ÉS A HAJÓ NEM MEGY


Criticai lapok- 2005. április
Bár az Örkény István Színház – ezen a néven, a tudatos önszervezés folyamatát követően – csak a 2004/2005-ös évadban kezdte meg működését (s éppen egy kamaraszínházból, a Madách Kamarából nőtt ki), máris látni való, ami megjósolható volt: szüksége lenne egy stúdió jellegű játszóhelyre. A műhely röpke előtörténetét is figyelembe véve nem a Novecento az első olyandarabjuk, amely korlátozottabb térben, intimebb előadási körülmények között jobban érezné magát, s nagyobb hatást tenne a közönségre. Alessandro Baricco kurta kisregényből terjedelmes monológgá tett színműve jelen teátrumi formájában a poétikus, szimbolikus epika egy kortársi bestseller mintaalkotása helyett a színpadra halmozott tárgyakkal való színészi viaskodássá vált. A kevéssel a premier után a megérdemelt kitüntetést, a Jászai mari – díjat átvevő Csuja Imre sokkal emlékezetesebb jutalomjátékot produkálhatott volna, ha nem kényszerül az elburjánzó díszletben, a Khell Csörsz által felleltározott készségek dzsungelében koslatni.
Lukáts Andor rendező valószínűleg nem gondolta rosszul, hogy a történetet – pontosabban a történet elmondását – szcenírozott körülmények közé helyezi. Az egykor híres, ám elaggott és megsemmisítésre ítélt óceánjáróról kiebrudalt trombitás beszámolója – melynek középpontjában a jelképes nevű dzsesszzongorista géniusz, az életre-halálra hajólakó Novecento áll – kaphatna különös fénytörést is attól, hogy a „hátán háza, kebelén kenyere” életmódra váltó, hajléktalan férfi egy színházféleségbe tévedve mesél, meglehetősen virgonc vegetálásának a perceket, órákat már nem számláló holtideje alatt.
Az ötlet azonban önálló életre kelt, majdhogynem kioltotta a Novecento-sors (a hajón született, ott nevelkedő, zongorajátékával ott regnáló, utolsó pillanatáig a szárazföldre soha ki nem lépő művészzseni) groteszkül lirizált példázatát. Sem Lukáts, sem Csuja nem képes két urat szolgálni. A maga módján flexibilis és fluktuáló tér állandó gondoskodást igényel, nem lehet magára hagyni. Egyszer gyarapítani kell az állományát, másszor csupaszítani szükséges a hol megmerevedő, hol súlyosan forgó, mozduló placcot. Ez a látvány azonban nem idéz fel óceánjárót (árva aluljárót, jobb esetben elhagyott bohémtanyát annál inkább, s nem is előnytelenül, nem is tartalmatlanul), nem visz közelebb Novecento – vagyis többé kevésbé a „megtestesült” XX. század – tragikomikumához. Tim Tooney-nak, a trombitásnak ugyanis nincs egyéni léte, ő csakis utolérhetetlen kollégájának, barátjának szabályszerűtlen életkrónikájába fonva, egy másik életről morfondírozva nyer másodlagos szubjektumot. Csuja a lecsúszott, ellomposodott, kedélyes alak figurálishitelével nem is marad adós, cselekvések és pótcselekvések tömkelegébe merülve úgy tenyészik a színen, ahogy arra kevés kor- és kortársa lenne képes, ám voltaképp kettősjáték és háttérvilág nélkül mondja el (néha: mondja fel) mindazt, amiért vélhetően a könyv íródott, a Gács Éva készítette fordítás megszületett, illetve amiért a mű az Örkény Színház repertoárjára kéredzkedett.
A költői jelleg, a metafizikai vonás, a profánul transzcendáló historizálás kiveszett a produkcióból. Minél hívebb Csuja a fiziológiás énkép megteremtésében, minél találékonyabb a hajdan szebb napokat látott pária szörcsögéseinek, nyeldekléseinek, felhangjainak színezésében, minél inkább tudja magát tárggyá változtatni – vagy a feltorlódott tárgyakat átlelkesíteni-, annál messzebbre viszi a sok kis motívum A Nagy Motívumtól: Novecento emlematikus, ikonikus örök világjárásától. Az óceánba, a sós párába, a vágható cigarettafüstbe, a csodálatos muzsikába betokosodott különös állét nemigen találja a jelentés sikátorait, az átjátszatás csatornáit a Tooney-féle középszerűség az adott konstellációban szinte érdektelen szituálódása felé.
Aligha véletlen, hogy Lukáts erősen komponált – stukturált – estét tár a publikum elé, munkája azonban sokszor mesterkélt és amuzikális. A beszűrődő zeneszó – amelyet Vedres Csabának köszönhetünk – roppant problematikus, sőt zeneietlen, a jelentésmezőre nem festett része a rendezésnek. Néhány önironikus, a színházi(as)ságot csúfoló epizód, egy-két – következményeiben aligha végiggondolt – geg takarítja a meglehetős unalomba vesző (a hagyományos játszás és nézés munkamegosztásban: e kicsiny nagyszínházban egyre fakuló) Baricco-darabot. Akadnak futamok, amelyeket felkeres az abszurdszínház szelleme. Ezek a momentumok stílust adnak a dinamikus, de tanácstalan kísérletezéseknek. Ha Csuja Imre kobakjára nyom egy tán Estragon- s Vladimír- látta kalpagot, ha edzőcipőhöz csokornyakkendőt visel, ha aktatáskáját postásmód a vállára-derekára csapva fontoskodik, s közben úgy nézi a tenyerébe fogott semmiséget, mint Hamlet szokta volt a koponyát, s mindezt azon a kedélyes-fenyegető színházi szemétdombon teszi, mely valamiféle letűnt élet letűnt kellktáraként is funkcionál – nos, akkor ez mutatványos-maradvány, ez a bohóctorzó legalább az árnyéka lehet a mindenestül megfoghatatlan, s egyben oly ismerős Novecentónak.
Tarján Tamás

1970.01.01. 01:00