Az űrkorszak elmúlt

Az űrkorszak elmúlt 
Élet és Irodalom (print) 
2022.04.01.

Szeredás Emerenc emlékkoncert – ezzel a kiegészítéssel bővült a finisben az Örkény Színház eredetileg csak Az ajtó néven készülő bemutatójának címe. Ez az alcím olyannyira precíz és szabatos összefoglalója az előadásnak, hogy – hacsak nem figyelmeztetésnek szánják a néző részére, aki esetleg hagyományos adaptációra, prózai színházra számít – épp a pontossága miatt tűnik szükségtelennek.
Különc író házaspárhoz takarítani jár egy büszke, magányos öregasszony, közte és a világot, életet homlokegyenest másképp látó írónő között viharos kötődés alakul ki; az írónő a kritikus pillanatban elárulja az öregasszonyt, az öregasszony belepusztul a szégyenbe. Gáspár Ildikó rendezése szabad fordítás egy másik műfaj nyelvére, és a történet ezzel ledobja adaptáció mivoltának minden nehézkességét. Az előadás még az írónő szemszögéből elbeszélt regény bűntudatos, egyszerre vezeklő és szenvelgő emlékműállítás-jellegét, sőt annak visszásságát is megtartja, továbbviszi, közben pedig az emlékmű tárgyát és túlvilági címzettjét, Szeredás Emerencet minden szentimentalizmus nélkül mutatja fel mint megemlékezésre érdemes személyt.
Antal Csaba komoran fenséges díszlete egy Colosseum-parafrázis benyomását kelti, nincsenek konkrét helyszínek, egyetlen szimbolikus struktúrává tömörödik a villából lett társasház, az öregasszony zárt ajtó mögötti, titkokkal övezett otthona és a családtagjai számára megálmodott kripta terve is. A csupa ablak építmény koncentrikus félköríveinek ide-oda forgatása a folyamatos feltárás-elrejtés, közeledés-eltávolodás dinamikáját kölcsönzi az eseményeknek, kényszerű kukkolók vagyunk.
A színpad középpontjában majdnem végig egy csészealjforma kis űrhajóban ül az Emerencet játszó Pogány Judit a felnyitott tetőkupola előtt, mint egy frissen született Vénusz a kagylóban. A regény elbeszélője mitológiai lénynek látja, Gáspár Ildikó viszont földönkívülit csinál Emerencből: a csészealj adja azt a megközelíthetetlen, idegen pozíciót, amelyben az idős asszony mindenkitől távolságot tartva biztonságban és otthon érzi magát. De nem pusztán fizikai hely vagy szociális távolság, hanem az a belső integritás is, amiből kiszakítva Emerenc életfilozófiája szerint a létezés végérvényesen értelmetlenné válik minden lény számára. Ebben a jelrendszerben tehát, amikor kikerül a csészealjból, kerekesszék helyett akár trónuson is ülhetne, már teljesen biztos, hogy az élete véget ért, és azt, hogy egy ponton az írónő emelkedik ki Emerenc űrhajójából, a magánszféra, sőt az emberi méltóság obszcén mértékű, erőszakos megsértésének látjuk.
Az előadás nem nyúl sem empatikusan, sem rokonszenvvel az író házaspárhoz, Gáspár Ildikó átiratában a szöveg öngúnyolása csak sarkosabb lesz, de a színészi játékból sem sajnálják a teatralitást. Vajda Milán a Tibor nevű író férj szerepében nem is csupán közömbös, hanem egyenesen részvétlen. A Magda nevű írónőt Szandtner Anna erős manírokkal, dívának játssza, akinek törődése, figyelme, prioritásai változékonyak, és már előre látható, hogy a kritikus pillanatban, amiből két ember kapcsolatában egy életben egy vagy legfeljebb kettő akad, alulmarad majd. Ugyanakkor ebben az alakításban a folyamatos, rutinná lett pózolás képes egyszerre, egy időben létezni az őszinte megrendüléssel, és ez mintegy valós idejű önreflexiókként zajlik a színpadon. Még az is felvillan itt, hogy fikcióként menynyire bizarr valójában a nyilvános emlékműállítás egy olyan bűn jóvátétele gyanánt, amit éppen a szemérem ellen követtek el.
Talán azért ennyire karikatúraszerű művészparódia ez a kettős, hogy annál inkább embernek látsszon mellettük a realista játékmóddal alakított Emerenc. Pogány Judit alig mozdul, a testtartásával, merev arckifejezésével, ostorcsapás-hangsúlyaival hozza létre ezt a kívül szikár és kérlelhetetlen, de minden igyekezete ellenére is érezni, kötődni, szeretni akaró öregasszonyt. Valahányszor megszólal, az éles; persze nagy szerepe van a szövegátiratnak és nyilván Ari-Nagy Barbara dramaturgi közreműködésének is abban, hogy ezek a mondatok olyanok is.
A mellékszereplők erősen stilizáltak, a három öregasszonyból álló társaságot játszó Kókai Tünde, Józsa Bettina és Bajomi Nagy György mint három vokálos párka. Nemcsak a nők cserélhetők fel könnyen a férfiakkal, hanem akár az állatok is az emberekkel. Viola kutya szerepében Patkós Márton arckifejezései, gesztusai, néma jelenléte humorral lazítja az előadást, de ez az elegánsan antropomorf, nonverbális játék a kutya és ember közötti köteléket konkrét kutyaábrázolás nélkül is erőteljesen átadja. Hasonlóan jeleníti meg a hat színész Emerenc kilenc macskáját Horkay Barnabás legényest idéző koreográfiájában, az írónő pedig simogatás gyanánt beáll közéjük táncosként. Nemcsak fogalmazásmód ez, tartalom is: ennek az öregasszonynak az állat is ember.
A színészek többször gitárt, szájharmonikát vesznek a kezükbe, vagy épp a dobszerkót verik, a zenét szerző Matisz Flóra Lili maga is jelen van hegedűvel, énekkel. A zene főleg a narrációra felfűzött, karénekkel támogatott szólókon alapszik, amelyek kezdete, vége lágyan mosódik össze a prózamonológokkal és -párbeszédekkel, puhán csukódik az előadásra a visszatérő álom dalkerete is. Az alapanyagban szerepelnek kultikus popslágerek, kommersz karácsonyi szám, de még Bánk bán-ária is, nem is a konkrét zene, hanem a jelmezek miatt asszociálok első ránézésre a Soharóza-produkciókra.
Merthogy Szabados Luca jelmezei tényleg brutálisan extravagánsak, a monokróm és metálszínek adta keretek között szabadon burjánzanak az erős geometrikus minták, a bizarr, futurisztikus formák, a plasztikhatású anyagok. Minden mellékszereplőnek dukál egy látványos jelmez, csak akkor viselnek a színészek sima fekete pólót-nadrágot, amikor egységes karként működnek. Az életét a nyilvánosság előtt élő írónő a szemünk láttára jelenetenként többször is átöltözik egy újabb hihetetlen szettbe. A három öreglány sci-fiestélyiben feszít, a mindenki mással szemben álló kontrasztként hétköznapian, dísztelen fekete ruhába öltözött Emerenc unokaöccsét játszó Borsi-Balogh Máté egyenesen be van folpackozva űrhajósnak, gömbakvárium-sisakkal a hóna alatt. Az ikonikus eszkimó szemüveget és Kleopátra-parókát viselő, PVC-ruhás fertőtlenítőosztag le sem tagadhatná, hogy André Courrèges kollekciójából szöktek.
A fényeffektek (Baumgartner Sándor) és médiadesign (Juhász András) az előadás nagy részében nem feltűnő, mint egy jó házvezetőnő munkája, csak időnként kerül előtérbe a villámlás rémületességével, vagy miközben a gyásztól a teljes díszlet délibábként lebegni, hullámzani látszik. Igazán azonban a végére válik jelentőségteljessé, amikor Magda Emerenc halála után beléphet a lezárt belső szobába, és ahogy a pompa illúziója beszűri a díszlet nyers felületét, egy pillanatra feltárul az Emerenctől hátrahagyott örökség, mielőtt végleg megsemmisülne. (Szabó Magda: Az ajtó – Szeredás Emerenc emlékkoncert, r.: Gáspár Ildikó, Ör kény Színház, 2022. márc. 27. előbemutató)

Gergics Enikő

2022.04.01. 10:05