Eklektikus bunker - Élet és Irodalom - Koltai Tamás

EKLEKTIKUS BUNKER
Élet és Irodalom – 2006. január
Mintha a fürdőházban gubbasztana Hámori Gabriella Élektrája, a medence szélén, amelyben egykor Agamemnont, az apját gyilkolta meg az anyja, Klütaimnésztra és Aigiszthosz, a szeretője. A falon kifeszítve, akár valami kiállított tárgy, a háló, amivel befogták az áldozatot. Kampóhoz erősítve a gyilkos eszköz: a bárd. Kultuszhelye ez a bosszúra váró lánynak, itt tölti meditálva az áldozati időt. Nedvességet pállanak a bunkerszerű betonfalak. Mintha alagsorban vagy földalatti csatornában volnánk, akusztikus vízcsöpögés hallatszik. Méteres átmérőjű fémcső torkollik a terembe, szennyvízelvezető, vagy a medence feltöltésére szolgál; amikor Oresztész arra akar menekülni a bosszúállás feladata elől (korábban onnan is érkezett Püladésszal), háromszor önti el bőrig áztatva a lezúduló áradat.
Egyszerre reális és mitikus hely a Bartha József tervezte díszlet. Vehetjük szó szerint mint Élektra száműzetésének helyét vagy búvóhelyet (ott van belül a nagy kulcs a vasajtó zárján), de gondolhatjuk a belső magány jelképes terének, amelyből, ha kell, a felsőbb akarat zárja el özönvíz formájában a kiutat. A tér fiktív zártságát keresztülhúzza, hogy egyes szereplők - például a Nevelő és Klütaimnésztra - kétoldalt, a nézőtérről érkeznek a színpadra, minden bizonnyal "kintről", ami megdönti azt a feltételezésünket, hogy az Atreidák házának elszigetelt szuterénjében vagyunk, és a vasajtó a lakrész felé nyílik. Ha mégis így lenne, akkor érthető, hogy Klütaimnésztra miért arra indul, nem sejtvén, hogy az ajtón túl a halál várja, s az is, hogy végül Aigiszthosz holttestét (melynek érkezési irányát a jótékony sötét eltakarja) arrafelé zárják ki. Morfondírozásunk fölöslegességének bizonyítéka, hogy föllép az előadásban a halott Agamemnon is - a vendég Szűcs Elemér játssza, sápadt kísértetként, kifakult katonakabátban, kajánul ki-be kandikálva, táncikálva, hehezetes nevetésekkel kommentálva a számára nyilván előre látható eseményeket -, ami végképp reménytelenné teszi azt az eredendő vágyunkat, hogy megnyugtatóan elhelyezzük az előadást az itt és mostban vagy a mítoszban. Egyáltalán: a valaholban és a valamikorban.
Annál kevésbé, mivel a rendező Bocsárdi László (és a dramaturg Sebestyén Rita) magát a szöveget is kompilálta, szabadon kölcsönözve a témában illetékes Szophoklész- és Euripidész-tragédiákból. Az így körülhatárolt történet a múltból indul transzcendens módon - a halott Agamemnonnal -, Élektra meddő várakozásának állapotrajzával folytatódik, s a testvérek ambivalens viszonyára fut ki, különös tekintettel az anyagyilkosságra. Minden más motívum lényegében kimarad, némelyik a motívumot képviselő szereplővel együtt, némelyik a figura radikális háttérbe szorításával; az utóbbira a barát Püladész a példa, akivel Máthé Zsolt nem is tud mit kezdeni (csoda lenne, ha tudna). Kivétel a Nevelő alakja, aki Oresztész azonosításán kívül a cselekmény továbblendítésének feladatát is megkapja, Fodor Tamás alakításában pedig valóságos ceremóniamesterré vedlik. A szó szoros értelmében vedlik, mert először afféle gondnoknak vagy intézőnek nézzük, bőrkabátot és gumicsizmát visel - a jelmezeket Dobre-Kóthay Judit tervezte -, a bőrzakót levéve viszont előtűnik hófehér, rátétes ingmelle, dominánssá válik nadrágjának csíkozása, Fodor élénk, hókuszpókuszos gesztikájától, a fordulatokat részint generáló, részint kifigurázó "konferansz-szövegeitől" pedig határozott musichallos beütést kap. A főszereplőkig még el sem jutottunk, de az ő játékából már egyértelműen kiviláglik, hogy mind az antik tragikai pátoszt, mind a földszintes hétköznapi naturalizmust elkerülendő Bocsárdi kifordítom-befordítom stílust alkalmaz, amelyben a lélektan és a rítus, az emelkedett és a groteszk egyaránt hangsúlyt kap. A Klütaimnésztrát játszó Pogány Judit például mint gömbölyded, puha, szőke asszonyka mályvaszín, bodros báli szoknya-aljban, hasonló színű topánkában tipeg föl a színpadra (cipellőit kínkeservesen le is veti, mielőtt óvatosan beletocsog a teknőben összegyűlt vízbe), karján az újszülöttnézőbe hozott csöpp kezeslábast rendezgetve pöntyög anyai szeretetről, előbb olvadozó megbocsátással, majd a fogadtatás láttán meggyilkolt férje bűneit soroló büszke öntudattal.
Az előadás főmotívuma, a paradox anyaság a négytagú kórusban reflektálódik. Nem szüzek kara, hanem - profánul szólva - kismamák kara. Bakos Éva, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória és Zarnóczai Gizella az előadás legizgalmasabb képződményei. Terhesek, de mivel nem hótreál figurák, hanem puha anyagú, szűk ruhába zárt, domború hasú, karjukat rejtett, hajékonyan vonagló-remegő-hangicsáló nőtorzók, emberszerű, amorf véglények (a Barba-család módján változtatják alakjukat), áldott állapotuk egyszerre valóságos és elvont, direkt és költői. Különösen, amikor fölveszik stilizált görög maszkjukat. Részint ellenpontozzák Élektra gyermektelenségét - Hámori Gabriella végigsimítja gömbölyű hasukat, és meddőségre kárhoztatott testétől elidegenedve durván a saját hasára üt -, részint a készülő, majd a "folyamatban lévő" anyagyilkosság reflexiójaként vajúdva-nyüszögve a szülést koreografálják föltartott lábakkal. A négy színésznő játéka és Horváth Csaba koreográfiája reveláció.
A lényeg természetesen Hámori Gabriella és Mácsai Pál Élektra-Oresztész kettősén múlik. Hámori ma a legplauzibilisabb színházi színésznő - kétféle értelemben is - korának széles skálájú szerepeire. (Filmszerepekben nem láttam, aminek nem ő az oka; nem érdekelnek a filmek, amelyekben játszik.) Élektraként tartózkodik a drámázástól, nem "mitizál", nem túloz, nem kívül hordja a várakozás fájdalmát, inkább száraz belső égéssel, dühvel éli meg, a másik, normális élet helyett, amelyet élhetne. Feszült a viszonya saját, "használatlan" testéhez. Hiányzik belőle az egzaltáltság, pláne az őrültség, Oresztész fölismerésétől mintha a biztonság nyugalma szállná meg. Mácsai mint Oresztész világfiasan, fehér ruhásan érkezik, selyemsálját előbb nyeglén, ficsúrosan hátradobja, aztán mégis a mellére fekteti - teszi magát, nem éli át a küldetést. Már nem ifjonc, őszül a halántéka, nem az a típus, aki kockázatot vállal. Parodizálja a feladatát, menekülne előle, aztán kivagyi szerepként próbálgatja. Az anyagyilkosság előtti feszültséget a testvérpár pancsolós-huzakodós játékkal oldja. Megtegyük, ne tegyük meg? - no, egye fene. Utána egymás felé hajtja őket a felszabadult és - ki tudja? - talán erotikus szenvedély. (Szerelmem, Elektra-effektus.) Fodor Nevelője háromszor is cigarettát dug Hámori Élektrájának szájába, hogy lehűtse. Hiába - háromszor is egymás ölelésébe rohannak. De a sorsuk ki van jelölve. A Nevelő rendezi el a véget. A lányt Püladészhoz adja feleségül, a bátyjának ellenkező irányba kell menekülnie. A furcsa pár a nézőtér felé, a férfi a csatornába mászva hagyja el a terepet. Fodor kiveszi a zárból a kulcsot: oda be - hová is? - nincs visszatérés. A befejezésből hiányzik a fanyarság is, a tragikum is, kissé rendezőileg csinált - az eddigi évad kiemelkedő előadásáról lévén szó, lehetünk maximalisták (ami az érdektelen, túlnyomó többségű átlaggal szemben eszünkbe se jutna).
És még nem esett szó a zenei szerkesztésről, a zongora- és hárfafutamok, dzsesszes hangulatok eklektikájáról, vagy egy bizarr, falmelléki csővezetékről, amely virtuális keresztté válik az alatta váratlanul liturgikus énekbeszédet kántáló Nevelő "kórusvezetésétől".
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00