HABKÖNNYŰ TRAGÉDIA


2006. március Népszabadság
Megint egy Médeia-történet és megint egy Roland Schimmelpfennig-darab. A hír kiből ásítást, kiből ínyenc érdeklődést válthat ki. Hogy a görögök közé keveredett kolkhiszi királylány miért számíthat mostanában különös színházi fogékonyságra, annak bizonyára megvannak a kultúrszociológiai okai. És Schimmelpfennig népszerűségének is legfeljebb ilyen okai lehetnek. Esztétikaiakra nem gondolnék.
Az Örkény Színházban most bemutatott mű lényege szerint legfeljebb abszurd-groteszk rémbohózat. A kicsit elunt házasságba betoppan egy nő negyedszázadnyi múltból, és a férfi egykori örök szerelmi fogadkozásának beváltását követeli. Eddig még nincs sok köze Médeiához. Később azonban nemcsak követel, hanem büntet is. Bünteti a hűtlenséget. Elcsábítja, majd megfojtja a férfi fiát, merthogy az éppen elhagyja a maga öröknek ígért szerelmét, s végül valami titokzatos szerrel elégeti a feleséget. A szerző fő trükkje nem éppen új: a történetet darabokra vagdossa és időrendben összevissza keverve adja elő, aminek az a praktikus következménye is van, hogy a szöveg nagy részét legalább kétszer hallhatjuk. Az írónak kevesebbet kell írnia, a színésznek kevesebbet kell tanulnia, a nézőnek kevésbé kell figyelnie. A sztori viszont csöppet sem lesz mélyebb, rejtélyesebb vagy tartalmasabb. Megtudhatjuk, milyen szörnyen humoros lehet az, ha valaki mindent szó szerint vesz. Akár Leacock novellájában az a bizonyos Jones, aki szétdúlja egy család életét, mert a meghívást és a marasztalást abszolút komolyan gondolja.
Ascher Tamás viszont a darab komolytalanságát veszi halálosan komolyan. Féltékenységi bohóságot állít színre nemcsak szaktudással, de nagy törekvéssel is arra, hogy egyetlen gesztus vagy mondat se legyen sablonos, elcsépelt, minden pillanatnak szülessen valami eredeti hangulata, fénye, amely azonban sohasem ígér többet, mint ami a szövegben végül is benne van. Ascher becsületes művész, nem próbálja meg átverni a nézőt. Ebben jó partnere az öt színész. Kerekes Éva egy önjáró tank konok tárgyilagosságával hajtaná be a rég feledett ígéretet, Széles László kicsit elbizonytalanodott, kicsit pipogya férfi, Für Anikó megkopott, elkedvetlenedett, de pozícióját rigorózusan féltő feleség. Czukor Balázs langaléta kamasz, aki legjobb úton van afelé, hogy apja életstílusát fölvegye, Járó Zsuzsa pedig nagyrészt egy neonfénnyel keretezett fülkeszoborként meghatóan adja a szelíd szerelmű bakfist, akinek érzéseiben persze ott rejlik egy hasonló ígéretbehajtási katasztrófa.
Benedek Mari ruhái nemcsak divatot és jellemeket, de érzéseket, életstílusokat is megjelenítenek. Antal Csaba két egymásra merőleges fehér falból és rajtuk négy ajtóból alkotja meg a játék jelképességét jelentő teret. Mindazonáltal a látvány legfontosabb eleme két kivetítő: ezeken a mindenkori jelenet viszonyított időpontját láthatjuk. Mindig tudhatjuk, éppen hol tartunk. Legfeljebb azt nem: miért?
Zappe László

1970.01.01. 01:00