányát, bár aggódik is érte, amúgy van is miért. Nagyon határozottnak akar látszani, de feszültséggel telien állandóan a ruhája szegélyét babrálja. Gálffi László Peter meleg vállalkozó társa, aki viszonzatlanul szerelmes belé, folyamatosan vágyik rá, és ez állandósult frusztrációhoz vezet. A megbetegedett Takács Nóra Diána helyett Zsigmond Emőke az a prostituált, akit Peter majd megöl. Előtte fülledten erotikus, vészjósló jelenet tanúi lehetünk. A férfi, akiben gyűlik az indulat, az agresszió, amit még igyekszik elfojtani, a falhoz állítja a meztelen, kiszolgáltatott lányt, szóban is inzultálja, rettegésre készteti, fojtogatja. Halálsikolyok közepette, a gyilkosság már a színfalak mögött történik. Ami benne volt a levegőben, ami várható volt, beteljesedik. Mindenki csak manipulálni, bábuként rángatni akarta a másikat, empátia és odaadó szeretet helyett. Ugyanakkor valamennyiüknek volt szeretetreméltó megnyilvánulása is mohó szeretetvágyuk mellett. Kiss Tibor a valódi személyiséget leplező, arról mégis árulkodó jelmezeket tervezett. Balázs Juli bordó padlószőnyeggel rendelkező terében bármi megtörténhet, és meg is történik. Az Örkény előadása erős gyomrosokat húz be a nézőknek. Vannak, akik állják ezeket, és akadnak, akik szorosan öszszekulcsolt kézzel ülnek, védekező pózban, hogy minél többet elhárítsanak maguktól azokból az „ütésekből”, melyeket a produkció rájuk mér.

1970.01.01. 01:00