CHATLÉS-BOTLÁS

 Criticai Lapok – 2005. május 27.
Ha a műsorfüzet képernyőkék fényképfelvételei nem tévesztenek meg bennünket, az előadást létrehozó művészek görögországi turistaúton gyűjtöttek ihletet munkájukhoz. A mecenálás, szponzorálás örömteli kézfogásaitól eltekintve ez azért meglepő, mert az Örkény István Színházban a nézőre váró „asszociatív chatelés” szövegforrásai közül Homérosz bankjába kell a legkevesebb szerzői jogdíjat átutalni. Pontosabban: egy vasat sem kell. Nem pusztán a hatályos jogszabályok biztosítják a költségkímélést. Ez a – részben és állítólag tényleg chatelés révén keletkezett – produkció cinky, eekr, zeek, továbbá Márai Sándor és Hamvas Béla (három név kukaccal, kettő kukac nélkül) teljesen ismeretlen, illetve meglehetősen ismert műveire épít inkább, a honorárium őket (vagy jogutódjaikat) illeti. Odüsszeusz csak kulissza; az antik mitológiából Homérosztól fenéken billentetten elkódorgott intellektuális hontalan, a nagy létkérdések egyszer-egyszer a cinizmushoz menekülő világcsavargója. Kortársi szövegkollázzsal van tehát dolgunk, mely a színház névadójának szellemét és egyes textusait idézi. Beszédes, hogy az Odüsszeusz nevű Pistit, ezt A Bolyongóba oltott, pöffös életű – jó Fórisunkra, a fő kulcskeresőre olyannyira hasonlító – pilótát az a Gálffi László játssza, aki egy kis sétaúttal odébb, a Vígben a Pisti…címszerepét is. A Pisti a vérzivatarbant a Vígszínház jelenlegi nekiveselkedése sem tudta annyira tönkretenni, hogy ne legyen sokkal jobb darab, mint a nem is darabnak íródott Odüsszeusz Tours – Gálffi azonban sokkal jobb Senkisem, mint amilyen Pisti. Az ő Ulyssese – vagy nevezzük akárhogy/sehogy – az az értelmiségi balfácán (a második és a harmadik évezred satujában), aki – elég szép szakmai, harci, férfiúi, média- és egyéb sikerektől övezetten – szétcsatangolta, gépmadarán szétszálldosta az életét, s pillanatnyilag itt ül a pácban: miként vonjon mérleget, s vonjon-e
az elteltről, s mit kezdjen – Penelopéstül, vagy épp ellenkezőleg – a maradékkal. A valóságos, az érzelmi, a bölcseleti, az egzisztenciális otthontalanság világfájdalom nélkül telepszik rá Gálffi hol maszk-, hol báb-, hol arcszerűen karbantartott, kortalanul középkorú, gyűrött kamaszorcájára. A rengeteget forgó díszlet rengeteg kis járkálásra, furakodó, szökellő, bizonytalankodó ide-odára készteti a színészt, aki – attribútumától, a légi bőröndtől ritkán szabadulva – ki is aknázza a szerencsétlenkedés esélyeit: elég kicsi Odüsszeuszt ábrázol ahhoz, hogy görgős táskájába a róla szóló, kazalnyi világirodalmat, a civilizáció egész „Odüsszeusz-tradíciójának” könyvtárat megtöltő írásos, audiovizuális és egyéb lenyomatát beleképzeljük, bánatait pedig (Kirké? Penelopé? Egyik sem? Mindkettő? Valaki más? Nem is egy? – Örökké úton? Örökké röghöz? Siker-e a siker? Miért hősebbek más hősök? Miért nem segít a legfurfangosabban a furfang? Stb., stb., stb.) ironizált közhelyességükben is eléggé súlyosaknak, a magunk bánataira rímelőeknek érezzük. Gálffinak a nesztelenség, a siklás, a kontúros elmosódottság évtizedek óta erőssége, specifikus sajátja a színpadon. Ennek a merengő, menekülő, megérkezve távozó alaknak egy változatát munkálja ki döntően a rendező, Kovalik Balázs koncipiálta előadás számára.
Bármennyire rokonszenvezik is az ember a Mácsai Pál vezette, s immár – annyi vita, méltatlan támadás, kérdőre vonás közepette – Örkény nevét viselő színház minőségi törekvéseivel, kultúraváltó elköteleződésével, műhelytevékenységével, azt nem állítgatja, hogy a repertoár tervezése erőssége lenne színházvezetésnek, dramaturgiának. Az önnön Madách Kamaraságától búcsúzó, Örkénységébe beletanuló együttes eddig többször választott rosszul, mint jól. Az Odüsszeusz Tours paramétereiben és játékmódjában egy csipetnyit a „nyitó” előadások egyikére, a Mi újság, múlt század? címűre emlékeztet. Egészében tarka, találékony, ám semmi esetre sem mély kavalkád érzetét ébreszti. Színészeket mozgósító, újraregulázó invenciója szerény. Az etűdökre bomló este valójában mit sem kamatozik. Nézhető; elnézhető. Keringél egy személy – O., U., X., sőt: K., mindegy -, hajó helyett a lég hajóján, repülőgépen, s labirintikus útja a „minek élünk?” dilemmájától a „minek szerelmeskedünk?” dilemmájáig verdes.
Antal Csaba díszletei a túlzott zsúfoltság benyomását az üveges átláthatóság dimenzióival, a felületekre vetülő képhártyákkal enyhítik. Kovalik sok ötletéhez társul az említett színhelyforgatás és szereplőjártatás. Amikor nincs ötlete, vagy a darabszerűség sehogy sem akar magától tovább lendülni, akkor ugyancsak forgat és jártat. A jelmeztervező Benedek Mari mindenkit alaposan felszerszámozott. Ebből a ruhatárból egy-egy vetkőzés is mulattatóan indulhat (és fárasztóvá, unalmassá válhat a rossz ritmusok és a kísértő repetíció miatt). A pilóta, a főfigura azzal rí ki, hogy ő nem rí ki. Uniformisos pasas.
Béres Ilona a hűségének módozataival számos ellenérzésre és kétkedésre okot adó Penelopé tirádáiba, sóhajaiba öltözve, pislantásaiba és grimaszaiba sminkelve a felülemelkedés és kívülállás mestere (s ettől még igaz: pontosan a felülemelkedésre, kívülállásra nincs receptje senkinek; se annak, akire várnak, se annak, aki vár – puff neked, chat Godot-ja!), mégis azt kell hinnünk: a társulatok, melyeket mostani topszínészetének korszakában közreműködésével megajándékoz, egyre inkább nem csupán élnek, de vissza is élnek ezzel a csúcsformával. Békés Italát (Heléna) sokkal ritkábban szólítják tettre – talán ezért is az ő infantilis igehirdetése, szellemi akrobatikája meglepetésekben bővelkedőbb.
Mácsai Pál lett Kirké. Ne firtassuk, miért, ne firtassuk, mennyi ebben Kovalik (és a színész) részéről az hommage, a fricska, a poentírozás. A hosszú hajú, magas sarkú, ál-alt/szoprán megjelenéssel, megszólalással szemben jómagam inkább – például – A filléres opera Kikiáltójában, e Penge Mackie II-ben csodálom a művészi átlényegülést.
Tarján Tamás

1970.01.01. 01:00