Pedig az egyik legsötétebb dráma. Soksok fecsegés hangzik el benne Moszkváról, a vágyott múltról, a szerelemről, de jóval lényegesebb az, ami a szavak mögött rejlik. Az elhibázott életek, a kapcsolatokból fakadó feszültségek, a kilátástalanság és a nihil. Csehov hősei illúziókban élnek, de képtelenek tenni érte, hogy sorsukon változtassanak, inkább áléletük segítségével próbálnak szembeszegülni a valósággal. Ez a Prozorov lányok, Mása, Olga és Irina tragédiája.

Az Örkény Színház előadásának rendezője, Bagossy László elhagyta a Kosztolányi Dezső-féle szépirodalmi fordítást, és inkább Stuber Andrea hétköznapibb, köznyelvi fordulatokkal teli változatát vette elő. Nincs konkrét díszlet, az amifiteátrum-szerű térben, ahol a színészeken kívül bent ül a súgó és két zenész is, csak pár jelzésértékű bútort, székeket és egy nagy asztalt használnak a szereplők. Persze nem hiányzik a Csehov-daraboknál kötelező kellék, a szamovár sem. Érződik, hogy Bagossy időn kívül akarja helyezni a történetet, bár a nyolcvanas évek merész fazonjait és rikító stílusát idéző ruhák épp ez ellen hatnak. Kristina Ignjatovic jelmezei ennek ellenére izgalmasak, lélekállapotokat tükröznek: az első felvonásban például Mása fekete, Irina piros ruhát, Olga pedig a kettő elegyét viseli. A múló idő is fontos szerepet játszik: a forgószínpadon kimerevített jelenetek alatt mindig egy metronóm kattog, hiszen az elmúlás visszafordíthatatlan. És itt is, ahogy sok más adaptációban, az egyik leghangsúlyosabb pillanat, amikor Irina (Zsigmond Emőke – képünkön) az ajándékba kapott búgócsiga pörgését figyeli. „Moszkvába, Moszkvába” – mantrázza.

Bagossy tökéletes érzékkel választotta ki a szereplőket, tőlük válik érdekessé ez a feldolgozás. A színházhoz újonnan leszerződött Tenki Réka megrázó szépséggel formálja meg a nyugtalan lelkű, törékeny Mását, aki számára a Versinyin (Mácsai Pál – képünkön) iránti szerelem az igazi életpótlék. Ő a legmélyebben érző a három lány közül. Takács Nóra Diána iróniával átitatva kelti életre a mártír Olga szerepét, a vénkisasszonyét, akit szétfeszít a szerelem, a férj utáni vágy.

Zsigmond Emőke Irinája érzékeny, de önző fruska. Hámori Gabriella jól hozza a végtelenül idegesítő, lélektelen Natasát. Mácsai Pálnak jól áll Versinyin figurája, ideákat hangoztató, sármos pojácája elegáns flegmasággal tekint az életre.