Az ország, ahol a gyász színe bugyikék

Aradi Hanga Zsófia
Az ország, ahol a gyász színe bugyikék
Telex.hu
2022.06.25. 

Van egy ország, nevezzük Magyarországnak, ahol bizonyos dolgokkal egyszerűen képtelenek vagyunk szembenézni. Vagy ha szembenézünk, előbb gondosan, tetőtől talpig becsomagoljuk, üvegbúra alá tesszük, körbefüggönyözzük, beállítjuk a kamera objektívját, majd leülünk tőle jó messzire, és csupán akkor nézünk rá, ha a kamera éppen nem mutat mást, csak azt. Mert akkor muszáj. A nemzet özvegye című színdarab azt mutatja meg, amit nem szeretnénk észrevenni, de közben arra is nagy hangsúlyt helyez, hogy egyáltalán ne lássuk meg, ha nem akarjuk. Az Örkény Színház előadását június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évfordulóján mutatták be. Kritikánk a premierről.
Az előtérben bugyikék lepellel letakart ravatal, rajta koporsó, benne bugyikék lepellel letakart holttest. Körülötte kedélyesen iszogató, csevegő társaságok – a koporsónak gondosan hátat fordítva – várják az előadás kezdetét. A színpad és a nézőtér padlótól plafonig bugyikék lepelbe van burkolva. A karzat is. Az oszlopok is. A székek támlája is. Egyszóval: minden (díszlet: Schnábel Zita). Kórház? Hullaház? Kísérleti labor? Ízléstelen nappali? Biztos nem temetés – gondolnánk.
Aztán kiderül, mégis az, vagy legalábbis valami hasonló. A 301-es parcellában elföldelt kivégzettek ünnepélyes újratemetése. Főszerepben a nemzet özvegye, tökéletes, érinthetetlen, méltóságteljes, megrendült, tekintélyt parancsoló, törékeny. Nem Nő, de Feleség, nem Szerető, de Anya. Feketében, fején kalap, fátyol, nem látjuk, hogy sír-e, vagy nem, de jobb lenne, ha sírna, akkor kevésbé lenne feltűnő, hogy mi nem sírunk. Már nem, még nem, talán mert soha nem is akartunk, talán, mert kínos lenne most, annyi év távlatából.
A nemzet özvegye nem is akarja, hogy sírjunk, sőt elégtételt vesz, ha látja, hogy nem tudunk.
Az tulajdonképpen egyáltalán nem világos, hogy az író-rendező Kelemen Kristóf mit tart(ana) kívánatos hatásnak: ha a nézőtéren ülők tudomásul vennék, hogy a múlttal szembenézni korántsem annyira egyszerű, mint azt hisszük, reméljük; vagy ha képesek lennének teljesen elvonatkoztatni a történeti valóságtól, és kizárólag az emberi tragédiák anatómiáját vizsgálni steril, már-már érzelemmentes nagyító alatt.
A két szempont összemosódik, néha pedig ki is üti egymást, a második felvonás végén felemás érzésekkel és erősen hiányos katarzisélménnyel hagyjuk el a nézőteret.
Családi dráma, nemzeti drámába csomagolva
„Ez színtiszta fikció, ez nem a valóság” – hirdeti a színpad közepére helyezett, körbefátyolozott doboztérre vetített felirat. Ami persze félig vicc, hiszen a színlap egyértelműen jelöli a fikció terét és idejét: „1989-ben, több mint harminc év elhallgatás után sírok és történetek tárultak fel a nyilvánosság tekintete előtt. Az özvegyek és gyermekeik napokig tartó rituálé során nézték végig a 301-es parcellában, ahogy férjeik és szerelmeik maradványait, csontjait és elfoszlott ruhadarabjait szakszerű orvosszakértői vizsgálat során kiemelték a föld mélyéről, azokból a jeltelen sírokból, amelyeknek pontos helye évtizedekig titkos volt.”
Ha az esemény nem is, az özvegyek és gyerekek kitalált alakok, ami lehetőséget ad Kelemennek arra, hogy személyes drámát csempésszen a száraznak éppen nem nevezhető történelmi díszletbe. Ugyanannak a férfinak a sírja felett két gyászoló nő találkozik: a feleség (Für Anikó) és a szerető (Kerekes Éva). Mindkét nő máshogy, máshol, más okból gyászol.
A nemzet özvegye viszont csak egy lehet, ki lesz az?
Tökéletes dráma, tökéletlen megvalósításban
Kelemen, aki a sírok 1989-es feltárása után egy évvel született, a kíváncsi, gyermeki rácsodálkozás és a kutatói alaposság igyekezetével tekint az eseményekre. Egyszerre magyaráz, rekonstruál, elképzel, kiszínez és közben el is távolít az eseményektől.
Nem csak az orvos szakértők nyúlnak kesztyűs kézzel a csontvázakhoz, a rendező is, miközben alaposan le is porolja őket.
Kelement nemcsak rendezőként és dramaturgként, de színművészetis doktoranduszként is érdekli az államszocializmus időszaka. Doktori disszertációját például a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek az államosítástól a rendszerváltásig tartó időszakából írta, de Megfigyelők címmel rendezett már előadást a hatvanas évek állambiztonsági besúgóiról is.
A nemzet özvegye dokumentarista igényességgel megírt dráma, ami hangsúlyosan próbál ugyan távol maradni a politikai megfeleltetésektől és valós történelmi alakoktól, érzhető rajta az alkotó kutatói szenvedélye.
Ez a drámát szinte tökéletessé, az előadást viszont meglehetősen tökéletlenné teszi.
Mert míg a leírt szavak rendkívül mozgalmas, elhallgatásokkal, féligazságokkal, nemzeti és személyes traumákkal terhelt világot festenek, a kimondottak súlytalanul lebegnek a légüres térben. Az előadás nagy részében – a szavaknak teret engedve – a színészek egy helyben állva vagy ülve adják át őket. Teszik ezt, hozzá kell tenni, nagyszerűen.
A felolvasószínházi hangulat annyira hangsúlyos, hogy a jelenetek számát és címét is követhetjük a kivetítőn, hogy senki ne gondolhassa: itt most a szó klasszikus értelmében vett lélektani realizmusra kell számítani. A forma ugyanakkor már az előadás első negyedében elfárad, a néző pedig egyre türelmetlenül fészkelődik a bugyikékbe burkolt székben: mikor jön már az akció?!
Az első jelentősebb – és legalább két percig kitartó – ritmusváltásra majd negyvenöt percet kell várni.
Az előadás második felében aztán a videó veszi át a főszerepet. Megjelennek a színen a dokumentumfilmesek (dokumentumfilmes nő: Bíró Kriszta, operatőrök: Vincze Alina, Pantyi Petra), akik filmet készítenek a sírok feltárásáról és a gyászoló családokról. Az egyszerű díszlet központi eleme innentől a vászon lesz, amin élőben követhetjük, mit lát a dokumentumfilmesek kamerája. Elkapott pillantásokat, felrántott szemöldököket, elhúzott szájakat, összeszorított öklöket.
Az új perspektíva egészen addig izgalmas, amíg (ismételten) mellbe nem vág minket a valóság: a színészek hosszú percek óta mozdulatlanul állnak a színpadon.
A második felvonás legerősebb pillanatai a kivetítőn játszódnak le, ami nem feltétlenül tesz jót egy jelen idejű színházi előadásnak, de kétségkívül hatni tud a nézőre.
Ilyen a színház előterében megrendezett és felvett újratemetési szertartás is, ami technóra pörgetett divatbemutatóba torkollik, elképesztő gyászcouture-ökbe öltöztetett (jelmeztervező: Szlávik Juli) özvegyek felvonulásával. Beleborzongunk, és egy kicsit el is érzékenyülünk, hiába figyelmeztet előtte az özvegy: „Ha sírni látnak, ne higgyenek nekem, hazudok. Csak magamat siratom.”
És akkor most utalok a jelenre, értik?!
Bár az előadás fókuszában tényleg nem a politikai események rekonstrukciója, hanem a családi dráma áll, azért bekúsznak a – Kelementől egyáltalán nem idegen – aktuálpolitikai kikacsintások is. Ezekre pedig remek szócsövet talál: Csákányi Esztert, aki több szerepében (elvtársnő, történésznő, régi barátnő, a Mártír Özvegyek Szervezetének elnöke) nemcsak a politikus hangja, de az előadás ügyeletes nevettetője is. A szerepbe belefér az is, hogy Csákányi (és a közönség) a saját sikertelen színművészetis felvételijein röhög, és az is, hogy minden színészi manír nélkül elmagyarázza, hogyan kell „tét nélkülivé tenni az áldozatvállalást, és kényelmessé az ellenzékiséget”.
Közben persze beszúródik minden, fiatal fideszesektől kezdve ellentétes fogadtatású nemzeti emlékhelyeken és „ebben az országban eleve reménytelen minden”-en át addig a bizonyos oxfordi ösztöndíjig. Egy ponton már arról is meg lehetünk győződve: itt most tulajdonképpen Csákányi maga a fiatal Orbán (nem az).
A nemzet özvegye szerencsére képes iróniát csempészni mindenbe, így a nagy megmondásokba is.
Az előadásba az is bőven belefér, hogy Csákányi a történésznő szerepében a színpad szélén állva teátrálisan bejelentse: Hamarosan eljön a rendszervál…TOZÁS. És ha ez nem lenne elég, kacsint is egyet mellé. Értjük, ugye, ugye értjük.
A 2006-os Mohácsi-féle 56 06 / Őrült lélek, vert hadak című előadásban (emlékszünk még a botrányra?) az 1956-os forradalom utcáira időgép segítségével visszatérő nagy nemzeti politikusok és aktív-érző hazafiak keserű csalódottsággal néznek körbe a szürkésfekete díszletfalak pusztaságában. „Ez volna ötvenhat?!” – kérdezik felháborodva, és hasonló csalódottság fogalmazódik meg 2022-ben bennünk is a nézőtéren ülve, amikor a rikítókék leplek tengerében keressük 1989 szenzációját. Hát itt olyan nincs, és magunk is nevetünk magunkon. Hogy is lehetne, nem történt semmi, csak eljött a rendszerváltozás. A robbanásszerű katarzis meg elmarad.

1970.01.01. 01:00