Majd legközelebb 

ProTest – Út a forradalomhoz

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között. Annak fényében is ezt mondom, hogy bőven van bogoznivaló még ezen a kissé kócos, a nyitott és a zárt struktúrákat váltogató előadáson, amelynek premierje még a nyáron volt a szegedi Thealter Fesztiválon. Azóta nem játszották sokat, talán ezért is van a mostani előadásnak kissé munkabemutató jellege.
Bármennyire hihetetlen, a rendező Kabdebon Dominik és az alkotók még a FreeSZFE mozgalom előtt kezdtek gondolkodni a produkción, Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz című könyve által inspirálódva. A kötet az erőszakmentes mozgalmak sajátosságaiba nyújt betekintést, kreatív, rend szer döntőnek bizonyult eszközöket bemutatva. Az előadás azonban nem annyira ezekkel a frappáns megoldásokkal, hanem inkább egy mozgalom életútjának előre megjósolható mérföldköveivel, dilemmáival foglalkozik.
E mozgalmat négy aktivista történetén keresztül ismerjük meg: a kocsmatulajdonos, a jogász, az újságíró és a melós (Bajor Lili, Martinkovics Máté, Milovits Hanna, Szécsi Bence) mindannyian másfajta érintettséget és eszköztárat hoznak magukkal. Közös jeleneteikből egy-egy dilemma, megoldandó kérdés bomlik ki. Ezeken a pontokon lép be a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) munkatársa, Hegyi Szabolcs, aki szakértői szemmel összefoglalja és elemzi az adott helyzetet, hogy aztán felvázolja a választási lehetőségeket is. Abbahagyjuk-e gerillaakciónkat rendőri felszólításra vagy sem? Elfogadjuk-e egy párt anyagi támogatását cserébe azért, hogy vezetőjük felszólalhasson az általunk szervezett tüntetésen?
Eztán a mozgalom tagjaiként (Hegyi moderátori közreműködésével) megvitatjuk, hogy mit is kellene lépnünk, majd szavazunk. (Minél jobban egyetértünk, annál több egységpontot kapunk, a különböző megoldások pedig különböző támogatottságpontokat érnek. A kormány megdöntéséhez, azaz a győzelemhez bizonyos számú pontszám szükséges.) Más részvételi formákat is felkínál az előadás: a gerillaakcióban mi is menetelhetünk a megafonba skandáló színészek mögött, az utolsó jelenetben pedig a színpad egyik vagy másik oldalára állva kell egyéni döntésünket felvállalnunk, ti. egyetértünk-e azzal, hogy a mozgalomnak radikalizálódásra van szüksége. Vita közben aztán bármikor átállhatunk a másik oldalra. Ha pusztán dramaturgiai szempontokat nézünk, itt kezd igazán érdekessé válni az egész.
Míg az előadás neves műfaji elődei, például a Szociopoly esetében viszonylag könnyen túl lehetett lendülni a valóság leegyszerűsítésének problémáin, itt nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a körülöttünk lévő valóság mindig sokkalta árnyaltabb. Sőt: mivel a ProTest épp a politikus agyat hívja játékba, nehéz nem azon zakatolni, hogy milyen egyéb megoldások léteznek a felkínáltakon túl. Ebből más bonyodalmak is adódnak: bizonyos feladatoknál talán még a választási lehetőségek értelmezésében sincs közmegegyezés, a jó, vagyis a legtöbb pontszámmal járó megoldások pedig olykor önkényesnek tűnnek. Persze igyekszünk megbízni moderátorunk szakértelmében, ő azonban az idő szűkössége miatt nem tudja kellő részletességgel kifejteni érveit. Ez a probléma akkor rajzolódik ki a legélesebben, amikor ki kell választanunk, melyik szereplőt küldjük a köztévébe. Az alkotók szerint Dénes a legjobb megoldás ilyen-olyan kvalitásai miatt, viszont, ahogy közülünk valaki meg is jegyzi, nekünk teljesen más a benyomásunk róla. (Magamban igazat adok e nézőnek, ugyanakkor ünneplem is a nyitott színházi formák diadalát: lám, ez az előadás önnön kritikáját is elbírja, menet közben ráadásul!) Különös módon aztán az egész este során végül épp a mi második legjobb választottunkkal lezajló köztévés interjú hat a legenergikusabbnak, mutatva, hogy talán más jelenetekre is frissítő hatással lenne, ha nagyobb teret kapna a nézők által „bedobott” anyag és az improvizáció.
Az is elgondolkodtató, vajon mennyire tudatos döntés, hogy az előadás nem is próbál úgy tenni, mintha nem csupán a saját buborékjában létezne. Egy pillanatig sem merül fel például, hogy a nézők között akadna olyan, aki üdvözölné a kötelező sorkatonai szolgálatot, s ne akarná megdönteni a kormányt. És úgy tűnik, nincs is. Szintén érdekes döntés, hogy az alkotók egy köztes megoldást választottak a teljes eltávolítás és a jelenlegi közélet (parodisztikus) másolása között. Nem egzotikus, távoli tájakon járunk, de nem is a mai Magyarországon. Azaz dehogynem: a videóbejátszásokon megjelenik a miniszterelnök, az újságírók elől menekülő vagy elkenős válaszokat adó képviselő, csak épp nem Orbán Viktornak, hanem mondjuk Bíró Lajosnak hívják. Így, még ha mindenkit be is lehet azonosítani, mégiscsak könnyebb eltávolodni a kormánypropaganda ránk erőltetett paneljeitől, és nyitni másfajta struktúrák felé, amire mindannyiunknak szükségünk van. Ahogy a hitre is, hogy igenis képesek vagyunk a változtatásra.
Örkény István Színház, Stúdió, 2021. november 20.

Magyar Narancs, 2021.12.09., Rádai Andrea

 

1970.01.01. 01:00