APÁTLANUL


Kritika - 2008. január
Értem is, meg nem is a cím megváltoztatását. A szándék eléggé nyilvánvaló volna akkor is, ha a rendező nyilatkozatából nem tudnánk, hogy Platonov háttérbe szorításával (bizonyára azzal is, hogy a színlapon a szereplők között az utolsó előtti helyen áll, a zsidó kocsmáros fia után), azzal hogy megpróbálja valamelyest elterelni róla a figyelmet, általánosabb közlendők felé szeretné irányítani a nézők érdeklődését. Hangulat, életérzés, társadalmi állapot ábrázolását kívánná hangsúlyozni azzal, hogy a főalak neve helyett az apátlanság állapotát hangoztatja a cím. Csakhogy ez egyfelől fölösleges. Shakespeare összes királydrámája nem lenne az, ami, ha a címszereplő neve nem jelentene sokkal többet önmagánál, a történelmi figuránál, annak életénél, kalandjainál, politikai-történelmi szerepénél. Bármelyiknek adhatnánk olyan címeket, mint A hatalom természetrajza vagy a Zsarnokság mechanizmusa stb., ez semmit sem változtatna a darabokon, legfeljebb szűkítené a róluk való gondolkodás, a hozzájuk kapcsolható asszociációk  terét. Másfelől éppen az Apátlanul kifejezésben nem érzem azt a lényegi mozzanatot, amely kifejezné a darab központi gondolatát. Nem találom a cselekményben, a történetben, a szövegben azt a motívumsort, amelyre éppen az apátlanság, az apahiány volna a jellemző. A Vojnyicev-birtokról kétségkívül hiányzik az apa, a tábornok, a családfő, a birtokos, ám semmi sem utal arra, hogy ő egy igazi apafigura lett volna; hogy ha nem hal meg, bármi is másként történik.
Mindennél zavarbaejtőbb azonban, hogy az előadásban sem jelenik meg markánsan az, amire a cím megváltoztatása utal. Az események Platonov körül forognak, nélküle nem történik a darabban semmi. Igaz, jelentéktelen, elkorcsosult alak, de a mű mégiscsak róla, az ő életéről és haláláról szól. És ezen Jurij Kondorszkij rendezése sem változtat. Lehet, hogy volt ilyen szándéka, de ennek komoly jeleit sem a nyári előzetes bemutatón, sem a decemberi, immár véglegesnek vélhető változatban nem érzékeltem. Nem kétséges, egy lefokozott, minden formátumától, hősi jellegétől megfosztott, lepusztult Platonovot látunk, de a többi szereplő is épp annyira leszállított, kifigurázott, kigúnyolt jellem az előadásban. Ennek azonban az az egyetlen lényegesnek tetsző következménye, hogy az alaphelyzet, a Platonov körüli hajcihő, az iránta megnyilvánuló különös figyelem, a nők rajongása érte, még nehezebben érthető, mint más előadásokban. Magyar színpadokon általában nehéz igazi, hiteles Platonovot látni, mint ahogy a Három nővér Szoljonija sem szokott sikerülni - kultúránkból hiányzik a lermontovi romantikus kötekedő, a bőrében meg nem férő, de rossz közérzetét értelmesen megfogalmazni képtelen lázadó alakjának aurája. Platonov első felvonásbeli kötözködése mögül hiányzik az eredeti magatartás, az, amelynek az övé elzüllött, megkopott, epigonváltozata. A Platonovot játszó színésznek egy Lermontovot vagy egy Lermontov-hőst is el kellene játszania. S persze a publikumnak meg észre kellene vennie benne azt.
Az Örkény Színház előadásában azonban nem elsősorban arról van szó, hogy Széles László Platonovjában nincs meg sem a figura történelmi formátuma, sem az egykori egyetemista Platonov többi szereplőtől emlegetett vonzereje, jelentősége. Az igazán zavaró, zavarba ejtő az, hogy az előadás első részében a lefokozó, ironizáló, groteszken tréfálkozó szándék sem tud igazán érvényesülni. Pedig mindjárt az első jelenetben Mácsai Pál (Trileckij) és Kerekes Éva (Vojnyiceva) igazán mulatságosan dámázik vodkáspoharakkal, később az egész társaság vicces maskarát öltve mulat. Egyáltalán az egész játéktér szörnyű rendetlenségre, rendezetlenségre utal. A tó a padlószint alá került, mintha a birtok, éppúgy, mint Platonov iskolai terme, egyetlen vízmedence fölé került volna. Khell Csörsz díszlete értelmetlenül különféle síkokba rendezett pallók halmaza, talajtalanságot, bizonytalanságot jelezhetne, ha ezt a játéknak is sikerülne meggyőzően alátámasztania. Sok gyakorlást igényelhetett a színészektől, hogy ne törjék a bokájukat ezen a felületen. Talán éppen ezért túlságosan is magabiztosan közlekednek rajta. Feltűnő, a néző kíváncsiságát csigázó részlet egy oszlopról a nézőtér ellenkező sarkába vezető kötélpálya, amelyet azonban nem sikerül igazán tartalmasan kihasználni. Mácsai Pál nyári próbajegyzeteiből, melyeket annak idején a Magyar Színházi Portálon olvashattunk, némi feszültség volt érzékelhető a társulat és a rendező között. Talán ennek a kölcsönösen nem teljes megértésnek tudható be, hogy a színen amúgy eléggé nyilvánvalóan megfogalmazott üzenetek nagyrészt csak értelemmel dekódolhatók, de nemigen válnak érzékletes nézői élménnyé. Ha meg történetesen valóban jól mulatunk egy-egy pillanaton, egy-egy gesztuson, szituáción, akkor nemigen értjük, hogy jön ez ide. Igazán csak a második részben, a tragédiát erősen előrevetítő meg az igazán tragikus pillanatokban válik nyilvánvalóvá és erőssé, hatásossá az a groteszk, csúfolódó, gúnyolódó látásmód, amely a darabnak nemcsak lehetséges érvényes olvasata, de amely meggyőző előadást is létrehozhatott volna.
Az első részben mintha mindenki álarcot viselne, s ez csak a másodikban derülne ki, amikor a maszkok lehullnak. Szép rendezői elgondolás lehetne ez, ha nem tenné tönkre a játék első, nagyobbik felét. Ha úgy valósulna meg, hogy titokzatosságot sejtetne, várakozást keltene. Ehelyett inkább csak zavart unalmat áraszt. Ezért a legtöbb színészi alakítás is csak a második részben válik meggyőzővé, amikor kiderül, hogy hiszen karikatúrát látunk. Für Anikó éppoly kevéssé igazolja a Szofja Jegorovna iránti lelkesedést, ahogyan Széles László Platonovja sem, de valahogyan e figurák tényleges tartalmatlansága sem derül ki eleinte. Kerekes Éva az ifjú özvegy pragmatikus hedonizmusát, józan praktikusságát is csak az előadás vége felé tudja érvényre juttatni, Debreczeny Csaba rajongó ifjú férje meg csak a felszarvazottság tudatában lehet jelentéktelen alakból igazi idiótává. Mácsai Pál Trileckij, az egyszerre cinikus-okos-realista, de mégis moralista orvos szerepében nyáron még sokkal jelentékenyebbnek tűnt. Bíró Krisztinának bizonyára esze-lelke legmélyebb zugában sincs semmi köze Platonov feleségének, Szásának jámboran tűrő együgyűségéhez. Takács Nóra Diána Grekovát Platonov gorombasága igen alkalmas áldozatának mutatja, az ifjú színésznő nem először kamatoztatja testi adottságait komoly színészi haszonnal. A birtokra, illetve a szép özvegyre pályázó szomszédokat végképp nem sikerül beépíteni az előadásba. Az ódivatú rajongó Glagoljev (Végvári Tamás szabványalakítása) és amorális szörnyeteg fia (Dömötör András erős agresszivitást kifejező játéka) mintha csak egymással lennének szoros kapcsolatban, gyakorlati és világnézeti konfliktusban. Csuja Imre a sértéseket többnyire néma méltósággal, csak néha zsörtölődve tűrő zsidó kocsmárosa, aki végül megveszi a csődbe ment birtokot, szándék szerint bizonyára tartalékban várakozó végzetként téblábolja végig az eseményeket hebrencs-szentimentális fiával (Máthé Zsolt) együtt. Ezt azonban a rendezés éppúgy nem tudja igazán érvényesíteni, mint Platonov háttérbe szorítását. Így az Apátlanul cím alatt is csak egy középszerű Platonov-előadás bújik meg.
Zappe László

1970.01.01. 01:00