ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Várom a lehetőségeket

a Fidelio interjúja Ficza Istvánnal

 

Fidelio

2013. március 30.

Kontor Ildikó

 

 

Angyalszárnyas, bicikliző Szent Péter, hebehurgya postás és családi idill után vágyakozó frontkatona. Ficza István kezdetben kisebb alakításokban tűnt fel az Örkény Színház színpadán, a nemrég bemutatott Tótékban viszont egyszerre több szerepet is magáénak mondhat. INTERJÚ

 

Tavaly februárban szerződtettek az Örkény Színházhoz, és jelenleg te vagy a társulat legfiatalabb tagja. Hogy érzed itt magad?

Amikor az egyetem második évében a Homburg hercegben felléptünk a fiúkkal, számomra nagyon családias volt itt a légkör. Akkor még egyáltalán nem esett szó arról, hogy gyakorlatra ide kerülnék, vagy esetleg később ide szerződnék, de már eleve szimpatikus volt a közeg. Aztán Mácsai Pál ide hívott gyakorlatra, és utána jött a szerződés is. Nehezen tudok új környezetben feloldódni, de mára már jól érzem magam a társulatban.

 

Kisebb szerepekkel indultál, például A viharban, a János királyban vagy a Liliomfiban. Mesélj ez utóbbiról, milyen volt a Mohácsiakkal dolgozni?

Nagyon szerethető munka volt, mivel azt éreztem, mint az egyetemen: szabadjára vagyok engedve! Csak azt sajnálom, hogy nagyon pici szerepet kaptam benne - a második felvonás vége felé kerülök a színre, így a próbafolyamatba is viszonylag későn tudtam bekapcsolódni. Azt azonban jó volt látni, hogy a többiek is ugyanilyen szabadon léteznek ebben a Mohácsi-féle közegben, bármit kitalálhattunk, még a főpróba hetén is folyamatosan alakult a szövegkönyv.

 

Ha már a szövegnél tartunk, ebből a szempontból a Tóték is egészen speciális előadás, hiszenMácsai Pál és Gáspár Ildikó mintegy tökéletesítették ebben a darabban, amit a Macskajátékban már elkezdtek: a narráció beemelését. Mennyire jelentett ez a fajta előadásmód színészként új feladatokat?

Valóban, Mácsaiék ezúttal csak a kisregényből merítettek. Amikor Pali először olvasta fel a szövegkönyvet, mindenki odavolt érte. Tetszett nekünk ez az anyag, éreztük, hogy azzal, hogy saját magunkat narráljuk, sokat lehet kísérletezni, próbálgatni, hogy is érvényesül ez a színpadon. A narráció és a játék összehangolásával nekem annyira nem is kellett megküzdenem. A sok szerep miatt nem voltam úgy "jelenethez kötve", mint a többiek. Elsősorban Gyula, postás és narrátor voltam egy személyben - de nem éreztem azt, hogy óriási különbségeket kellene tennem közöttük. Gyuri atyus, a postás kapcsán valóban narrációból indulok, és Pali azt az utasítást adta, hogy egy bizonyos ponton lépjek ki ebből és váltsak át. Azt hiszem, jó pontot találtunk ehhez, hiszen a narráció hirtelen átalakul Gyuri atyussá, és abban a pillanatban megszületik maga a postás alakja. Leginkább Gyula szerepét szerettem volna magamban megtalálni, mert a levelek, amelyek haza szólnak a szülőkhöz, a húgához, eleve személyesebbé tették számomra a darabot.

 

Mivel a szöveges részek kapják a legnagyobb szerepet az előadásban, nem lehetett könnyű, hogy minden szó a megfelelőképpen hangozzon és ne veszítse érvényét.

Nem éreztem annyira nehéznek - az én esetemben elsősorban beszédtechnikailag kellett jól "kigyúrni" ezeket a monológokat. Vannak olyan helyzetek, amikor tudom, hogy mit szeretnék csinálni, de nem tudom a pontos módját. Ebben sok segítséget kaptam az idősebb kollegáktól és a rendezőtől is. Ugyanakkor már volt aTóték kapcsán egy kevés tapasztalatom: két évvel ezelőtt egyszer már próbáltam ezt a darabot Gyulaként és narrátorként is, ahhoz képest most egy ajándékot is kaptam, a postás szerepét.

 

Valóban több szerepben is jelen vagy a Tótékban, sokszor feltűnsz a színen, ha csak villanásnyira is. Nem tördeli ez benned némileg szét a játékot?

Egyáltalán nem, igazság szerint rettenetesen élvezem. Persze ehhez hozzájárul az is, hogy annyira élesen azért nem kell váltanom, mert lényegében ugyanaz vagyok, egy-egy új hanglejtést kell csak megtalálnom. Szent Péternél például sokkal lágyabb tónust kell használnom, és meg is születik a figura! Gyulát is máshogy szólaltatom meg, ő vidáman ír haza a szüleinek, de a bajtárs, Gyurica Sándor levelében például a lelkiismeret-furdalást kellett megtalálnom. A narrátornál a cinizmusban tudtam megkapaszkodni: persze, minden csillámporos meg boldogságos, ott vannak a hegyek, és leírom a gyönyörű tájat, de érezhetőnek kell lennie annak is, hogy közben a gonosz már megjelent, és éppen tönkreteszi az idillt.

 

Az énekes részek szerinted mennyiben illeszkednek az előadásba?

Sokan mondják, hogy a dalok megtörik az előadást, közben viszont nagyon élvezetesek és szerethetőek. Lehet, hogy néha csöpögősek, sziruposak, de hangulatot teremtenek, éreztetik, hogy akkor mi volt az emberekben, hiszen ezek a slágerek szóltak a rádióból. Hozzám az éneklés mindig közel állt, az egyetemen jó képzést kaptunk, és ezt szerencsére most itt is tudom kamatoztatni. Az előadásban szólót is éneklek, Gáspár Ildikó dramaturg, aki a dalokat is válogatta, egy Karády-dalt keresett nekem.

 

A próbák előtt megnéztétek a "nagy elődöket"? Gondolok itt arra, hogy a Tótékról sokaknak talánAz Isten hozta őrnagy úr című film ugrik be először.

Sosem merek előre megnézni ilyesmit, nehogy túlzottan hassanak rám az elődök. Például a Liliomfinál, amikor megkaptam az ifjú Schwarzot, véletlenül sem szerettem volna olyan lenni, mint Garas Dezső. Magamban szeretem megtalálni, létrehozni a dolgokat, a saját ötleteim, fantáziám alapján, mert akkor tudom csak igazán élvezni a szerepemet és előadásról előadásra új dolgokat belevinni a figurába.

 

 

Térjünk át a Vaknyugatra: nem lehetett véletlen, hogy te és Rétfalvi Tamás kaptátok a főszerepeket, hiszen már az egyetemen is játszottátok őket a McDonagh-gyakorlatokban, ami szintén Gothár-rendezés volt.

Valóban nem volt véletlen, de képzeld, az átriumos előadásra nem is Gothár Péter kért fel minket (nevet). AVaknyugat Tomival nekünk nagy szívszerelmünk volt, imádtuk próbálni. A Kultúrbrigádból Ugrai István, Nyulassy Attila és Zsedényi Balázs keresett meg minket azzal, hogy szeretnék, ha ezt teljes előadásként is létrehoznánk. Ők szereztek támogatókat és ők találták az Átriumot is, mi Gothárhoz ragaszkodtunk, hiszen nélküle nem lett volna meg az előadásnak az a sajátos íze, amit ő hozzáad a McDonagh-művekhez. Tomival talán túl fiatalnak éreztük magunkat ahhoz, hogy 50-60 éves embereket játszunk, de jóleső érzés volt, hogy a Kultúrbrigád ennyire ragaszkodott hozzánk. Nagy lehetőségnek tekintem az élettől, hogy ez az előadás létrejött.

 

Vaknyugatban végig nagyon erős, karakteres tájszólásban beszélsz.

Igen, ez palóc tájszólás, a Felvidékről érkeztem, jól ismerem, de azért rá is játszom, mert ennyire palócosan nem beszéltem otthon. Ehhez nem én ragaszkodtam, hanem az egyik próbán kiderült, hogy felvidéki vagyok, és Gothár szerette volna, ha a saját, tizenkilenc éves koromig használt tájszólásomban mondom a szöveget. Megtetszett neki, aztán Valene-t már így kellett megszólaltatnom később is. Igaz, a mai napig küzdöm ezzel, mert teljesen tönkreteszi a beszédtechnikámat, mégis nagyon szeretem. Érdekes az is, hogy a darab szerinti testvérem nem így beszél, de abban megállapodtunk, hogy nagyon "műanyagnak" éreztük volna, ha Tomi magára erőltette volna ezt a palócságot. Végül így mindketten természetesen beszélünk az előadásban.

 

Míg a Tótékban a közösség és szűkebb értelemben a család ereje, addig a Vaknyugatban éppen az egymástól való elidegenedés jelenik meg. Szerinted melyik tendencia jellemzőbb manapság?

Ez talán családról családra változik. Az enyém szerencsére nagyon összetartó.

 

Meg tudná magát tartani egy Örkény-féle őrnaggyal szemben is?

Úgy gondolom, igen, mert van egy nagyon erős kötelék közöttünk, ami sokat jelent a számunkra.  Általánosságban azt gondolom, hogy a Vaknyugat ábrázolta tendencia az erősebb. Elég abból kiindulni, hogy akiket egyszer a barátaidnak hiszel, hirtelen akkora fordulatot tudnak venni, hogy teljesen eltávolodhatsz tőlük. Néha annyira megváltoznak körülöttem az emberek, hogy megdöbbenek azon, a szeretet mennyire át tud alakulni gyűlöletté. Vagy ha nem is gyűlöletté, de már borzasztó messze érzem magamtól azt az illetőt. Mintha a magyarokra ez sajnos valamiért nagyon igaz lenne.  Ahonnan például én jövök, Érsekújvárról, ott sincs ez másképp. Kisebbségként Szlovákiában összetartóbbnak kellene lennünk, ehhez képest ott is tud széthúzás lenni.

 

De ahogy említetted, itt és most, az Örkényben nem ez a helyzet.

Pontosan, itt tényleg jól érzem magam. Amikor az ember kikerül az egyetemről, úgy gondolja, bármit meg tudna csinálni, bármit el tudna játszani, és ezt most sem érzem másképp. Várom a lehetőségeket.