ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Én a Tótékat mítosznak érzékelem

 az Élet és Irodalom interjúja Mácsai Pállal

 

 

Mácsai Pállal J. Győri László készített interjút

 

120107 130

 

 

Az Örkény Színház március 9-én mutatja be Mácsai Pál rendezésében A Tótékat. Harmincnégy évvel halála után biztosan lehet tudni Örkény helyét a magyar irodalomban, és azt is, mely művek tartoznak az Örkény-kánonba.

 

 

 

A Tótéknál jobb drámát nemigen lehet írni a diktatúra lélektanáról. Nagyon aktuálisnak érzem. Mintha mi is a Tóték szereplői lennénk. A különbség csak annyi, hogy visszajött az őrnagy, és az ország ahelyett, hogy eldöntené, háromba vagy négybe vágja-e, rezignáltan dobozol.

 

 

Örkény több olyan dolgot érzékel és elemez, ami „aktuális őrnagy” nélkül is, mindig jelen van a mi kultúránkban. Én a Tótékat mítosznak érzékelem. Egyrészt az ártatlanság elvesztéséről van szó. A Jóisten tenyerén, a fenyőillatú Mátraszentannán egyszer csak megjelenik egy idegen, aki a háború sötétjéből érkezik, és megrontja a magától értődő, gyermeki, paradicsomi létezést, amelyben azonosak lehetünk önmagunkkal. Másfelől pedig, és ma ez különösen fontosnak tűnik, kiderül, hogy az otthonos világ valójában irracionális. Ezért félelmetes. Kiderül, hogy legalább két világ létezik: a Tótéké és az őrnagyé. Mindkettő értetlenül áll a másik előtt. Erőfeszítéseket tesznek, hogy megértsék, de az lehetetlen. Nem arról van szó, hogy van egy kiszolgáltatott jó ember, meg egy hatalmi helyzetben lévő rossz, hanem arról, hogy kiderül, többféle valóság létezik. De hiszen most is ebben élünk. Az ország egyik fele ténylegesen nem érti a másikat, nem értjük egymás érzelmeit, indítékait. Képtelenek vagyunk követni egymás gondolkodását. Az rémlik itt, hogy elrendelt és megkerülhetetlen a paranoiánk. Hogy csak önfeladással lehet alkalmazkodni. Mintha ma a szövegnek ez a rétege lenne a legélőbb, vagy csak a mi verziónkban, nem tudom, de a próbák alatt ezt a tapasztalatunkat hozza elő. Ezért kihagyhatatlannak tartom a színpadról a regény egy másik vonulatát is, a megmagyarázhatatlan jelenségekét. Egy kaján és röhejes metafizikai felbolydulás történik itt: a szereplők rendszeresen félreértik és félrehallják egymást, megérzéseik, néha egyenesen vízióik vannak. Ezek a tudat alatti áramlások átszövik a regényt. Örkény racionális gondolkodó, és patikamérlegen méri a mondatait. Itt mégis síkos, misztikus események is történnek. Ez az író egyik meghatározó élettapasztalatának irodalommá transzponálása, regény-szituációkba helyezése. Az a tapasztalat ez, hogy létezik olyan pillanat, helyzet, időszak, amikor nem követhető ésszel az, ami történik. Minderre Örkény céloz is az előszóban.   

 

 7ttk

 

A most használt szöveg a kisregényen alapul, nem a színművet vették elő. Ugyanúgy visszanyúlnak a kisregényhez, mint a Macskajáték esetében. Ebben nyilván benne van mindaz a változás, ami a hatvanas évek színháza és a mai színház között van.

 

 

Igen, ez így van, az első színpadi verzió lassan ötven éves. Eredetileg forgatókönyvnek készült, „Pókék”, majd „Csend legyen!” címmel, amelyet Örkény átírt kisregénnyé, majd 1967-ben drámává. Ha az ember a regényt olvassa, érzi, hogy a dráma más anyagból van. A kisregény a Tóték és a Macskajáték esetében is lebegőbb, bonyolultabb. Ma úgy érzem, hogy a színpad által akkoriban megkövetelt redukció az anyag lényegét, szellemét is érintette. Vagyis Örkény gondolkodását. Örkény, mint személy, kilátszik a regényszöveg mögül. Pedig ez a személyes jelenlét nagyon is hasznos színházilag. Ez a „kilátszás” hol gúnyos, hol együttérző, hol álnaiv, hol értelmező, de mindig ad valamit a szövegnek, egy incselkedő, vibráló kétalanyúságot. De hiszen a színésznek nem csak a szerepe, hanem a saját személyisége is rendelkezésre áll a színpadon! És a színház ezt évszázadokon át természetes módon használta is: „félré”-k, kiszólások formájában, prológként, narrációként, és így tovább. Csak a realizmus tolta ezt az eszköztárat háttérbe. Mi most ebben a szövegkönyvben és előadásban megkíséreljük előhozni a szöveg eredeti színpadi jogait. Úgy tűnik, a Tóték szövege nagyon jól reagál erre.

 

 

 

A filmváltozatban narrátort használnak, ami legalábbis valószínűsíti, hogy Örkénytől nem lehetett idegen ez az elképzelés...

 

Igen, a filmbeli narrátor funkciója hasonló. Azt is gondolhatnánk egy ki tudja, hány nyelven, sok ezerszer bizonyított színdarabnál, minek hozzápiszkálni. Hiszen rajta van Örkény kézjegye. Járhatunk úgy, mint a gyerek: szét tudjuk szedni, nem tudjuk összerakni. De az ilyen rizikót jól esik vállalni. Amikor öt éve Gáspár Ildikóval a Macskajátékra készülve elolvastuk a kisregényt, láttuk, hogy új színpadi szöveg kell. Akkor Ildikó eltűnt pár napra, és hozta az új szöveget. A Macskajáték kisregény szinte végig telefonokból és levelekből, tehát egyes szám első személyű szövegekből áll. Ám egy ponton –nagyjából a regényszöveg aranymetszésében- Örkény azt mondja: „Orbánné lement a lépcsőn...”, és ezzel belépteti a történetbe önmagát, mint mesélőt, mint felettes ént. A mi színpadi változatunkban ezen a ponton Orbánné is elkezdi narrálni önmagát. A Tóték szövegkönyve is Gáspár Ildi munkája, és itt is ezt mesélési technikát használjuk, de már mint alaphangot. Patetikus ilyet mondani, de életem legizgalmasabb próbafolyamata ez. Vagy mindenképp az egyik. Mint mikor elindulunk sok csomaggal, és rájövünk, hogy majdnem mind fölösleges. Mámorító ez a megszabadulás. A jó próbaszakasz persze nem jelenti azt, hogy az előadás biztos jó lesz. Sok ellenpélda van. Azt sem tudjuk, hogy veszi majd a közönség ezt a nyelvet.

A színpadkép is csak jelzésszerű, a jelmezek pedig nem is utalnak a történetre.

Amiről a színpadon beszélünk, azt nem kell megmutatni. A díszlet - Bagossy Levente munkája- megint csak üres tér. A színpadtéren kijelölünk egy négyzetet, ott játszunk, mögötte egy függöny a színpadra, a cirkuszra, a bábszínházra utal. A színpadon négy szék. Ez, ha jól használjuk, elég. A jelmezeket Benedek Mari tervezi: a férfiak szmokingban, a nők estélyiben. Mint a koncerten. Egyébként zenekar is van. Az Örkény Színházban jó ideje sokat bízunk a nézők fantáziájára. Tanulságos, ahogy összefügg egy színház hangja és az épülete. A miénk köztudottan rossz színpad, mozinak épült, szűkös, ügyetlen tér, ahol nem lehet nagy látványokban gondolkodni. Ha pedig ezt nem lehet, erősíteni kell másutt. Az én alkatommal jól összefér ez. Az előadás úgyis a néző fejében születik meg, nem a színpadon. A színpadon mindig színészek vannak és kulisszák. De ha a színpadról érkező ajánlat erős, akkor a néző elindul a történettel, annak terébe kerül, és annak látja, annak érzékeli a színpadot, aminek kell: bárminek. És halad a hőseivel, nem színészeknek érzékeli őket, hanem Hamletnek, Bánk bánnak, Júliának, Tótnak, Őrnagynak. Átéli a sorsukat, azonosul vagy harcol velük, izgul, örül, háborog, megrendül. Ez erős belső munka, azt is mondhatnám, hogy a fantázia tündökletes órái. Egyébként Örkény véleménye is az volt, hogy minek írjon le ő egy szobát, hiszen mindenki látott már szobát. Ha azt mondom a színpadon: „Mátraszentanna, kicsi hegyi falu, csatornázása nincs”, akkor a néző képzeletében megjelenik egy emlékekből, tapasztalatokból álló saját falu érzete.

 

 

3ttk

 

Az előadás zenei betétei olyanok, mint az áriák egy operában. Felfüggesztik a cselekményt, megállítják a pillanatot. Az operákban a zenekari kíséret kommentálja az éneket, itt ezt a kommentárt a szereplők saját szövegükhöz fűzött narrációja helyettesíti.

 

 

A zenekar játssza a dalok kíséretét, amúgy meg egy kis magnóról hallunk még zenéket – ilyenkor barokk zene szól. Annak, hogy songok vannak, több oka van. Az érzelmi indíték a szokásos: amikor már nem lehet elmondani, akkor elénekeljük. Ilyenkor jönnek az „áriák”. Több okból is fontosnak érezzük ezt. Az előadás sok kontrollált jelenlétet követel, színésztől is, nézőtől is, és szükség van olyan szakaszokra, amikor érzelmileg sűríteni lehet, megélni, és hagyni, hogy a nézőtéren megéljék. És van még egy hatás itt, egy ellenhatás, vagy egyszerre-hatás. A kiválasztott korabeli dalok ugyanis vegytiszta giccsek. A maguk módján mesterművek, totális slágerek, ezért hatásuk alá kerülünk, szipogunk, de az ízlésünk toporzékol, mert érezzük bennük a bestiális hazugságot. Az értelmetlen, de kikerülhetetlen, vagyis végzetszerű magyar háborút elfogadtatni hivatott slágerekhez ma kritikai a viszonyunk, ma már tudjuk, hogy hány magyar férfi fagyott meg vagy halt éhen „Valahol Oroszországban”, hogy mi minden jött utána, és ez a sok tudásunk elviselhetetlenné, de legalábbis hátborzongatóvá teszi őket.

 

Az interjút teljes terjedelmében a következő linken érheti el>>>