Fantomfájás

Molnár Zsófia: Fantomfájás
Élet és irodalom (print)
2022.07.01. 

Élet és irodalom: Vannak a múltnak árnyai? Vagy csak árnyalatai? És valóságosak, igaziak? Vagy csak az érzékeink játszanak velünk? Esetleg az érzelmeink? Megszabadulhatunk-e tőlük? Az Örkény Színház az évadban utolsó – az 1989-es újratemetés napra pontosan 33. évfordulójára (hopp, egy belső, házi referencia pluszban, hozzáadott érték, lásd az évad több harminchármas premierjét) programozott – bemutatójában, A nemzet özvegyében fontos, többfenekű kérdés valóság és fikció viszonya. A valóságérzékelésé. Mert a szemszög és a múló idő nyilvánvalóan torzít, olyannyira, hogy az már-már groteszk helyzeteket eredményez. És olyan ellentmondásokat, amelyeket legfeljebb az egyéni bölcsesség tud feloldani. Eleve a darab címe is ilyen: magán- és közélet feszül egymásnak benne, a személyes kap egészen más színezetet, amint bekerül a nyilvános diskurzusba. A szerző és rendező Kelemen Kristóf szándékosan kerüli a konkrét adatokat, egyetlen szereplőt sem nevez néven, mindegyikük figura, ha úgy tetszik, funkció, típus, mert A nemzet özvegye nem történelmi dráma, még ha van is valóságalapja. Mondhatnánk, hogy Kelemen ingoványos talajon jár, hiszen olyan hátteret választ, amelyről neki nincs, mert ifjú kora miá nem lehet személyes tapasztalata, sokaknak viszont eleven emlékeik vannak. De valóban történelem ez már, csakhogy még nem elég távoli ahhoz, hogy ne érződne benne a politikum, ennek megfelelően azt sem állíthatjuk, hogy ez a korszak (közvetlen előzményestül) kellőképpen sokoldalúan és pártatlanul fel lenne tárva. 1989-ben járunk, a rendszervált(oz/tat)ás évének egyik legszimbolikusabb pillanatában, ám Kelemen nem a politikum felől közelít hozzá, hanem emberi oldalról. Nem az objektív történelmi igazságot keresi, hanem a személyes feldolgozás és lezárás lehetőségét. Lehet-e egy közszereplőnek magánélete? Pláne egy könyörtelenül kivégzett, majd megkövetett és mártírrá lett közszereplőnek, akinek csak évtizedekkel később adatott meg a végtisztesség, államilag, nagy felhajtással. A hozzátartozók addig csak magukban gyászolhatták, hisz azt sem tudták, hol vannak a maradványai, és egy tömegsír mégsem nevezhető méltó nyug- és emlékhelynek. A szorosan vett konfliktus pedig abban áll – mert hát a politikus, mozgalmár is ember –, hogy a központi gyászcsinnadrattában ki álljon az emelvényen: a hites feleség vagy a szerető, aki végül boldoggá tette? A nők küzdelme ez önmagukkal, a múlttal, a saját hibáikkal és/vagy gyarlóságaikkal, hitükkel és meggyőződésükkel – és egymással. Persze ne hajtépést képzeljünk a színpadra, mert ezek a temetőben bolyongó asszonyok már jócskán túl vannak a szenvedélyen és az indulaton. Ez már nem erről szól. Nem a férfiért harcolnak, hanem a szépen emlékezés, az emlék ápolásának jogáért, illetve egyfajta (érzelmi) egyenrangúságért. 
Kelemen Kristóf viszonylag semleges díszletbe (Schnábel Zita) helyezi a történetet: halvány zöldeskék drapéria keretezi az előtérben kihelyezett nyitott koporsót, a színpadot és a nézőteret is. A színházba belépve a mécsesek és a ravatal láttán áhítatot kellene éreznünk, de a birtokos szerkezet, a nemzet özvegye, ez a fajta kollektív kisajátítás valahogy eleve keserű szájízt ad, ami leginkább a szünetben tudatosul bennünk, amikorra a koporsó bezárul. Nem véletlenül érezzük kényelmetlenül magunkat, hiszen az első felvonás vége rávezet a szertartás visszásságaira: az Elvtársnőből lett Történész (2 in 1: Csákányi Eszter) állát dörzsölve tervezgeti magában a jövőt, ahogy kőbe szándékozik vésni a „narratívát”, a magyarság emancipációját vizionálja. Hideg fejjel mérlegel, mintha az imént kiásott, épp ecsettel tisztogatott csontokkal mikádózna, nyerészkedik a helyzeten, miközben a hangszóróból Kovács Kati énekli a sokak által sokszor könnyezve hallgatott „himnuszt”: „Szívet cseréljen, aki hazát cserél…” A puha zöldeskék anyag egyfajta sordinóként működik, tompítja a szavak, az egymást követő események éleit, és kiemeli a markáns színfoltokat vagy elütő vonalakat, a matt mellett a csillogó feketét, a Szerető liláját vagy az elegáns körömcipőkkel szemben az Elvtársnő egyenszabású magas szárú, vörös, fűzős cipőjét (jelmez: Szlávik Juli). A középső kocka időnként fordul, de azt leszámítva a díszlet elég statikus, tele vetítésre alkalmas felülettel, amelyeket Kelemen ki is használ. Egyrészt annak érzékeltetésére, hogy itt bizony sok gyerek is apa nélkül maradt (az anyák szinte Madonnákként tűnnek elénk karon ülő fiaikkal és lányaikkal a korabeli fényképeken), másrészt egy másik nézőpontból, egy – sorozatosan betiltott, ezért valóságérzékelésében okkal kétkedő – dokumentumfilmeséből (Bíró Kriszta) mutatva meg a valóság rögzítésének kényszerét. Csakhogy pont ez a folyamatos sordino mondatja velem, hogy ez a cselekmény, amelynek különféle szálai már elcsitultak, amelyben konfliktus valójában nem robban ki, a dráma épp csak felkavarodik – ráadásul elmúlik, ahogy az emblematikus figurák egymás után sorra eléneklik a 80-as évek azonos című dalát, ki-ki a maga értelmezésében –, jobban mutatna kisebb, intimebb térben. Mert ami ezen a színpadon igazából lejátszódik, nagyon intim. Sok a monológ, az önelemzés, a bensőséges vallomás, ami nem feltétlenül tartozna a nagyvilágra. (Ugyanakkor Kelemen sok helyütt kifejezetten élvezetesen színesíti a szöveget akár a színészek személyére szabott szakaszokkal, akár saját magánmitológiájával; ez utóbbit, akárcsak témáit vagy a lágyan redőző szövetborítást, nevezhetjük kézjegynek is, lásd például a temető flóráját, amelybe belop egy utalást Magyar akác című korábbi, Pálinkás Bence Györggyel közösen készített és alig egy hete épp Amerikában turnézó előadására.) Minden felmerülő kifogás ellenére az előadásnak van egy hatalmas erénye: a színészi játék. Für Anikó Özvegye lenyűgöző, finom alakítás: csupa reflektált méltóság, tartása egy pillanatra sem törik meg, csak időnként alig észrevehetően meggörnyed a háta. A Szerető szerepében Kerekes Éva nemkülönben elegáns. Für higgadtságával szemben ő tömörebb, kacérabb, főleg hallgatásain üt át a „trónkövetelő” kevélysége. Ez a két nő magában már eltemette a szeretett férfit (a múltat talán még nem egészen), a Fiú – Borsi-Balogh Máté – viszont csak ebben a helyzetben szembesül azzal, hogy ezzel neki is dolga van, hisz nem ismerte az apját, neki ez nem személyes ügy, csak egy sor az önéletrajzában, amelyet volt, hogy ki kellett húznia. És az utóbbi évek nagy „felfedezettje”: Voith Ági (m. v.), akiben elképesztő drámai erő van, amelyet pár éve egy Brechtben Zsótérnak, most meg Kelemennek sikerült csodálatosan kipiszkálnia belőle. Hol volt eddig Voith Ági?! (Költői kérdés.) „A nemzet özvegye”, váltig ízlelgetem ezt a szókapcsolatot, amelyben annyi minden rétegződik egymásra, mint egy névtelen tömegsírban. Szimbolikus gesztusok persze kellenek, de az emberiek még fontosabbak. Amíg a két özvegy ott áll egymás mellett az újratemetés divatbemutatója élén, hallani, ahogy elhúz a fejük fölött egy repülő. Vannak dolgok, amelyekről azt hisszük, hogy még fájnak, de már nem fájnak, vagy nem azok fájnak. Elmúlnak. És azok a szellemek, amelyek itt lebegnek körülöttünk, már a jelen szellemei. (Kelemen Kristóf: A nemzet özvegye, Örkény Színház, június 16.) 

1970.01.01. 01:00