AZ ÓCEÁN UNALMA

2005. február 28. Népszabadság
Csuja Imre mesél a világ legjobb zongoristájáról
Ha kijön egy színész a színpadra, hogy elmesélje egy ember életét, akkor nagyjából négy történettel kell tisztában lennie. Annak az élettörténetén kívül, akiről beszél, a beszélő élettörténetével, aztán az elbeszélés történetével, tehát azzal, hogy mi történik az elbeszélőben, amíg mesél, s még azzal is, hogy fizikailag mi történik vele az elbeszélés alatt.
Az Örkény Színházban, miközben Csuja Imre előadja Alessandro Barrico, a Torinóban 1958-ban született filozófus, zenekritikus, valamint sikeres regényíró monológját, csak egy történetet ad át a nézőknek. Novecento, az óceánjáró zongorista életútja minden rejtélyességével együtt is világossá válik az előadás végére. Az előadás nem sugallja, hogy ez a különös életút a huszadik századnak valamiféle emblémája volna, holott a szöveg módot adna erre. Emigráció, háborúk, dzsessz, megtetézve a világtól való félelemmel, szorongással - kell-e több, hogy korunkban érezzük magunkat? Amit a színpadról hallunk, az egyszerűen csak furcsa. Emigránsok otthagynak egy csecsemőt egy hajón, akit egy zenész nevel nyolcéves koráig. Amikor a nevelőapa meghal, kiderül, hogy a fiúcska csodásan zongorázik. Állítólag a világ legjobbja - bár erről az olykor behallatszó zeneszó (Vedres Csaba) nem győz meg igazán.
Egyáltalán van valami földöntúli, a fizikát meghaladó a zongorával való kapcsolatában. Talán mert csecsemőként a zongorán tartják, hátha valami gazdagabb utas magához veszi. Marad azonban a hajón, és sohasem hajlandó leszállni, amíg csak a kiszuperált járművel együtt hagyja fölrobbantani magát.
Lukáts Andor rendezése, Khell Csörsz díszlete, a színészre adott ócska ruházat, valamint a színészi játék arról nem tudósít meggyőzően, hol vagyunk, hová érkezik az elbeszélő, s főképp mit keres ott, ahol van, miért teszi éppen azt, amit. Kintről nagyvárosi utcazaj hallatszik, amikor az elbeszélő érkezik, aztán ráijeszt néhány eldurranó fényszóró. Talán valami elhagyott, pusztuló pinceszínházban, netán mulatóhelyen vagyunk, ez utóbbi illenék a zenészhez, Novecento egykori kollégájához. Csak éppen nem illik Novecentóhoz, aki ugyebár nem jött le a hajóról.
Csuja Imre az egyszerű kétkezi trombitás ámulatával, meghatottságával, a durva külső és beszédmód mögött rejlő érzékeny lírával beszél, miközben eszik-iszik, jön-megy. A színpad egyszer megmozdul alatta, a forgó alaposan átrendezi a díszletet. Máskor a színész maga hoz be egy kisebb ruhatárat, vagy visz át egy tükröt jobbról balra. Az akciók, a történések és a szöveg között nem érzékelhető lényegi kapcsolat. Mintha minden csak azért történne, hogy ne legyen olyan szörnyen unalmas a bő másfél óra a színházban, mint amilyen egy az óceánon eltöltött élet lehet.
Zappe László

1970.01.01. 01:00