Láthatatlan hősök 

Az első lépés az összefogás felé

Székely Ilona - 168 óra

Október 24-én mutatták be az Örkény Színházban a Kiváló dolgozók című dokumentarista előadást a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében.
Ha valaki ezen a pandémiás őszön már olvasgatta a darab színlapját és közben arról ábrándozott, hogy ugyanúgy színházba fog járni, mint a járvány előtti időkben, akkor bizonyára feltűnt neki, hogy az ismert színészek mellett tíz civil szereplő: egy bába, egy intenzív szakápoló, egy speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, egy hospice nővér, egy otthon ápolásban érintett édesanya, egy idősgondozó szociális munkás, egy pszichológus, aki egy alkoholrehabilitációs intézet vezetője, egy telefonos lelkisegély-szolgálatos hölgy, valamint egy hajléktalanellátásban dolgozó és egy demens betegeket ápoló is a közreműködők között van. Sőt, a Madách téri társulat történetében először ők, a gondoskodó szakma képviselői saját magukat alakítják a főbb szerepekben a világot jelentő deszkákon.
Ápolónők, szociális gondozók, éjszakás nővérek, vagyis a mindennapok láthatatlan hősei kerülnek estéről estére refl ektorfénybe Mácsai Pál színházának új produkciójában, ahol a nézők egészen intim módon élhetik át a főszereplők egy-egy munkanapját, vagy az életüket meghatározó eseményeket. Igaz történeteket hallhatunk a gondoskodásról, amelyeket a valóság talajáról Boross Martin, Neudold Júlia és Szabó-Székely Ármin koncepciója mentén emeltek a színpadra. Az előadás rendezője Boross Martin, aki nem mellesleg a Stereo Akt progresszív kortárs színházi csoport művészeti vezetője, és aki gyakran készít nemzetközi koprodukciókat.
Budapesti munkáit eddig főleg a Trafóban és a Jurányi Inkubátorházban láthatta a közönség. Rendezőként ezzel a darabbal mutatkozik be a Madách téren. – Megkeresett Mácsai Pál azzal, hogy szeretné, ha az a társadalmi és kortárs színházi gondolkodásmód, amelyet én képviselek, megjelenne az Örkényben, és kezdjünk el gondolkozni egy koncepción, amely dokumentumalapú és amely szorosan kötődik a magyar valósághoz – meséli Boross Martin. – Később, a kutatómunka során különféle workshopokat tartottunk civilekkel, ahol előkerült az idősgondozás témaköre is, és hogy mennyire nincs megfelelő intézményi megoldás arra, hogy gondját viseljük magatehetetlen szüleinknek. Eredetileg többféle szakma bemutatásán keresztül gondolkodtunk volna a munka életünkben betöltött szerepéről, de a járvány alatti karantén rávilágított arra, hogy milyen nélkülözhetetlenek a szociális és egészségügyi ágazat láthatatlan dolgozói, és hogy mennyire kevésre becsüli munkájukat a társadalom. A COVID első hulláma alatt kezdtünk el mélyebben foglakozni vele, hogy kinek is a felelőssége a gyerekekről, fiatalokról, idősekről vagy éppen a fogyatékkal élőkről való gondoskodás. Májusban felhívást tettünk közzé a Facebookon és különféle fórumokon, olyanok jelentkezését vártuk, akiknek a munkája szinte sosem kerül refl ektorfénybe, vagy hosszú évek óta komoly problémákkal működik, netán nem is tekintik hivatalos munkának.
Pár nap alatt közel százan jelentkeztek, közülük huszonöt emberrel kezdtünk el a Zoomon beszélgetni.
Így castingoltuk a darab „kiváló dolgozóit”, akik közül tízen teljesen lefednek egy emberéletet.
Az élettöredékek és az őszinte monológok tisztán bemutatják a gondoskodó szakma krízisét, és szembesítenek minket azzal, hogy ez a válság talán súlyosabb, mint tíz COVID-járvány. Már a válogatásnál is kiderült, hogy fiatalok szinte alig vannak ebben a munkakörben, és hamarosan ez a kevés intenzív ápoló és idősgondozó is nyugdíjba fog vonulni, vagy az alacsony bérezés miatt inkább külföldön keres magának állást. Létezik ugyan egy „gondoskodási lánc”, miszerint Erdélyből és Kárpátaljáról jönnek hozzánk dolgozók, innen pedig Ausztriába, Németországba és Nagy-Britanniába mennek tovább a szakképzett és képzetlen betegápolók, de az igazság az, hogy egyre több ember szorul segítségre, és egyre kevesebben vannak, akik ezt a feladatot el tudják látni, miközben az állam spórol a béreken és az infrastruktúrán.
Mind a tíz civil szereplőnek van a darabban egyegy jelenete, amelyből nemcsak a munkájukat ismerhetjük meg testközelből, hanem a személyiségüket is. Vallomások és visszaemlékezések betarthatatlan szabályokról, munkahelyi harcokról, szerelemről és örömről, a szülés és a születés mámorától kezdve egészen a halál érintéséig.
Őket kísérik az Örkény Színház színészeivel közösen létrehozott jelenetek, amelyek közt felcsendülnek – a brechti songokhoz hasonlóan – a történetek által inspirált kórusművek is. Ilyen például az a Facebookról gyűjtött kommentekből és hirdetésekből összeállított dalbetét, amelyben a színészek azok nevében énekelnek, akik idős hozzátartozójuk mellé keresnek ápolót. De maga Florence Nightingale is megelevenedik pár percre az egyik színpadi songban, felidézve, hogy egykor ő harcolta ki az ápolónővérek számára a régen várt megbecsülést.
Átélhetjük azt is, milyen egy állami idősotthonban demenseket gondozni, ahol negyvenöt betegre mindössze két ápoló jut, egy másik alkalommal pedig részt vehetünk egy csoportos terápián. – A kiválasztott dolgozók egyáltalán nem színészkednek, a saját történeteiket mesélik el a saját szavaikkal – folytatja a rendező. – Az előkészületek során a helyzetgyakorlatokon kívül órákat beszélgettünk mindenkivel külön-külön, és ebből a sűrű információhalmazból állítottuk össze velük egyetértésben a saját szövegüket. Nagyon érzékeny feladat volt egy ilyen darabot rendezni, mivel az ő esetükben nincs távolság a szerep és az azt megformáló ember közt. Nem mondhatom, hogy ennek így semmi értelme, színezzük ki egy kicsit. És nem lehet egyedül meghozni egy olyan döntést sem, hogy ez a sor nem tetszik, inkább húzzuk ki. Természetesen a téma súlyossága miatt is óriási felelősség nehezedett ránk, de szerencsére a próbákon kialakult jó hangulat és frissesség az előadásra is átörökítődött.
A színpadon izgalmasan keveredik a fikció a valósággal, a színház játékossága és humora oldja a mindennapok drámai pillanatait. Azt azonban senki sem kérdőjelezheti meg, hogy a darabban valódi történetek hangzanak el. – Amikor jelentkeztem az Örkény felhívására, még nem sejtettem, hogy életem traumáját fogom színpadon több száz néző előtt elmesélni – mondja Csordás Anett, sérült gyermekét otthon ápoló édesanya, a Lépjünk, hogy léphessenek Közhasznú Egyesület elnöke. – Az egyesületünkben sokan érintettek az otthon ápolás terén, egyedül én tudtam megoldani, hogy elmenjek a meghallgatásra. Tizenöt éves fiam, Erik születése előtt egy művészeti iskola igazgatója voltam, illetve magyar szakos tanárként és drámapedagógusként dolgoztam. A szülészeten azonban (valószínűleg egy orvosi műhiba következtében) gyökeresen megváltozott az életem. A szülés közben Erik központi idegrendszere megsérült, nem tud állni, beszélni, élete végéig ápolásra szorul. Nagyon szeretem a gyerekemet, nem akartam intézetbe adni, így vele együtt kellett újraterveznem az életemet. Eleinte gyötrő érzés volt, ahogy a színházban újra és újra át kellett élnem azt a múltbéli szörnyű pillanatot, még soha ilyen részletesen nem meséltem el a szülésem történetét. Aztán ugyanúgy, ahogy annak idején kikapaszkodtam az összeomlásból, a darabban való szereplés is megerősített. Csodálatos volt megtapasztalni, ahogy a színészek és az Örkény csapata befogadott minket, és láttuk, hogy milyen fegyelmezett munka létrehozni egy előadást.
Rengeteg együttérzést, bátorítást és szeretetet kaptunk tőlük. Sokszor Erikkel vettem részt a próbákon, a díszletesek még az ő kerekesszékét is örömmel hozták-vitték az épületben, úgyhogy a fiam is boldog volt. Ki is írtam a közösségi oldalamra, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy amiben nem is reménykedhettem, teljesült egy álmom. Anett az első gyermekét, a ma huszonhét éves Zoét otthon szülte, úgyhogy szerepe szerint a bába jelenetébe is bekapcsolódik. Az élet pedig a járvány és a készülő előadás kedvéért sem állt meg, a gondoskodó szakmából érkező szereplők továbbra is dolgoztak, így például a próbafolyamat ideje alatt is születtek babák, csörgött a lelkisegély-szolgálatos telefonja, és a hospice nővér is érkezett úgy próbára, hogy éjszaka búcsút kellett vennie egy haldoklótól.
A hetvenöt évesen színpadra lépő Jeges Anna a civil szereplők közül a legidősebb. Világéletében ápolónő szeretett volna lenni, talán eleinte azért, mert az édesanyja is nővér volt. El is végezte a nővérképzőt, kórházban dolgozott egészen a nyugdíjazásáig, amíg a csípője tönkre nem ment. Ezután ment a hospice házba. Bölcs asszony, azt mondja: ő segíteni szeret, a munkája élteti.
Tamás az egyetlen férfia civilek között. Mondják: a gondoskodás a nők vérében van, a férfiak dolga a pénzkeresés. Tamás mégis gyermekfelügyelőnek állt a Fóti Gyermekvárosban, ahol szerény fizetés mellett a gondoskodásé a főszerep. A segítő szándék azonban fájdalmasan kevés, amikor egy tizennyolc éves fiút a születésnapja alkalmából a bőröndjeivel együtt ki kell rakni a kapun, és megmondani neki, hogy mostantól mehet világgá.
Igaz, előtte kap egy csokitortát sok gyertyával, amelyeket a nagykorú árva ügyesen elfújhat. Hátha teljesül egy kívánsága.
A darab nem kikacsintva politizál, nem hibáztat egyszemélyben senkit, pusztán választ keres arra, hogy hol az emberek méltósághoz való joga, és kinek a feladata lenne azt biztosítani. A rendező nem gondolja, hogy egy színházi előadástól megoldódnak az ország szociális és gondoskodási problémái, de ha megnéztük a Kiváló dolgozókat, és felállunk az Örkény számozott bársonyszékéből, talán elkezdünk jobban figyelni egymásra. Ez lehet az első lépés az összefogás felé.

Az élettöredékek és az őszinte monológok tisztán bemutatják a gondoskodó szakma krízisét, és szembesítenek minket azzal, hogy ez a válság talán súlyosabb, mint tíz COVID-járvány.