ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Október 23-án, valamint november 1-én közönségszervezésünk és jegypénztárunk zárva tart!

A színház nem munkahely, hanem életforma

 

120501 278

Fotó: Gordon Eszter 

 

 

beszélgetés Csire Zoltánnal, az Örkény Színház színpadmester-helyettesével

 

Mit csinál egy színpadmester? Milyen egy színházi ember? Mi a főpróbahét? Csire Zoltánnal, Olival, az Örkény Színház színpadmester-helyettesével beszélgettünk, aki 12 éve része a színháznak, ismer minden zugot, tud minden történetet.

 

 

Mit csinál a színpadmester?

Az ő felelőssége, hogy a díszlet minden este úgy legyen beépítve, ahogy a rendező és a díszlettervező annak idején megálmodta. Irányítja a munkát, de építi is a díszletet. Ezen kívül karbantartja, tárolja, javítja, és minden egyéb dologra odafigyel, ami az előadás része, a kellékasztaltól az öltözőtükrön át a gépi trégerekig.

 

 

És a próbák alatt?

Minden olyan technikai dologban segédkezünk, amit a rendező kitalál. Ő nem ismeri a helyet, nem tudja, hogy mit lehet, mit nem. Pl. kitaláljuk, hogy bizonyos díszletelemek hogyan mozogjanak, hogyan kapcsolódjanak egymáshoz. Ezért a színpadmestereknek nagyon kell ismerniük nemcsak a színpadot, hanem az egész színházat is. De a próbákon mi is próbálunk ugyanúgy, mint a színészek, a díszítéseket, a változásokat.

 

 

Az, hogy az Örkény Színház mozinak épült, milyen hatással van a munkátokra? 

Csak negatív hatásai vannak… a színpadunknak nincs se magassága, se mélysége, darabokra kell szedni az összes díszletet, hogy be tudjuk vinni a színpadra. A lift, amivel mozgatjuk a díszletelemeket kicsi, maximum 3 m-es falakat tudunk behozni. Nincs oldalszínpad, és egy picit a nézőtér tengelyétől el van csavarva az egész színpadtengely, csalni kell, hogy a néző szemből lássa a díszletet. Ezért sokszor előszínpadot kell építeni, mert anélkül a nézőtér egy része nem látna bele a díszletbe.

 

 

Hogy lettél színpadmester-helyettes? 

2002-ben jöttem ide dolgozni, úgy, hogy előtte nem jártam színházban, még nézőként sem. Épp nem volt munkám, előtte egy kárpitozó bútorgyártó cégnél dolgoztam, mint asztalos-műhelyvezető. Belenéztem az Expressz hirdetési újságba, láttam, hogy a Madách Kamara díszítőt keres. Eljöttem az állásinterjúra, de fogalmam sem volt, mi az a díszítő. Azóta itt vagyok. Díszítőként kezdtem, később aztán kineveztek színpadmester-helyettesnek.

 

 

Azonnal megszeretted ezt a munkát?

Amikor körbevezettek, az volt az első gondolatom, hogy miért nem próbálkoztam ezzel már korábban? Az első pillanattól ez lett a világom.

 

 

Igazi színházi ember lettél. Meg tudod fogalmazni, mitől lesz valaki színházi ember?

Színházi ember az, aki elkezd egy színházban dolgozni és többé nem tud mást csinálni. A munkám tulajdonképpen a hobbim, a szerelmem, a mindenem, soha nem tudnám elhagyni. Tudod, nem mindegy, hogy mondjuk az előadás végén hogy engeded le a függönyt. Akinek ez egy munka, az ledobja, és kész, a színházi ember leengedi, érzéssel, ritmusra.

 

 

 

Sose érezted azt, hogy eleged van?

Mindig azt érzem, hogy elegem van. De aztán este, amikor hallom a tapsot, elmúlik. Mint minden szakmának, ennek is vannak szép és kevésbé szép oldalai. Kevésbé szép, amikor három napig nem alszom egy vendégjátékon, az állandó idegeskedés, hogy kész legyen a díszlet, a színésznek minden meglegyen, és úgy, ahogy ő akarja. Néha az ember kibukik, ez normális. Nincs olyan, aki ezt nem így éli meg. Ilyenkor venni kell egy nagy levegőt, és ki kell bírni.

 

 

 

Melyik rendezővel szeretsz leginkább dolgozni?

Vannak kedvenceim, például Bagossy Laci és Zsótér Sándor. Ha Zsótér valakit megkedvel, ragaszkodik hozzá. Nekem fontos, hogy hozzám ragaszkodik. Értjük egymást fél szavakból, tudom, hogy mit szeretne, ő meg bízik bennem, szabadjára enged. Megmondja, mit akar látni, aztán csináljam meg úgy, hogy jó legyen és működjön. Néha persze vannak problémák, általában gépeket kezelek az előadásaiban, a gép pedig sajnos nem mindig akarja azt, amit én és Zsótér, de eddig még mindig megoldottuk valahogy.

 

 

 

A feszültséget hogy viseled? 

Kell, ad egy löketet, fölspanol. Ha valaki elküld a fenébe, én bólogatok. Nem kell megérteni, hogy a rendező miért kiabál, majd megnyugszik. Nem a személyemnek szól, nem azt mondja, hogy Csire Zoltán, te menj a fenébe, hanem a helyzetnek és a felfokozott idegállapotnak. Ezek az emberek heteken át nem alszanak, éjszakánként agyalnak, természetes, hogy egyszer csak kiborulnak, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretnék. Lehet, hogy ha nem munkahelyzetben találkozunk, akkor nem vagyunk barátok, de ez mellékes kérdés. A bemutató, az előadás mindig az első. Vannak dolgok, amiket nem lehet megtenni egy színházban, és vannak dolgok, amikből nem kell érzelmi kérdést csinálni. A színház egy kultúrintézmény, akik ott dolgoznak, azoknak ezt hordozniuk kell magukban.

 

 

Melyik tárakkal dolgoztok közvetlenül együtt? 

Főleg a világosítókkal, kellékesekkel, öltöztetőkkel, de tulajdonképpen mindenkivel van dolgunk. A próbák során a rendezővel, díszlettervezővel vagyunk napi kapcsolatban. És az ügyelővel, aki átveszi tőlünk a színpadot.

 

  

Milyen viszonyotok van a színészekkel?

Ez egy családias közösség, jó viszonyban vagyunk. Közvetlenül együtt dolgozunk. Ismernünk kell a színészt, hiszen egymásra vagyunk utalva. Ha a Kék Angyalban rosszul nyitja ki a díszítő az ajtót, akkor elrontja Szandtner Anna jelenetét. Amit a színpadra beépítünk - ajtó, ablak, díszletelemek, mindent úgy kell odakészítenünk, hogy működjön. Ha nem úgy rakom be a színész öltözőtükrét ahogy megszokta, az megzavarja és nem fog tudni úgy játszani, ahogy szokott. Az ügyelő is ezért figyel ezekre a pici dolgokra is.

 

 

  

Melyik a kedvenc előadásod?

Nem látom kívülről az előadásainkat, mert hátul vagyok, a takarásban. A Jógyerekek képeskönyvét pl. szívesen megnézném, mert érdekel. Szeretem azt az előadást, már a próbafolyamatok alatt jó kedvvel jöttem építeni. Sajnos sose fogom látni, mert hátul pörgök, mint a mérgezett egér másfél órán keresztül. De az összes előadásomat szeretem, mindnek más a hangulata. Mikor megnéztem egyszer a Finitot a nézőtérről, nem tudtam az előadásra figyelni, láttam, hogy a függöny nem jól van bekötve, fenn fog akadni, mikor ledobják. Ledobták, fennakadt. Majd megőrültem. De én nem tudom ám megítélni egy előadás művészi értékét, nem is ez a dolgom.

 

 

A fiad tudja, hogy mi a foglalkozásod?

Az öt éves kisfiam? Persze, tudja. Szeret ide bejönni, fölviszem a színpadra, megforgatom a forgón, amikor haza kell mennie, sírás van. Olyan, mint az apja. Közölte, hogy ő ugyanazt fogja csinálni majd, mint én.

 

 

Örülnél?  

Nem. Más sorsot szánnék a gyerekemnek. Annak ellenére, hogy ez egy csodálatos szakma, nagyon nehéz. Ez egy életforma. Megszoksz vagy megszöksz. Ez a hely gyakorlatilag az otthonom, bejelentkezhetnék ide állandó lakcímre és kérhetném ide a leveleimet, mert sokkal többet vagyok itt, mint otthon. Visszatérve a fiamra, büszke lennék rá, ha ezt a pályát választaná, de nem örülnék, mert neki már többre kéne vinnie, mint nekem.

 

 

Nyáron, amikor szabadságon vagy, tudsz pihenni, vagy fél 7-kor érzed, hogy valami nem stimmel?  

Egész nap érzem. Hiányzik. Nem állok át egész nyáron, nem tudok pihenni. Voltak alvásproblémáim már a színház előtt is, de akkor lettek igazán, amikor elkezdtem itt dolgozni. Amikor az átlagember elfárad és lefekszik aludni, bennem még pörög az adrenalin, vagy a függönyt húzogatom vagy bontok.

 

 

Meddig lehet ezt a munkát csinálni? Nem egy nyugdíjas állás. 

Nem tudom. 65 évesen már remélem lesz annyi szakmai tapasztalatom meg tekintélyem, hogy nem kell falakat emelgetnem, elég lesz, hogy azt mondom: "azt ide tedd le!" Úgy tervezem, hogy nyugdíjas koromban is itt leszek, legfeljebb majd én leszek a portás.

 

 

Egy bemutató után boldog vagy, hogy vége van, vagy sajnálod?

Sajnálom, amikor véget ér a próbaidőszak, mert mindig összegyúrja azokat az embereket, akik a darabban részt vesznek, főleg a főpróbahét.

 

 

Mi az a főpróbahét? 

A bemutató előtti héten már csak azt a darabot próbáljuk, nem játszunk mást. Rengeteg munka, szerelés, reggeltől éjszakáig benn vagyunk, egy káosz, aminek a vége a premier. Amikor megvan a bemutató, rossz, hogy elmúlt az a sok együtt töltött idő, jó lenne még, ha tartana, de boldog is vagyok, főleg, ha jól sikerül.

 

 

Érdekel a nézők véleménye, pl. az internetes hozzászólások?

Nem. Engem az érdekel, hogy az a díszlet úgy álljon ott, ahogy kell. Meg örüljön az a 380 ember, amikor vége az előadásnak. Ha nem teszek meg mindent, hogy a színésznek meglegyen a komfortérzete, akkor rosszul fog játszani, ha ő nem játszik jól, akkor az egy rosszul sikerült este lesz, és ha egy előadás rosszul sikerül, akkor nem vagyok boldog. Örülök, ha teltház van és szomorú, amikor kevesen vannak. Mi is olvassuk a híreket, megszűnnek színházak, elvesznek támogatásokat. Tavaly bezárt mellettünk egy színház és eltűnt a süllyesztőben, mi meg működünk. Mácsai Pali egy eszméletlen igazgató. Valahogy mindent elintéz, minden színháznak ilyen igazgatót kívánok. Ezt leírhatod, mert ezt ugyanúgy elmondom a háta mögött is. Mélységes tisztelettel nézek rá, mert olyan még nem volt, hogy ez a színház ne tudod volna továbbgördülni. Engem nagyon sok dologra megtanított, pl. hogy legyek maximalista, figyeljek oda a részletekre, nem csak a látványos dolgok számítanak. Nála nincs hibalehetőség, mindig tudja, mit csinál, mindig képben van. Ez a maximalizmus néha mondjuk kibírhatatlan, amikor pl. a Kék Angyal díszletét lefestjük éjjel feketére, ő bejön reggel és azt kéri, hogy a csavarok fejét is fessük le. És akkor nekiállunk több száz csavar fejét festegetni. Néha olyan, mintha mi mind sok kis Tót Lajos lennénk, kialvatlanul, fáradtan, ő meg kicsattanó energiájú Varró őrnagyként rohangál körülöttünk.

 

 

 

Miért hív téged mindenki Olinak? Gothár Péter egyenesen Titokzatos Olivérnek, pedig Zoltán vagy.

Ennek az a története, hogy a díszítőtárban sok volt a Zoli. Kócos, az ügyelő elosztotta, Vécsei Zoli díszítőből lett Zé, én meg megkaptam a maradékot. Ez rajtam maradt. Ma már fura, ha valaki Zoltánnak hív. Titokzatos Olivér pedig azért lettem, mert a Kék Angyal próbák elején még nem voltam a színpadon, és egy sámlival helyettesítettek. Gothár Péter mindig hallotta, hogy „Oli majd itt fog állni, majd itt Oli megfogja…”, de sose látott, így lettem Titokzatos Olivér.

 

 

 

Gyakran szerepelsz előadásokban, nem zavar a reflektorfény?

Egyáltalán nem. Először a Filléres operában szerepeltem, mint pincér. Azóta gyakran beraknak a rendezők az előadásaikba. Ennek praktikus okai is vannak, segíti a nyílt színi változásokat.

 

 

 

Mi volt az eddigi legfurább feladatod?

Egy beugrás volt, az Elektra című darabba. Csunderlik Peti volt a halott. Egyszer helyettesítenem kellett, mondta, hogy nincs semmi különös, bemész, magadra húzod a zsákot, lefekszel, aztán egyszer majd kihúznak. Csak azt nem mondta el, hogy előtte Hámori Gabi megrugdos, rám ül, leköp. A Kasimir és Karolinéban kövér nőnek kellett beöltöznöm, a Pillantás a hídrólban pedig még énekelek is.

 

 

Hogy lehet kibírni az állandó összezártságot? A díszítőtárban tíz férfi éjjel nappal együtt.

Tiszteletben kell tartani a másikat. Alkalmazkodni kell, ahogy mindenkinek. Persze utáljuk már egymást néha, de annyira mégsem, hogy nagy feszültségek legyenek. Nyilván sokat hülyéskedünk és zrikáljuk egymást, ha valakinek van egy gyenge pontja, azt a többiek rögtön megmarják. És hát sokat pletykálkodunk.

 

 

 

El tudod képzelni, hogy egy nagy, látványos díszlettekkel működő, technikailag jól felszerelt színházban dolgozz? Szakmailag nagyobb kihívás lenne.

Dolgoztam a Madáchban kisegítőként, amíg egyben volt a Madách meg a Madách Kamara. Nem érdekel. Sokkal nagyobb kihívás létrehozni itt egy előadást, a semmiből. Ezt a színházat szeretem, itt akarok lenni. Oda akarom tenni azt a lépcsőt, amin felmegy Für Anikó, azt a padot, amire ráül Gálffi Laci, megfogni Pogány Judit hintáját. Szervesen részt akarok ebben venni. Nekem ez így jó, ahogy van. 

 

 

 

az interjút készítette Veszprémi Judit/Örkény Színház