Illúzió a javából

Magyar Narancs - 2020.12.17. (80. oldal)
Illúzió a javából

Kiváló dolgozók – Igaz történetek a gondoskodásról
Szerző: Rádai Andrea

A Bürgerbühne egy Németországban elterjedt színházi gyakorlat. Maga a szó azt jelenti: polgárok színpada. Vagyis ezek a polgárok nem a nézőtéren ülnek, hanem részt vesznek az alkotófolyamatban, sőt fel is lépnek: színházi szakemberek segítségével saját élettapasztalataikat, szakértelmüket építik be egy-egy előadásba, amely – leegyszerűsítve – nem egy már létező drámába szuszakolja bele a mai valóságot, hanem a valósághoz keresi meg a színházi anyagot. Ez a forma elér olyan embere ket is, akik egyébként nem szoktak színházba járni, hiszen a klasszikus színházhoz képest egy sokkal nyitottabb és kevésbé hierarchikus rendszerként, közösségi fórumként működik, amelyben az alkotófolyamat, a műhelymunka és a közösségépítés legalább annyira fontos, mint maga a végtermék, a bemutató.

Az elnevezést először a drezdai Staatsschauspiel használta 2009-ben, de a módszert – másfajta struktúrákban – már korábban és máshol is alkalmazták. Magyarországon is született számos ilyen előadás, de míg a Bürgerbühne alapvetően a kőszínházakban működik, nálunk elsősorban a fiatalokkal, színházi neveléssel is foglalkozó társulatok környékén, vagyis a függetleneknél kell keresnünk a példákat. Ilyen a XV. kerületben működő KOMA, a Trafó Gondolat Generátor, a Független Színház Magyarország Selejtesek című produkciója vagy a Sajátszínház nagy sikerű, a dunaPart Fesztiválra is beválogatott Éljen soká Regina! Című előadása – abban a Borsod megyei Szomolyán élő roma nők álltak a színpadon –, és ilyenek a MU Színház közösségi programjai is.

A kőszínház teljesen másfajta beágyazottságot, nyilvánosságot, közönséget jelent, ezért lehet jelentős eseményként elkönyvelni, hogy az Örkény Színházban megszülethetett a civilek bevonásával készült Kiváló dolgozók. Az előadás újabb, eklatáns példája annak, hogy (minden ellenkező előjelű hivatalos sugallat ellenére) a függetlenek hogyan gazdagítják a kőszínházi formákat. Ehhez persze szükség volt Mácsai Pálra – ő hívta Boross Martin rendezőt a színházba –, és egy alapvető nyitottságra, amely a színházat közösségi térként képzeli el.

Ezt a törekvést képviseli az ÖrkényKÖZ, amelynek vezetője, Neudold Júlia, alkotótársával, Szabó-Székely Ármin dramaturggal részt vett az előadás alkotófolyamatában. A Kiváló dolgozókat épphogy bemutatták, és már jöttek is a lezárások, viszont még a streamelt változatát is nehéz elcsípni, akkora az érdeklődés iránta.
Az előadásban a színészek mellett tíz, gondoskodó szakmában dolgozó civil van a színpadon: szociális munkás, ápoló, hospice-os nővér, gyermekgondozó, bába, idősgondozó stb. Az ő bemutatkozásukból, a színészek illusztrálta monológjaikból, közös jeleneteikből, egyéb szakértőkkel készült beszélgetésekből bevágott részletekből áll össze az előadás. Egy olyan országban, ahol a törvényhozás a segítségnyújtás helyett inkább a problémák szőnyeg alá söprését, az elesettek büntetését szorgalmazza, ez már önmagában politikai tett – az előadásban is visszatérő elem a szakmai kritika megfogalmazása és a tehetetlenségből eredő frusztráció, kilátástalanság artikulálása.
Ennek egyik kifejezőeszköze a változatosan használt forgószínpad: például amikor a résztvevők egy fél fordulatot mennek előre, majd hátra: minduntalan visszatérve a kiindulási pontra, miközben hivatásuk előnyeiről és hátrányairól beszélnek. Az előadás sok egyéb színházi eszközt használ, amelyek önmagukra vagy a valósággal való viszonyukra is reflektálnak. Az ideális társadalmat egy afrikai törzs testesíti meg: a színészek félig egy paraván mögött, hatalmas parókákkal a fejükön ungabungáznak: színházi illúzió a javából. A színészek a civil résztvevők dilemmáit, nehézségeit játsszák el, olykor burleszkszerű némajátékkal illusztrálva azokat, miközben a jelenetek és a résztvevők egymással is párbeszédbe kerülnek, összekapcsolódnak. Grafikák és animációk színesítik a látványt, ezek jól mutatnak képernyőn is a streamelt változatban.
A fináléban egy Brecht-szövegből írt dal hangzik fel: az elidegenítés elidegenítése.

Az előadáson érződik, hogy biztonságos és támogató közegben jött létre: a civilek civilként, de magabiztosan mozognak a színpadon, a színészek pedig nagy figyelemmel fordulnak feléjük. Mindemellett ők maguk is reflektálnak a színészetre mint hivatásra, megkapargatják a nehézségeket elfedő cukros mázat. Igen, kapargatják – és innen közelíthető meg az előadás hiányossága, amelyet talán szerencsésebb lenne kielégítetlen kíváncsiságnak hívni. Az alkotók színpadképes sziporkákat sorakoztatnak, mintha féltek volna elmélyedni egy-egy témában, miközben én bármelyik résztvevőnél, felvetett problémánál szívesen elidőztem volna. Másfelől a résztvevők így sokaságként – különbözőségükben és egyformaságukban – is látszódnak a színpadon, kiállásuk egyben kiáltványként is hat. Vagy inkább jajkiáltásként.

Örkény stream, 2020. december 11., (felvételről); a kiváló dolgozók: Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit