A mítosz leszámoló - Élet és Irodalom, Herczog Noémi írása

Élet és Irodalom 2016.11.04 - Szerző HERCZOG NOÉMI

Bár az alkalmi (évfordulós) művek többnyire gyanakvást keltenek, kár fanyalogni: ötvenhat előző kerek évfordulója alkalmából olyan remekművek születtek, mint a Kazamaták Téreytől vagy a Mohácsi testvérek kaposvári reflexiója, az 56 06/őrült lélek, vert hadak.

Mivel idén gyakorlatilag csak a csecsemőszínházak nem készültek megemlékezéssel, az Örkény Színház monodrámája egészen kicsinek tűnhet az ötvenhatos rockmusicalek, nagyszínpadi művek és operák közt. Pedig a kis méret – tekintve a nagy történelmi eseményt – aligha véletlen.

Az Örkényben először is hagyományuk van a puritán térben megelevenedő, anekdotázó kedvű szerzőknek. Mácsai Pál az éppen húszéves Azt meséd el, Pista! monoestjein Örkény István néven mutatkozik be. Csupán egy székre van szüksége: mesél, mint őseink a tűz mellett. Ez az archaikus színházi forma, hála az Örkény anekdotáiból készült szövegkönyvnek, a magyar kilencvenes évek dokumentumszínházaként is felfogható. Nem meglepő tehát, hogy a színház ötvenhat-előadása, az Eörsi önéletrajzi kötetéből készült Emlékezés a régi szép időkre, szintén ehhez az előadáshoz nyúl vissza: Znamenák István ezúttal Eörsi Istvánt formálja meg. És előáll a paradox helyzet: az értelemszerűen egyetlen narratívát közvetítő monológformát Polgár Csaba rendező éppen az egységes emlékezettel máig nem rendelkező ötvenhatos események színrevitele kapcsán választja. Vajon mennyire lesz zavaró, ha a szövevényes múlt egyetlen tudat lezárt értelmezésében tárul elénk? Érintettként pedig főleg az érdekel, képes lesz-e az előadás azokat is megszólítani, akik nem ismerték Eörsit.

Znamenák István most az 1956. december 9-es letartóztatástól 1960-ig tartó időszakról, tehát a börtönnapok kiszolgáltatottságáról mesél az író, költő, ellenzéki publicista, ötvenhatos elítélt és ki tudja, mi még szerepében.

Először csak egy strófát szeretne mutatni Eörsiként korai, Apánk című zsengéjének megzenésített változatából, amelyet még ifjan, meggyőződéses marxista korában írt Rákosi elvtárs dicsőségére. A hatalom iránti tekintélytisztelő hangvétele okán egyébként a marxizmussal erőteljesen ellentétes hangnemben. Már éppen csalódok, hogy csak ilyen keveset hallhatunk belőle, amikor a magnó önállósul. A színész úgy tesz, mintha bosszankodna, bár láthatóan nem különösebben zavartatja magát, szóval mindannyiunk örömére végül lemegy a teljes szám. Ez is Eörsi.

Máskor arról mesél, hogyan pofázott vissza a vallatótisztnek a börtönben: nehéz téma, hiszen a volt elítélt szájából, ad absurdum, dicsekvésnek is tűnhet. Hogyan lehet az embernek saját múltja dicső mártírepizódjait úgy elmesélni, hogy ne támadjon kedvünk jelzésértékűen felpofozni az öntelt ötvenhatos hőst? Úgy tűnik, a vázolt probléma áthidalására Eörsi maga a legalkalmasabb. Egyrészt egyszer csak bevallja, hogy a hallottak nem is a valóságból, hanem A kihallgatás című drámájából valók. Másrészt Znamenák kiválóan hozza a figura hiúsággal keveredő öniróniáját: szinte edz a pimaszságra a börtönfoglárral szemben. Majd egy karakánabb megjegyzését leheletnyit boogie-s, az öndicsérő helyzet pikantériáját önkritikus önelfogadással lereagáló villámválltánc követi.

Znamenák bohócalkat, és ez passzol Eörsinek az előadásból kirajzolódó, saját magát nem túl komolyan vevő személyiségéhez. Joviálisan tessékel be minket az Asbóth utcai térbe. A helyzet hitelességéhez hozzáad, hogy mint meséli, éppen innen egy köpésre, a Deák téri rendőr-kapitányságra vitték be letartóztatásakor, az épület most valami hotel. Majd a családias hangulat érdekében mindenkit megkínál ropival. Soronként egy darab zsúrpohárnyi jut, egy nézőnek egy ropi – halljuk a szisztémát, amikor váratlanul az egyik pohár kiborul! A nézőtéren egyként hördülünk fel ijedtünkben. A bohóc Eörsi siet tudatni: van másik! Pár pillanat valóság – köszönhetően a véletlennek – ezen a betanult esten. Rögtön kiderül, milyen éhesen vágyunk arra az egyetlen pálcika ropira; noha már vacsoráztunk, és azt is megengedhetjük magunknak, hogy vásároljunk színházjegyet. A kiborultropi-epizód szemléletes példája annak, honnan indulunk nézőként, melyek az elsődleges vágyaink, innen kéne valahogy eljutni Eörsihez.

Ebben biztosan nem az a sok gázzal töltött, nemzeti színű lufi segít minket, amely a terembe lépve fogad; és amelyek között Znamenák István testalkatát meghazudtoló ügyességgel balettozik. Ahogy telik-múlik az idő, szerepük puszta akadálynak bizonyul. Ide-oda pakolgatásuk Znamenák alakításához nem sokat tesz hozzá, bábszínházi értelemben az elmondottakat a lufi nem képes mindig újabb és újabb réteggel gazdagítani. Így egyértelmű szimbolikája és a kényszeredett szortírozás inkább erőltetett pótcselekvésnek hat. Emlékeim szerint akkor már vagányabb Mácsai székének puritanizmusa az Örkény-esten.

De ez nem olyan fontos. Mert a lényeg az Eörsi-monológ fegyelmezettsége és tisztelete a valóság iránt. Amely valóság szeret a kerekded anekdotákba lelkesen belerondítani. A Bagossy László és Ari-Nagy Barbara szerkesztette monológ igazi színpadi szöveg. Amelynek elsődleges nézői tapasztalata a radikális őszinteség. Ez a zavarba ejtő, önmaga botlásait sem elhallgató, szellemesen tárgyilagos hangvétel az, amelybe az előadás nézője olykor röhögés közben belepirul. Mintha a hősiesség színreviteléhez feltétlenül szükség volna a hibák beismerésére is, a minden hősben megbúvó ellenpontra. Történetekre, amelyek éppen azért méltó emlékei egy kornak, mert nem tipikusak. Például amit Eörsi ma alig ismert, tragikus sorsú barátjáról, a drámaíró Gáli Józsefről mesél. Akivel egyszerre ülnek, és aki ezt megelőzőleg Auschwitzot is megjárta. Itt azonban még nem ér véget a csavaros történet. Ugyanis ott a fürdőben majdnem agyonverték, mégpedig lengyel zsidók, mert észrevették, hogy nincs körülmetélve. Szívszorító a másik jó barát, Angyal István felidézett vallomása is, hogy neki rosszabb volt a Kisfogház, mint Auschwitz. Mert negyvennégyben minden zsidót egyformán üldöztek, ötvenhat november negyedike után viszont azok ítélkeztek fölötte, akikkel októberben még együtt menetelt. És ugyanebben a bináris politikai narratívát összeroncsoló, a világot és saját magát egyaránt kellő bonyolultságában látó szellemben folytatja Eörsi szabadulásának magyaros irodalmi hagyományokba illeszkedő, anekdotikus esti meséjét is. Tapsot a végén nem kér a szabadulás és a viszontlátás tiszteletére. Furcsa is lenne, mert előzőleg elmondta, hogy utóbb megcsalta a börtönből annyira áhított nőt, a feleségét. Aztán, nem akarván becsapni egymást, szétmentek, ha jól értem. Elmarad tehát a viszontlátás fölött való utólagos örvendezés, noha talán a valóságban lehetett ilyen. Akkor, még. Nem tudván, mi lesz később. Eörsi szabadulástörténete a ruhájából áradó, fojtogató bűzzel a villamos zárt terében, megidézi Déry Szerelmének hányásjelenetét is. Néma, kurta vég. Egy ötvenhatos elítélt beszélt hozzánk; hihető, hogy nem szeretett mást mondani, mint amit gondolt, de az is világos, előfordult, hogy pont azt gondolta, ír egy korszerű verset Rákosi elvtársnak. Hősiessége a hibák beismerésétől egy fikarcnyival sem lesz kevesebb.

1970.01.01. 01:00