Gubán Mária - Magyar Narancs

A tudatlanság: erő!

’84

Az Asbóth utcai Stúdió most fojtogatóan szűknek tűnik. Barna doboz, ahol a falakat lefedő, katonás rendben elhelyezett hangfalak még inkább összenyomják az amúgy sem túl tágas teret.

Kálmán Eszter látványvilágának egyetlen izgalmas eleme a fejek fölött hullámzó mikrofonrengeteg.

Felesleges itt minden, ami nem funkcionális, a szépség könyörtelen kigazolás áldozatává vált.

A klausztrofób érzés csak növekszik, amikor megjelennek Óceánia elégedett lakosai: „Még sosem volt ennyire jó embernek lenni!” Arcukon megszállott mosoly, mozgásuk darabos, miközben izmaik majd szétfeszülnek. Ránézésre is kényelmetlen, kifejezetten csúnya, szürke egyenruhát viselnek. Szinte érezzük, hogy a gúnya pokolian meleg: a szereplők is folyamatosan isznak a népviseletükhöz hasonló mattul palaszürke kulacsból, mely tán frappánsabb szimbóluma lenne az előadásnak, mint a plakáton szereplő, nejlonharisnyába burkolt fül.

Melyik évben is járunk? Bármikor lehet 1984. Ami történik, bármelyik rendszerre ráhúzható, amelyben kellemetlenül érezzük magunkat. Orwellnek nyilván ez volt a célja. A Belső Párt törekvései mögött nem húzódik semmi konkrét eszme, ők egyedül uralkodni akarnak, és erre megvannak a jól bejáratott módszereik, bárminő ideológiai körítés csak hátráltatná őket.

Bajomi Nagy György, a fejben folyamatosan önmagával és a rendszerrel küzdő Winston és Zsigmond Emőke, a tinédzser módra lázadó kettős ügynök, Julia épp reggeli tornát, vagy valami más kötelező Nagy Testvér-dicsőítő rituálét végez. Mácsai Pál oldalt ül egy bárszéken, alig várja, hogy megszólalhasson a képzeletbeli O’Brien hangján: helyben vagyunk. A mindenkori diktatúrák bevált eszközeit kitűnően használó, már-már tökéletes rendszer legtöbb szimbolikus alakja. Néha van rajta szemüveg, néha nincs, a szürke öltözéktől viszont sosem válik meg. Testtartása, intonációja és beszédtempója viszont helyettesít bármilyen jelmezt vagy álszakállat – egyszer szenvedélyes újbeszélszótár-szerkesztő, máskor ravasz proli kereskedő, végül pedig az igazi O’Brienben teljesedik ki. Hirtelen tíz centimétert nő, a szabadság ballonkabátos ideáljaként a nála sokkal magasabb Winston fölé emelkedik.

Bajomi Nagy György winstonságát egyszerűsége adja. Sugárzik róla a jóindulat, amit eleinte nehéz összeegyeztetni lázadó szellemével, de a benne forrongó, sokáig elnyomott harag végül igazi hőssé formálja. Alakjából mindvégig bámulatos gyengédség és őszinteség sugárzik. Bajomi Nagy és Mácsai párbeszédei fantasztikusan domborítják ki azt a hierarchiát, melyet Winston a saját elméjében épített ki, és alakított már-már vallássá. O’Brien a Nagy Testvér ellenpontja, egyfajta megértő, de mégis cinikus istenkép: Mácsai nyugodt, mély hangja jól hozza ezt.

Julia, a Nemiség Elleni Liga fiatal tagja, bár szervezett lázadásra hivatkozva fekszik le minden arra alkalmasnak tűnő párttaggal, valójában csak ad hoc módon vezeti le a feszültségét, kihasználva a körülmények kínálta kiskapukat.

Az arcára fagyott mosoly vezényszóra olvad le, gyorsan beszél és határozottan, olyan, mint aki utánzással tanulta az érzelmeket. Mindezek ellenére őriz magában valami bájt; még nem teljesen tudta letörölni róla rendszer.

A szex ebben a kontextusban csak politikai aktus, titkos fegyver: Julia is zavarba ejtő határozottsággal kezdeményez fizikai kapcsolatot egy nála majd negyedszázaddal idősebb férfival, akinek öt műfoga van és tályog a lábán.

Az első együttlétük után pedig olyannyira hozzászokunk a Winston ölében ülő Julia látványához, hogy már nehéz szexnek látnunk azt, amit egy-egy erőltetett sóhajtás és hosszú beszélgetés követ.

Csak ülnek, tervezgetve, hogyan döntik meg a Nagy Testvér hatalmát. A dialógusok is gépiesek: ezeket agymosott politikai robotok folytatják, akik emberségük utolsó morzsáit keresik egymásban. Ám e jelenetek a vizuális ingerszegénységben súlyukat vesztik, nem érezzük a szexuális aktusok és a szigorú rendszer szerint zajló események közötti kontrasztot sem. A színészek mozdulatai is stilizáltak, az elidegenedett, embertelen atmoszférát a folyamatos mikrofonpaskolás tompa hangja, és egyéb idegfeszítő ricsajzenék teszik még feszültebbé és ridegebbé. A minimalista forma és a masszív tartalom ellentétben áll egymással – nehéz eldönteni, hogy ez előny-e.

A már-már közönyösen rideg részletek az eksztatikus kiteljesedés felé vezetnek. Winston három hangfalon fekszik, szájába lóg egy mikrofon: O’Brien megtanítja a kollektív valóság feltétlen elfogadására. Izmainkban érezzük a hinni tanulás fájdalmait.

A várva várt – jól ismert – „happy end” pedig az illúziók végső lerombolása. Az elektromos áram segítségével jó útra térített Winston és Julia harmonikus mosolya végképp elveszi tőlünk a reményt, és gyökerestül pusztítja el harci kedvünket. Mit tehetünk mégis egy olyan világban, ahol még a lázadásunkkal is a fennálló rendszert építjük?

A ’84 szürke és szorít. Widder Kristóf rendezése és Mikó Csaba átirata kiábrándít és talán el is keserít kicsit. De biztos, hogy mindez annyira aktuális? Hisz’ itt a szex nem tilos még, és bár gyakran megfeledkezünk róla, helyenként gondolkodni is lehet.
Örkény Stúdió, szeptember 19