KONFERANSZIÉ NE NŐSÜLJÖN!



 2007. december 8. Népszava
Valószínű, hogy az Örkény István Színház új bemutatójának legtöbb nézője érzékeli: egy jegy áráért két előadást kap. E kettőzés ezúttal korántsem jó befektetés. A Búvárszínház első része élénk, fordulatos, laza jelenetfüzér, melyet a játszótársként kezelt közönség viselkedése, jókedve políroz. Még akkor is (vagy éppen azért), ha a magyarországi kabaré száz esztendővel ezelőtti kezdetei és a mai kabaré-Magyarország viccbe csomagolt helyzetjelentései csúsznak egymásra. A második rész viszont nehézkesen jelenetezett nyavalygás ama születő-felnövő kabaré egyik első nagyjának, a legendás konferanszié Nagy Endrének a zátonyról zátonyra csúszkáló házasságáról. Szünet előtt nevetéstől nevetésig, gondolattól gondolatig szalad az idő. Szünet után alig marad négyzetmétere a plafonnak, melyet az unalomtól üveges tekintet jobb híján ne venne szemügyre többször is.

A díszleten kezdettől nincs sok nézni­való. Zeke Edit keze alól a mai viseletet és egy egész évszázad el- meg lehordott ruháit egyesítő, találó jelmezek siklottak ki, viszont az általa tervezett, szürkébe fásult, szedett-vedett kulisszák sem a fakult emlékezést, sem a fáradt víziót nem fogadják be, s mintha a színházak hátsó traktusai, a direkció lepusztult ­helyiségei, a kibelezett öltözők, a büfépótló zugok is másként lennének agyonhasználtak. A kis forgószínpad azonban ezt a díszletet is táncra perdíti, s amikor időnként az Örkény színház saját külön bejáratú függönye összecsapódik, hogy a mutáló monológjaival, kalimpáló első számaival fellépő, kezdő Nagy Endre számára biztosítson saját külön kijáratot a magyar színháztörténetbe, az idősíkok fogócskázása is felélénkít. Évtizedekkel ezelőtti sajtótermék helyett napjaink irodalmi hetilapját forgatja a karrierje elején álló humorista, és Szabó Kimmel Tamás rapszövegéből – Széles László (Máhr) produkcióként és paródiaként is virtuóz előadásában – a jelen hivatali-banki útvesztőjének dilinyós nyomorúsága üzen a tegnapelőtt bürokratikus labirintusaiban vergődő kafkai kisembernek.

Bár ez a széttartóbban epizodikus, patchworkösebb rész, itt rajzolódik ki a legdrámaibb, legtartalmasabb konfliktus. Elsősorban a Kondor kabaréigazgatót békebeli eleganciával, számító spleenességgel alakító Mácsai Pál jóvoltából. Előtte az utódja: Bandi – Nagy Endre. S nem úgy, hogy a zöldfülű poénkovács elébe merészkedik, hanem fordítva. Kondor udvarolja körül a tehetséges ifjoncot: szíveskedjék felvirágoztatni az ő döcögő műintézetét. Mácsai mint ezüstös halántékú színházi róka – és Polgár Csaba mint talán egyetlen jobb (felhajtott gallérú) zakójában-ingében világhódítani induló kabarépionír: kitűnő duója, modellezője a generációváltás lélektanának, üzemmenetének. Végtére mindketten győztesen keverednek ki a lassacskán távozó és a botladozva érkező nemzedék képviselőinek küzdelméből. Kondor (átmenetileg?) színházat veszít, de lélegzetet, pénzt, külföldi lébecolást nyer. Nagy Endrére rászakad a magán- és a színházi gondtömeg, ám (ha még nem is sejti) ő lesz a konferálás klasszikusa. Novák Eszter rendezése ügyesen helyezi ide-oda a történések súlypontját, hintáztatja az időt, hatásos belépéseket és távozásokat biztosít a „búvárszínház” kisebb-nagyobb csillagainak. ­(Kárpáti Péter színműve a szellemes címbe a múlt- és sorsbúvárlást, valamint a bulvárszínház műfaj, minősítés áthallását is belefoglalja.)

Feszes, fürge dialógusokban futják be a darab erecskéi a színt. Gigi (Nagy Endre felesége) szerepében Hámori Gabriella meggyőzően eljátszhatja az urát féltő-piszkáló, magát színésznősen mórikáló, mégis velejéig színházidegen asszonykát. Lázár Zsigmond zenéje üde hangulatot teremt, a világítástervező Bányai Tamás kedvére balanszíroz fénnyel és árnyékkal. Működik a remekül összeszokott Kárpáti–Novák alkotópáros, lubickolnak az Örkény színészei.

Dramaturgiai értelemben – úgy fest – Mimi, azaz Medgyaszay Vilma érkeztével sérül az alapvetően nem historizálásra szánt, nem életrajzkövetőnek íródott darab. Rózsi, Lola, Pufi és többiek: a szereplők mindegyikének van álmát a színházi lexikonokban alvó előképe. Olyan híresség, mint Huszár Pufi, s olyan kisebb kaliber, mint… Szerencsés döntés, hogy a szereposztás nem „lefényképezni” kívánta az egykori nevettetőket, népszórakoztatókat, tréfamestereket, énekeseket. A gumiember Debreczeny Csaba testsúlya tán a felét se teszi ki az el még mára sem feledett Pufiénak. Mimi/Medgyaszay viszont mindenestül Medgyaszay lenne, ha Kerekes Viktória a külső, frizurás-jelmezes hasonlóságot az énekhang hiányával nem ellensúlyozná s Novák nem eszelne ki elég fura üldögélési, álldogálási módozatokat a kabarécsillagnak. De Medgyaszay jelenléte, gőgös-okos öntudata a régi idők kabaréját fújja a mai idők, illetve az időtlenség kabaréjába. S ezzel „Molnárfranci” tudatunk mélyén a „nem könnyű eset” Molnár Ferenccé monoklisodik, „Adybandi” útra kel a könyvtárnyi szakirodalomban megörökített ŐAdyEndresége irányába. A Polgár Csaba-arcú Bandinak, e tehetsé­ges mai srácnak is tömött Nagy Endre-bajuszt kell képzelnünk az arcára, enyhe dadogást a fogai közé. A kabaré önmagánál többet jelentő tartalmai, Nagy Endre nagyendrefelettisége helyett jön a házassági helyzetjelentés, a vidékre száműzött nej nem indokolatlan sirámai a szerető(k), a kimaradozás, az elillant közös álmok miatt. Hámori Gabriella folyton új figurába kezd, Polgár esetlenkedik. Végtelenül nekikeseredünk, hogy Nagy nős. Ha elkerülte volna ezt a csapdát… – nem is ő, hanem az író, Kárpáti Péter! Ha a rendelkezésre álló, újraírható-újragondolható kabaréanyag beépítésével megmaradt volna a társulati lét és nemlét kisdeden életfontosságú egzisztenciális és művészi vergődéseinél, a színészközösségen belüli ütközéseknél! Hangvételben pedig Csunderlik Imre (Néző) első közbeszólós óbégatásánál! Persze könnyű utólag okosnak lenni.

Kerekes Éva (Rózsi) az odaadó, racionális romlottság utánozhatatlan csicsergő bájával tartja a frontot a nála tapasztalatlanabb Bandi oldalán, a színházi jelenetek mégis elhomályosulnak, szétesnek. Csuja Imre (Sajó) vég- és kezdőszavaz, Szilágyi Katalin m. v. (Lola) és Vári-Kovács Péter (Kőváry) eltűnik a maroknyi tömegben, és a szinte szótlan mindenes Baróthyt megformáló Máthé Zsolt néma, szolgálatkész bóklászása is elveszti kis titkait. Széles László és Debreczeny Csaba egyszer-egyszer fellángol a hiú, rivalizáló édes ripacskodásban. Hiába. Immár se szeszélyes magánszám, se társulati, hisztérikus-ironikus tablókép nem ér a Kárpáti-színművet, Novák-rendezést meredeken felfuttató negyven-ötven perc nyomába. Ugyanakkor nem súlyosodik külön drámává, hogy a sokfelé széptevő, sok színházi lovat egyszerre megülő Nagy Endre nem kötött rossz vásárt ropogós írói terveinek a kabaré aprópénzére váltásával. Drámai lábjegyzetben értesülünk: hasas az erszénye, telne párizsi otthonra is.

Ez egy másik – érdektelenebb, mert szabványosabb darab. És kidolgozatlanabb. Ami formabontó-formateremtő kabaré-hommage-t ígért, melodramatikus házassági háromszöggé egyszerűsödik, sematizálódik. A konferansziézseni Nagy Endrét felváltó, odahaza lódító-pedálozó Nagy Endrét kellene most leváltania – egy nála fiatalabbnak, tehetségesebbnek, őszintébbnek (és lehetőleg nőtlennek).

Hiú remény. Csak az elpusztíthatatlan Kondor bukkan fel újra. Az előd visszaelőzi az utódot? Mindegy. A Búvárszínház elejére már nem lehet visszatekercselni.
Tarján Tamás
 

1970.01.01. 01:00