Gálffi László vádló igazságai - Magyar Hírlap - Metz Katalin

GÁLFFI LÁSZLÓ VÁDLÓ IGAZSÁGAI
2008. szeptember - Magyar Hírlap
A színpad zárt, fülkényi előterében áll Gálffi László, és füstölög. Mindkét értelemben. Idegesen cigarettázik, miközben Alceste képmásában ontja megvető szavait főúri környezetéről, s indignáltan szórja villámait barátja, Philinte, alias Polgár Csaba előtt társaságának álszentségéről. Szemrehányásait őneki, a simulékony udvari embernek is adresszálja, aki hiába csitítja.

A világmegvető lázongó s a "kompromisszumkész" férfi meddő csatája. Alceste sötét kedvét a széltében-hosszában tapasztalt hitvány hízelgés, az "orv önérdek" és az aljas árulás szítja. Az első jelenet megágyaz A mizantróp keserű szemléletének.

Gálffi László, ahogy illik, vállán viszi a Moliere-előadást. Őbenne összpontosul a vádaskodó igazságérzet, a megvesztegethetetlen – és önveszejtő – szókimondás, s az óhatatlanul velejáró magány. Őszinteségét természetessége szavatolja, belülről fakad minden mondata, a szemünk láttára születik meg minden gondolata – nem szólva arról, milyen csattanóan időszerű minden szava. Semmi körmönfontság, semmi mesterkéltség, pedig a moliere-i szöveg nem éppen hétköznapi szituációk elé állítja. Az már nem is lep meg minket, hogy értelmezésével, tagolásával milyen természetes folyást ad a Petri György fordította verses textusnak. Ő a legmodernebb figurája az Örkény Színház A mizantróp előadásának.

Gothár Péter – a japán teaházakra hajazó díszleteket is jegyzi – idézőjelbe teszi a komédiát (a dekoratív, némileg karikírozó jelmezek Berzsenyi Krisztina kreációi). Kissé elnyújtott, karikírozó gesztusvilágot, különös játékstílust kér a színészektől. Ezzel összhangban, dróthálószerű, furcsa frizuraépítményeket kreáltat a nagyvilági hölgyeknek, jelezvén, mennyire karikatúra az egész színpadi univerzum. A férfiak maszkjai a commedia dell'arte figuráit asszociálják, a nadrágszerepet játszó Für Anikó (Márki) gólyacsőrt kap, de a játék nemigen köthető a vásári komédia olasz hagyományaihoz, kivált, ha a japános színpadképet is hozzávesszük. A színészek takarékosan, céltudatosan használják gesztusaikat, szemlátomást pontos koreográfia nyomán, ám gyakran az a benyomásunk támad, a rendező túllő a célon, túlságosan kimódolt, ha úgy tetszik "mache" mindaz, amit a színpadon látunk.

Igazán izgalmassá a címszereplő Gálffi játéka teszi, Polgár Csabát inkább asszisztáló, tisztes partnernek érezzük, Hámori Gabriellát a végzetes bűbáj nősténykígyójának, aki hamvasságával minden csalfaságát takarja, s hódolóinak gyanakvását a drasztikus lelepleződésig könnyedén elaltatja. S ezzel indokolttá, kézzelfoghatóvá teszi Alceste tragikus csalódását. A sok játék-spekuláció, az erős stilizáció azonban visszafogja a szenvedélyeket. Emlékezzünk, micsoda sistergés volt a Katona József Színház A mizantróp előadásában Alceste–Cserhalmi György és Célimene–Udvaros Dorottya összecsapásakor! Nagyon szépen, finom visszafogottsággal viszi végig viszont Hámori Gabriella Célimene sarokba szoríttatását a lelepleződés jelenetében, riadalmát, hisz végtére minden gavallérját elveszíti, köztük – amit talán magának sem vall be – a legkedvesebbet, Alceste-et is. Képzettársításnak meglepő, látványnak dekoratív a téglalap alakú ablakkivágások és a háttérbeli kijárat mögött virító örökzöld bokrok az égőpiros almák sokaságával. A tudás fáját, s a bűnbeesés allegóriáját, az asszonyi kísértés képi metaforáját kínálja.

Remekel kamarajátékával, visszafogott, plasztikus karikírozásával Oronte szerepében Mácsai Pál. Ennyire eredeti, sommásan karakteres megtestesülését ez idáig nem láttam a sértett, ambiciózus fűzfapoéta – örökösen harsányra vett – figurájának.

Vérlázítóan nevetséges. A többi szereplő nem igazán illik egy koherens stílusvilág hálózatába. A két márki egyszerűen nincs kitalálva, talán épp a túlspekuláltság miatt (Znamenák István m. v. és Für Anikó). Amiként a stiláris eklektikát fokozza a merő koreografikus mozdulatokkal belibbenő két színészpalánta (Földes Eszter és Ruzsik Kata), akik az elejtett kellékek kisöprésével szorgoskodnak. Nem marad le a Moliere-darabok felvonásközi balettbetéteinek zenéjét komponáló Lully-utalás sem, korabeli allonge parókában állnak össze a fináléban a szereplők, és parodisztikus konklúziót énekelnek – minden ízében romlott világunk nagyobb dicsőségére.
Metz Katalin

1970.01.01. 01:00