CSONTVÁZLELKEK


Élet és Irodalom - 2008. január 18.
Ügyes, akkurátus rendező Jurij Kordonszkij, bár korábban hozzánk hozott három előadása közül csak a Ványa bácsi volt jó. Most először rendezett magyar színházban, s mivel nálunk is Csehovot - a Platonovként ismert "cím nélküli darabot" Apátlanul címmel az Örkény Színházban -, bízni lehetett a szerencsénkben. A várakozás bizonyos fokig be is jött. Kordonszkij tudja a mesterségét (Lev Dogyinnál tanulta, bár ez nem jelent semmit), csuda csinosan dolgozik a kis színpadon, Khell Csörsz segítségével meghosszabbítja a bedeszkázott játékteret a nézőtér felé, perspektívát teremt, átlósat és ferdét, afféle stégen vagyunk, tóparton vagy fürdőház mellett (a mester után szabadon), a víz csapóajtó alá van rejtve, de azért lehet benne locspocsolni, bele is lehet esni (Debreczeny Csaba bele is esik), madzagon leeresztett italokat lehet benne hűteni, és veremként is lehet használni, ha a darab másik helyszínt ír elő, amelyet persze képzeletünk tesz azzá, ami. Deszka a divat meg rudak, kötelek - a hezitáló Platonovnak egyszer át is kell lépnie a rúdon, drukkolhatunk, megteszi-e, s vágjuk-e a mély szimbólumot -, lehet rajtuk tornászni, uzsonnáskosarat rájuk akasztani, csörlővel a nézőtér fölé húzni. Van spirituszfőző (vagy valami hasonló), van tűzijáték a lavórból (többször is), az előadás végén távirányítással sorozatot lőnek a magányos pezsgőspalackok dugói. Minden mütyürke remekül működik.
Kérdés, a darab működik-e.
Az orosz irodalom mitológiájában felesleges embereknek nevezett típus az előadásban inkább felszínesnek mondható. A kettő között nyegle fogalmazásban az a különbség, hogy az előbbinek van lelke, az utóbbinak nincs. "Csontváz a lelkem", mondja Platonov - ilyet csak az mond, aki rengeteget foglalkozik önmagával, és több benne az önsajnálat, mint az önismeret. Széles László Platonovjából hiányzik az értelmiségi önreflexió - a darabot néha az intellektuális hasfájás tragédiájaként vagy komédiájaként játsszák, mikor hogy -, ami nem a hibája, hanem a karaktere. Vicces, hogy Hamletnak, Don Juannak, pláne Schopenhauernak nézik - leginkább nők. Ő nemigen analizálja magát, inkább csak kellemetlenkedik, beleköt másokba, Grekovába azért, mert nem elég vonzó, Vengerovicsba azért, mert zsidó és gazdag, és így tovább. A többi figura is hasonló, Trileckij bohóc, Mácsai Pál ezt tovább fokozza, hangoskodik, arcokat vág, kedélyállapotának hullámzásaként időnként magába száll, máskor teátrális jeleneteket rendez, Szása öngyilkosságának elbeszélését például bombasztikussá puffasztja, ennek kedvéért magával hozza és szertehajigálja az üres gyufaskatulyákat ("tartalmukat" megitta az áldozat, akiről a drámai szcéna végén kiderül, hogy túlélte), aztán kimerülten belealszik az orvosi táskájába. Anna Petrovna, a tábornokné fehérmájú zugivó - bár Trileckijjel nyíltan piál, amikor vodkáskupicákkal dámáznak, és a kiütött bábukat azonmód kiisszák -, szexuálisan keveset teketóriázik, a jelmezes mulatság gombolatlan tábornoki kabátja alatt (egy pár piros körömcipőt kivéve) semmit sem visel, ebben látogatja meg Platonovot, a darab végére pedig stokrészeg alkoholistává fásul, amit a modorosságait szerepről szerepre magához édesgető Kerekes Éva kipróbált töltelékszavas mormolásával színez réveteggé. Szofja Jegorovna, az egykori sweetheart Für Anikó alakításában neurotikus, szerencsétlen teremtés, elveszetten tekintget a világba - direkt jól állt neki, hogy a bemutató előadáson letört a cipősarka -, a cselekmény előrehaladtával egyre ziláltabbá, apatikusabbá, betegebbé válik, még asztmás rohamokat is el kell szenvednie, bár ettől az egytől egészségügyi és művészi értelemben egyaránt emberséges lett volna őt megkímélni. A legempatikusabb nőalak Bíró Kriszta Szásája, egyszerű, mosolygós, jólelkű feleség, távoli, egyoldalú kontaktusban Platonovval, féltő, megbocsátó szeretettel figyeli őt, amíg be nem sokall a tolerancián túlcsorduló nőügyektől.
Felszínes jellemek felszínes ábrázolása - erre mindig alkalmas a csinosan pilinckéző magyar színészet. Az is látszik - most már negyedik alkalommal -, hogy Kordonszkij erőssége a színpadi sorminta, másképpen szólva a vonzó kirakat. Még egy jelmezes mulatságot is kitalál Füzér Anni segítségével, Debreczeny Csabából Don Quijotét kreál, Végvári Tamásból pedig arabot, amikor az egyik jelenetben női táska szíjával rögzített kockás abroszt rak a fejére - kockázat nélkül megteheti, mert a színészek a jó ízlés és a garantált tartás határain belül maradnak. Csuja Imrének direkt jól áll az önérzetes Vengerovics szerepe (végre mást játszik, mint amit szokott). Máthé Zsolt alamuszi máléra veszi a fiát, Iszakot. Dömötör András kissé kásásan artikulálva kiabál, mint aki párizsi aranyifjúként ezzel fejezi ki megvetését szülőhazája iránt. Takács Nóra Diána naiv és rajongó Grekovája egyike a Platonov fan-klub tagjainak. Végül is mindannyian a helyükön vannak. Azokat a kisebb szereplőket, akik totál kívülállóként megzavarhatnák a felszínt - drámát kavarhatnának -, Kordonszkij eleve kihúzza, amire dramaturgiailag feljogosítja az eredeti kézirat hossza, másrészt pedig az a folyamatos, életképszerűen építkező előadásstílus, amely nem kívánja váratlan, kellemetlen vagy drasztikus epizódokkal fölforgatni az alaphelyzetet. (Radnai Annamária fordítói és dramaturgi szolgálata ennek a szándéknak teljes mértékben megfelel.)
Valószínűleg a Csehov-felfogás egyik alapdilemmájáról van szó, arról, hogy megelégszünk-e a kritikai groteszkkel, a kívülről megítélt karakterekkel, a súlytalannak feltételezett figurák súlytalanságának ábrázolásával, vagy úgy gondoljuk, hogy a feneketlen üresség mélyén valódi drámák, valódi sorsok, eltitkolt vagy elhazudott gyötrelmek rejlenek. Az első variációban kívül helyezzük magunkat a drámán, és érvényesítjük nézői fölényünket, a másodikban nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy nyakig benne vagyunk, s akár a mi életünk a tét. Hogy az Örkény Színházban melyik látható? Amikor Széles László Platonovja szalonspicces állapotban kibelezett párnacihába csomagolja a keze ügyébe eső kacatokat - mint aki utazni készül -, nem lehet kétségünk afelől, hogy karaktere pehelykönnyű, elhatározása bohózat. A többiek követik a bohózati nihilbe. Kerekes Éva és Debreczeny Csaba az utolsó képben becketti bohóctréfát ad elő: az idült alkoholizmustól lemerevedve kóvályognak - itt a lassan forgó nyelv már a jellemzést helyettesítő technika -, "menjünk", mondják, s hátrazöttyenve maradnak. Főszereplővé egy tárgy válik, a pisztoly, amely már eddig is sokat játszott - Bíró Kriszta kezében farsangi kelléknek bizonyult, Debreczeny idegességében nem tudta megtölteni, Széles egy rönk hasadékába ügyetlenkedve kacérkodott az öngyilkossággal -, s a legvégén mint rendes csehovi pisztolyhoz illik, többször elsül, hogy bevégezze a játékot. A pezsgőspalackok dugói ezt is überolják. Mintha egy láthatatlan valaki parancsolta volna, hogy lőjenek sort egy habkönnyű Hamlet emlékére.
Hercig előadás. Egy mai - apátlan - színházi nemzedéké.
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00