A velünk élő múlt - Élet és Irodalom - Koltai Tamás

A VELÜNK ÉLŐ MÚLT
2009. május 8. Élet és Irodalom
Pozdorjából vagy olcsó fából készült, négyszögletes munkaasztalok sorakoznak glédában a színpadon. A legspórolósabb állami szférában, szociális intézményekben vagy szegényházban tartanak ilyen vacak gyári bútort. Legutóbb Purcărete Szeget szeggel jében láttunk hasonló berendezést, amikor az önkéntes száműzetésből visszatérő politikus-manipulátor mentálkriplik öregek otthonává szedálta kaotikus országát. Brandenburgot nem kell manipulálni, ott eleve rend és fegyelem, a bevett porosz diszciplína uralkodik. Izsák Lili puritán, rideg teret tervezett, hideg fényű, sorozatgyártott, kommersz neoncsillárokkal, a meztelen falakat alig takaró panelekkel. Még nem tudjuk, hol és mikor vagyunk, de az itt és mostnak riasztó atmoszférája van.
Dömötör András az Örkény Színházban nem kívánta sem a korabeli klasszicitásban hagyni, sem az aktatáskás posztmodernitásba átrakni a Homburg herceg et. Fontosabbat akart: nekünk szólóan megfejteni. Kleist remekműve amilyen tiszta és világos képlet egyfelől, emberi értelemben olyan érthetetlen másfelől. (A Kleist-szakértő Földényi F. Lászlótól tudjuk, hogy a szerző a személyes megnyilvánulásokra vonatkoztatva szívesen használta az unbegreiflicher szót.) Egyfelől érthető, hogy a választófejedelem halálra ítéli a parancsot megszegő herceget, még ha túlbuzgó hadszíntéri rohammal neki szerzett is győzelmet, másfelől érthetetlen, hogy a hazafias és szerelmes herceg miért siránkozik a szerelméről is lemondva az életéért, kisvártatva viszont miért kész meghalni, amikor élhetne, ha vitatná az ítélet jogosságát. Magyarázat persze van. Egyfelől maga Brandenburg, ahol a törvény uralkodik az önkény felett - figyelem: a törvény a parancsmegszegésért járó büntetés, az önkény az alóla való kézi vezérlésű fölmentés -, és mindketten azért viselkednek így, mert végső soron Brandenburg gyermekei. Másfelől viszont Homburg holdkóros - szó szerint is, metaforikusan is -, aki meg van győződve róla, hogy a választófejedelem, aki szereti őt, a szívére fog hallgatni, és miután formálisan, az ítélettel eleget tett a törvénynek, szabadlábra helyezi. Tehát mégiscsak a szív önkényében bízik Brandenburg törvényével szemben. Aztán egyszercsak belátja, hogy tévedett. De mit jelent ez a belátás? Csalódást? Megtöretést? Vagy épp ellenkezőleg, jobb meggyőződést? Azt, hogy mégiscsak Brandenburg a fontosabb? És a fejedelem miért kockáztat? Miért bízza a hercegre a döntést? Gyengesége láttán lemond róla? Vagy ellenkezőleg, annyira ismeri, hogy tudja: elég őt emlékeztetnie brandenburgi mivoltára, és rögtön észhez tér? Tudatosan manipulálja? És mi van a herceg szerelmével, Natalie-val, aki láthatóan csalódik elgyávult hősében, de megpróbálja megmenteni, sőt egy aláírásgyűjtési akcióhoz is csatlakozik? Kérdések, amelyekre nincs egyértelmű magyarázat. Egyebek mellett ettől a többértelműségtől, az értelmezési lehetőségek tágasságától nagy dráma a Homburg herceg.
A pártállamban könnyű volt önkényesen megfordítani önkény és törvény kleisti képletét, s arra játszani ki a történetet, hogy a hatalom drillje vagy ideológiája törvényszerűen fölszámolja és bedarálja az egyéniséget. Ezt éltük át a pártállam gyakorlatában, amikor a törvényre hivatkozva naponta önkényesen és emberellenesen cselekedtek. A pártállamban Kleist darabja diktatúraellenes darab volt. Ma, amikor nincs pártállam - többpártállam van? -, a Homburg herceg értelmezési tartománya nyitottabb. Brandenburg, persze, változatlanul Brandenburg s mi, vánnyadt értelmiségiek túl civilek vagyunk ahhoz, hogy tessék nekünk. Dömötör kikacagtatja a katonai drillt. A főtisztek alakzatban jönnek-mennek, kartávolságot bemérve állnak meg, elvágólag ülnek az asztalokhoz, egyforma mozdulatokkal vetik papírra és hajtogatják kicsire a hadparancsot, s úgy járulnak kihallgatásra kisszékeiken a fejedelem elé, mint az iskolásfiúk. Háborúznak is, de annak végképp nincs pátosza, a néma ágyúzástól a randa csillárok lengenek, a harcot távolból figyelő vezérkar a fényváltásra kapkodja a fejét, a szédült rohamot vezénylő Homburg pedig maga veri pozdorjává a pozdorjaasztalokat. A groteszk csúcspontján a harci eseményekről beszámoló követet - egyetemista színészekből álló - hattagú tornacsoport helyettesíti, kisnadrágban-bakancsban, vércsíkosra pingált testtel, műszínkörös (letűnt politikai formációk ünnepségeit idéző) mozgásgyakorlatokra kórusban skandálva a hadijelentést. Egyikük a hősi halottat is eljátssza: heroikus pózban cipzárazzák nejlonfóliába. Mindez többnyire jelzés, nincsenek kardok, zászlók, legföljebb - Izsák Lili tervezte - történelmies egyenruhák; a letartóztatott Homburg hadizsákmányaként zubbonyát és a széttört asztalt-széklábat nyalábolja át.
Minden kioldódott a történetből, ami bármilyen - és bármilyen előjelű - formátumos múlthoz tapadt, maradt a puszta váz, az alaposan meghúzott, lecsupaszított, többnyire költőietlenített szöveg, amely egy újfajta, számunkra fölöttébb ismerős kommunikációs rendszert teremt. Ennek szimbolikus figurája Hohenzollern. Polgár Csaba főszereplőt csinál belőle, egy konformizmus és óvatos ellenzékiség között egyensúlyozó köztes embert, aki hol stikában, Homburgot nyugtatva igyekszik elintézni a dolgokat, mint aki „ismeri a dörgést", hol bratyizni próbál a hatalommal, hol saját bátorságától megrémülve, hol szemtelenül karba font kézzel minimális mértékben provokálva. Debreczeny Csaba Dörfling marsallja a másik, aki kiismeri magát a rendszerben, melyben felesége unokanővére szállítja a megbízható információkat a fejedelemnek. A harmadik a börtönőr Stranz - Máthé Zsolt „korabeli" tetrisszel babrál, hogy el ne unja magát Homburg őrzése közben, aki nem is az ő foglya, inkább saját lelkiimeretéé -, az ő fülébe sugdos bizalmas utasításokat a fejedelem. Őt Széles László szelíden, halkan, elegánsan játssza, tele van megértő jóindulattal, csak egyszer emeli föl a hangját, de akkor nagyon. Puha fészek ez a Brandenburg, Nagy Ilona Natalie-ja odabújik nagybátyja mellére, hogy a szívére hasson, az Ötvös András alakította Homburg pedig, sorsát elfogadván, a térdére ül, és vissza-homlokcsókolja (Kleist csak a fejedelem csókját írja elő). Ötvös zilált kisfiú a katonák között, kevésbé költőien, inkább elveszetten holdkóros, nem tartja be a formákat - térdelnie kellene Kerekes Viktória választófejedelemnéje előtt, de csak hanyagul a fal elé rogy -, s bár a fiatal színészt túlterhelni látszanak a gyorsan kapott főszerepek, remélhetően lesz ideje feltöltődni a herceg belső világával. Egyelőre inkább csak körvonalazódik, miről van szó. Ha jól sejtem, arról, hogy nehéz brandenburgiatlannak lenni, mert a múlt velünk él, már nevetséges ugyan, de a kis alkukban, kompromisszumokban, pitiáner összenézésekben tovább hurcoljuk magunkkal. Némileg váratlanul - és szerintem túl kedélyesen - a fejedelem a katonáit is beavatja a manipulációba (Csuja Imre becsületes hadirokkant Kottwitz ezredesének nehezen esik le a tantusz), öblösen összeröhögve galacsindobálásba kezdenek a széttépett halálos ítélettel, mintha csak az enyhén megdolgozott hatalmi eliten belüli, látszólag cinikus, valójában cinkos játszma volna az egész. Ami lehetséges (sőt valószínű), de nem következik szervesen az előzményekből, és csökkenti a végső apoteózis - a megvalósult hercegi álom - fájdalmas groteszkjét. De az előadás ettől függetlenül jó.
Koltai Tamás

1970.01.01. 01:00