ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Nem kell agresszívnek lenni- a Kulton.hu interjúja Gáspár Ildikóval

 

KultOn.hu, Pál Zsófia interjúja, 2014. május 4.

 

Május 17-én tartják az Örkény Színház legújabb darabjának, a „Stuart Máriá”-nak bemutatóját. A darab rendezőjével, Gáspár Ildikóval beszélgettünk műfajváltásról, döntések hátteréről.

 

2005 óta dolgozol dramaturgként a színházban. Mikor döntötted el, hogy a rendezésben is kipróbálod magadat?

Először három éve rendeztem, a „Két néni, ha megindul”-t. Kamaszként merült föl bennem először a rendezés gondolata, aztán a Színműn is előkerült, amikor a dramaturg szakra jártam, és át lehetett jelentkezni a rendezőkhöz. Nem vettek át, én meg végül lemondtam róla. Többnyire azt a visszajelzést kaptam, hogy ez egy nőnek nem megy, és ha igen, én akkor sem vagyok elég agresszív, férfias hozzá. Nem haltam bele, mert nem éreztem azt, hogy mindenképpen ezt kell csinálnom. Mindig is voltak rendezői ötleteim a dramaturgmunkáimban, amikor pedig az Örkénybe kerültem, Mácsai elég hamar azt mondta, hogy  szerinte ebben is ki kéne próbálnom magam. Az első rendezésem úgy született meg, hogy addig biztatott, míg úgy döntöttem, belevágok.

 

Mi az a tulajdonság, ami rendezőként előnyös? Intenzívebb fellépés?

Nem erről van szó. Természetesen tudni kell gyorsan dönteni, reagálni a felmerülő problémákra. De még inkább tisztában kell legyél azzal, hogy merre akarsz menni. A színészek megnyugszanak, ha valaki vezeti őket. Megbíznak benne. Erre nekem is rá kellett jönnöm. Nem kell ehhez agresszívnak lenni.

 

Nagy volt a műfajváltás, mikor elkezdtél rendezni?

Addig is hozzászóltam a rendezéshez, sokszor láttam ötleteimet megvalósulni: ezekből rengeteget tanultam. Az a különbség, hogy most nincs olyan, hogy ezzel most nem foglalkozom, mert nem az én dolgom. Addig felelősségvállalás nélkül szólhattam hozzá, akár attól függetlenül is, hogy éppen van-e konkrét gondolatom, van-e időm, energiám erre vagy sem. Szerencsére rám jó hatással van a felelősségvállalás, nem okoz szorongást, sőt, valamiképpen felszabadít. Addig sokszor éreztem úgy, hogy esetleg olyat mondok a rendezőnek, ami rossz, és ezzel valamit – még ha apróság is – félreviszek. Így viszont ha én döntök rosszul, az az én rossz döntésem.

 

Sosem gondolkoztál azon, hogy írj?

A Színműn kellett írásgyakorlaton darabot írni az első évben, meg persze később is. De egyelőre nem érzem szükségét. Lehetséges, hogy azért, mert még nincs egy olyan történet a fejemben, amit le akarok írni, amit el akarok mondani. Sokkal inkább talált dolgokból indulok ki; ha nem darabból, akkor regényből, filmből. Nincs bennem ilyen ambíció, de szeretek írni. Viszont csak akkor, ha jön.

 

Kell ehhez egy bizonyos fokú érettség?

Mindenhez, minden alkotáshoz kell tapasztalat, hiszen addig nem nagyon tudsz mit csinálni. Biztos mindenkinél másképp van, én elég intuitív alkat vagyok. Most a saját belső filmemet csinálhatom meg. Ehhez persze kellett idő, amíg megtanultam elemezni a saját ösztönöm sugallta ötleteket. Tudatosítani, hogy ez most miért jutott eszembe, mit jelent. Hogyan tudom az ötleteket rendszerbe foglalni. Amíg erre nem voltam képes, tulajdonképpen csapongás jellemezte a gondolkodásomat. Lehet véletlenszerűen jót csinálni, de nekem szükségem volt arra, hogy értsem is azt, amit csinálok. Általában utólag értem meg: így nálam az „anyaggal” való viszony közeledés-eltávolodás váltakozása. Érdekes utazás, amikor az ember elkezd gondolkodni saját magáról, elemezni a tudattalan reakcióit.

 

Amikor megismerkedtél a színházzal, mi volt számodra vonzó benne? Miért akartál részese lenni?

Tizenhat évesen kezdtem el színjátszó csoportba járni. Akkor a közösség érdekelt, hogy olyan fiatalokhoz tartozhattam, akik hasonlóképpen gondolkodtak, mint én. Mondjuk úgy, hasonlóan bohémek voltak. Aztán persze az ember jól érzi magát, és mindez felszabadítóan hat rá. De most is az érdekel a leginkább, hogy hogyan lehet a nézőközönséget valamilyen módon közösséggé formálni.

 

Ha lenne most rá lehetőség, vállalnál szerepet?

Biztos, hogy nem! Akkor is nagyon lámpalázas voltam. A fellépés előtti idő kínszenvedés volt számomra. A kislányomnak szoktam csak bohóckodni – mint a szülők általában.

 

Májusban lesz az új darabod, a Stuart Mária bemutatója. Honnan jött az ötlet, hogy megcsináljátok?

A darab már régebb óta érdekelt, de először csak ötlet szintjén vetettem föl, hogy az Örkényben előadhatnánk. Aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne Hámori Gabival és Szandtner Annával megcsinálni. Nekik is, Mácsainak is megtetszett az ötlet. Jól jött ki, hogy olyasmit tudtam választani, ami a színházat is érdekelte.

 

Ki volt Stuart Mária?

Nem az a lényeg. Nem a történelmi személlyel foglalkozom, Schiller sem azt írta meg. Ő egy élethelyzetet, politikai helyzetet írt meg, amelyben lesarkítva két nő és egy férfi szerepel. Egy szerelmi háromszögről, és egy politikai, hatalmi játszmáról van szó. Nem a történelmet próbáljuk meg rekonstruálni. Akkor feltehetnénk azt a kérdést is, hogy ki volt Antigoné. Egy hatalmi helyzetben lévő nőről, és egy másik, hozzá hasonló emberről szól, aki a vezetésre ugyanolyan alkalmas lehetne. Tulajdonképpen mintha két színésznő lenne ugyanarra a szerepre, s bár mindkettő ugyanolyan jó, csak az egyik játszhatja el. A történelmi Stuart Mária skót királynő volt, aki vitatta unokatestvére, I. Erzsébet angol királynő jogát a trónra. Úgy vélte, mivel Erzsébetet apja, VIII. Henrik – arra hivatkozva, hogy nem ő a lány apja – korábban kitagadta, az angol trón őt, vagyis Máriát illeti meg. Mária szenvedélyes nő volt, aki szeretőjével megölette a férjét, ezért a skót nép elűzte az országból. Erzsébetnél próbált menedéket kérni, de az – nem feledve Mária korábban felvetett igényét a trónra – elfogatta őt, és börtönbe záratta. Majdnem két évtizednyi fogság után pedig lefejeztette. Schillernél fontos szerep jut Leicester grófjának, az Erzsébethez legközelebb álló férfinak is, akit Máriához is gyengéd szálak fűznek. Őt Polgár Csaba játssza. Ficza István pedig Mortimert alakítja, aki Máriába szerelmes, és akár az életét is adná érte, csak hogy kiszabadíthassa.

 

Milyen eddig a közös munka?

Még csak három hetet próbáltunk, négy hetünk van a bemutatóig. Nagyon jól dolgozunk együtt, mindenki közel áll a csapatból a szívemhez. Részben úgy választottam a színészeket, hogy kikkel szeretnék dolgozni: kicsit rájuk is írtam egy-két szerepet. Mikó Csaba pedig átírta a szöveget az alapján az első nyers változat alapján, amit Ari-Nagy Barbara dramaturg és én csináltunk.

 

Volt olyan momentum ebben a munkádban, ami téged szakmailag fejlesztett, új nézőpontot adott?

Minden munka fejleszt, függetlenül attól, hogy rendező vagy-e, vagy a szöveggel foglalkozol. Eddig két darabot rendeztem, két-három szereplőset, most először dolgozom tizenegy emberrel. Csináltam egyet az aulában, illetve egy osztálytermi darabot, de most dolgozom először színpadon. Persze úgy ez sem újdonság, hogy sok próbafolyamatot csináltam már végig. Amitől ez nehezebb, hogy videóval is dolgozunk. A vetítéssel szeretném a teret „kitágítani”, a látványhoz egy szokatlan elemet adni, ami a realitás és az illúzió lehetőségeivel játszik. A színházi illúzióvilágon belül megjelenik egy másik „anyag”, egy másik illúzióforrás, a videó. Ezt megszokjuk, realitásként értelmezzük, ahogy a színpadi díszletet is elfogadjuk, mint a valóság imitációját. Aztán az előadás egy adott pontján – reményeim szerint – elveszítjük a viszonyítási pontunkat, és onnantól nem lehet tudni, hogy mi fogadható el valóságként, tehát mi az, amit elhihetünk.

 

Miért pont Hámori Gabit választottad a szerepre?

A két színésznőre találtam ki a darabot, Gabira és Annára. Először az is eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha közben kicserélődnének a szereplők, és felváltva játsszák a színésznők a szerepeket. De ezt az ötletet hamar elvetettem, túl körülményes lett volna. Gabit és Annát is tizenöt éve ismerem, szoros kapcsolat van közöttünk. Ezek ösztönös döntések. Lehetne fordítva is, de ez tetszett inkább.

 

Miért kell látnunk ezt a darabot?

Tulajdonképpen, hogyha sikerül elérni azt, amit én kitűztem magamnak célul, akkor lesz egy a Hitchcock-filmekhez hasonló, fordulatos, izgalmas krimi. De ez egy szomorú szerelmi történet is, és egy kőkemény hatalmi játszma.

 

Mi inspirál téged a munkád során?

Sokszor egy-egy kiállítás például. Amikor belekerültem ebbe a próbafolyamatba, akkor is volt a fejemben egy kép. Tavaly júniusban Münchenben láttam ezt a képet. Azonnal tudtam, hogy ez az: ezt keresem. Ez Vilhelm Hammershøi egyik festménye volt. Egészen különleges művei vannak: nagyon melankolikusak, éteri, lebegő munkák. Egy szigorúan megszerkesztett világ, amelyben visszatérő elem egy fekete ruhás nőalak, akit általában háttal látunk.

 

Ennyire össze tudnak kapcsolódni a művészeti ágak?

Számomra igen. Biztos mindenki másképp van ezzel. A „Macskajáték”-nál is inspirált egy kép, pedig ott csak a szöveget csináltam.

 

Manapság nehéz művészként megélni. Miért lehet mégis az, hogy a kollégák ennyire ragaszkodnak a szakmához, kitartanak mellette?

Nem értünk máshoz. Meg nyilván ezt szereti az ember csinálni. Elmehetnénk pincérkedni is, de egyelőre megélünk ebből. Nagyobb az alkotás igénye. Nincs ebben semmi pátosz, gyakorlati dolgokról beszélünk. Aki színész, az ehhez ért, nem tud mást csinálni. Aki pedig tud, az csinál mást, előbb-utóbb otthagyja a pályát, mert nem kecsegtet meggazdagodással.

 

Ösztön kérdése?

…és szerencséé is. Hogy minekünk itt állásunk van, az már nagyon nagy szerencse. Amíg nincs családod, ellavírozol egyedül, de mikor már van, onnantól kezdve már nem lehet. Muszáj megélni.