ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

„SZERINTEM EZ ELMEBAJ”

 Interjú Polgár Csabával

 

 

 

 

Hercsel Adél

 

Mostanában a színházzal kapcsolatos kultúrpolitikai ügyektől hangos a sajtó: Vidnyánszky Attila pályázata a Nemzeti Színház igazgatói posztjáért, a független színházak helyzete, zárolások, nyilatkozatok stb. A legutóbbi rendezésed, a HOPPart és az Örkény Színház közös produkciója, a Merlin kapcsán olyan érzésem volt, hogy az előadás aktuálpolitikai kérdésekre reflektál: miért nem történnek meg időben a generációváltások, és a magasztos eszmék hogyan válnak semmivé.

 

 

Tankred Dorst, kortárs német szerző darabja 400 oldalas, látomásos mű, amiben a szerző hol belelép Merlin mítoszába, hol kilép belőle. Gigantikussága miatt nagy kihívás, de pont ez tetszett meg benne. Számomra nagyon fontos a darab alapgondolata, az eszme elrozsdásodása: hogyan lesz egy jól induló dologból rohadt gyümölcs. Magyarországon már 20 éve küszködünk a demokráciával, de még mindig nem tudjuk, ezt hogyan lehet úgy csinálni, hogy közben emberek ne haljanak éhen. A generációs problémát szintén nagyon veszélyesnek tartom, mert itthon sokszor nem történnek meg az egészséges generációváltások. Az elmúlt két év során nagyon jól lehetett látni, hogy azok az emberek, akiket sokáig nem engedtek közel a hatalomhoz, hatalomra kerülésük után vadállat módjára kezdenek el törni-zúzni. Próbáltuk a darabot úgy meghúzni, hogy ez a két fontos dolog kirajzolódjon belőle.

 

 

A független színházak egyre siralmasabb helyzete is ennek a pusztító munkának a következménye. Viszont láthatunk „mentő” ötleteket is, például az Örkény Színház a Merlin kapcsán befogadta a HOPPart-ot.

 

A színházcsinálás mindenhol ugyanolyan. A Merlinnél pontosan tisztában voltunk vele, hogy nem ez lesz az Örkény leglátogatottabb és leghangosabb sikerű előadása. Azonban mint próbálkozás nagyon fontos, mert mindkét társulat kicsit kívülről szemlélheti magát, és a megszokottól eltérő munkafolyamatban vehet részt. Nyilván a kőszínházban sokkal nagyobb az apparátus, ami nagyon jól tud működni, de ez közben észveszejtő bürokráciát is jelent. Egy kőszínházban sokkal több irányban kell megfelelni, mint egy független produkciónál. Ha jól emlékszem, Vidnyánszky Attila javasolta másfél évvel ezelőtt, hogy a kőszínházak fogadják be a függetleneket. Szerintem ez elmebaj, mert a független színháznak pont az a lényege, hogy nem kell olyan elvárásoknak megfelelnie, mint a kőszínházaknak, például nem elvárás, hogy estéről-estére megtöltsön 300 vagy 1200 fős nézőtereket. Nem kell kompromisszumokat kötnie, hogy ha bemutat egy Hamletet, akkor be kell mutatnia mellette egy Feketeszárú cseresznyét is.

 

 

Azért érdekes, hogy a Feketeszárú cseresznyét említetted, mert ez volt Kerényi Imre legutóbbi rendezése a József Attila Színházban, most októberben mutatták be.

 

Akkor mondok egy másik példát, a Mágnás Miskát.

 

 

Róluk jut eszembe Kálomista Gábornak az a pár héttel ezelőtti hozzászólása a HírTV-ben, amikor kifejtette, hogy a független színházakra semmi szükség, mert három embernél úgysem érti több az előadásaikat.

 

Ez nagyon dühítő. Olyan, mintha ez lenne a cél, pedig egyértelmű, hogy minden színháznak az a célja, az ember azért csinál színházat, hogy minél többen megnézzék. Pintér Béla társulata is független: soha nem lehet jegyet kapni az előadásaikra. A HOPPartnak most már egyre több külföldi meghívása van, és az a tapasztalatunk, hogy külföldön abszolút azt gondolják, hogy a magyar színházi fő sodorvonalat a független társulatok képviselik. Kit ismernek külföldön a magyarok közül? A Katonán kívül Bodó Viktort, Pintér Bélát, Schilling Árpádot, Mundruczó Kornélt. Ilyenkor ki kell ábrándítanunk a külföldi kollégákat, hogy ez nagyrészt a minimális pénzből túlélő független részleg. Szóval nagyon vicces hazajönni egy sikeres párizsi turné után, és azt hallani, hogy az alternatívokat három ember nézi.

 

 

Ugyanebben a riportban Kálomista Gábor csak legyintett egyet a függetlenek külföldi sikerei kapcsán, mintha ez teljesen lényegtelen lenne.

 

Mundruczó Kornél, amikor külföldön, például Lipcsében vagy Avignonban rendez, akkor államilag támogatott fesztiválokon vesz részt. Bodó Viktor is állami fenntartású színházban rendez Grazban. Mi a HOPParttal nemsokára a müncheni állami színházban fogunk dolgozni. Az ember ezeket nem azért sorolja föl, mert döngetni akarja a mellét, hanem azért, mert nagyon irritáló, amikor egy ilyen kontextusban „hangzik el” egy ilyen legyintés. Valószínűleg ez az ember nem is tudja, hogy ilyenkor valójában miről beszél vagy legalábbis csak homályos elképzelése van róla.

 

 

Ezeket annak a Thália Színháznak az igazgatója mondja, aki a Független Thália Projekt keretein belül befogadta a függetleneket.

 

Az általam ismert színházi emberek közül senki sem zárkózik el a függetlenektől. Viszont amikor jönnek a zárolások és a megszorítások, és azt lehet hallani a politikai döntéshozóktól, hogy semmi szükség függetlenekre, akkor nagyon nehéz helyzetben vannak azok a kőszínházi emberek, akik azt gondolják, hogy lépni kell. Ha elkezdenek leveleket és petíciókat írni, akkor könnyen kaphatnak egy félmondatot, ami elgondolkoztatja őket arról, hogy meg akarják-e tartani a színházukat. Szerintem semmilyen művészeti ág nem tudja önmagát megvédeni, mert az soha nem lesz elég erős üzenet, ha a független színház azt állítja magáról, hogy szükség van rá. Csak akkor lesz elég erős, ha ugyanezt mondja a nagy testvére, a kőszínház is. Ez csak annak a kérdése, hogy a színház akar-e annyit fejlődni öt év alatt, mint az elmúlt harminc év alatt. Mert szerintem a magyar színház az elmúlt harminc évben fejlődött annyit, mint öt év alatt kellett volna egy egészséges társadalomban. Ezzel senkit sem szeretnék leminősíteni, csak egyszerűen ezt látom, hogy ezt eredményezi ennek az országnak a légköre.

 

 

Egyszerre vagy kőszínházban társulati tag,és független társulatnál rendező. A két dolog hogyan szervesül nálad? Egyáltalán hogyan alakult úgy az életed, hogy elkezdtél rendezni?

 

A rendezés a HOPPart miatt jött. A Színművészeti Főiskolán egy osztályba jártunk, és kicsit furcsa is, hogy azokból az emberekből jön létre egy társulat, akik négy évig egész nap egymást nézték. A társulat alapításnak részben az volt az oka, hogy a diploma után nagyon kevesen kaptak fix szerződést, másrészt azt tapasztaltuk, hogy a mi zenés-színész képzettségünket a szakmai gyakorlat során nem igazán használták ki a színházak. Sokan  közülünk több hangszeren játszanak, vokálisan is magas szinten vannak, ezért arra gondoltuk, hogy a saját csapatunkban a prózai és a zenész vonalat remekül össze lehetne házasítani. Voltak rendezők, akikkel szerettünk volna együtt dolgozni, de nem igazán tudtuk megfizetni őket. Végül megtaláltam a Herrmann csatája című Kleist-darabot, ami rímelt az akkori helyzetünkre: az emberek kezdtek szerződéseket kapni, és azon dilemmáztak, hogy menjenek-e vagy maradjanak. Bennem is fölmerült a kérdés, hogy mennyire vagyok örkényes, mennyire vagyok hoppartos, egyáltalán kell-e a HOPPartot csinálni az Örkény mellett. A Herrmann csatáját az Odeonban mutattuk be, és tetszett Erős Balázsnak, a MU Színház igazgatójának, aki ezután felajánlotta, hogy rendezzek valamit a MU-ban. A rendezés teljesen mást hoz ki az emberből, mint a színészet: nálam élesen elválik egymástól a két dolog. Az érdekel, hogy lehet úgy színházat csinálni, hogy a nézők egy kicsit kényelmetlenebbül ücsörögjenek abban a székben.

 

 

 Tény, hogy a Merlin egy olyan színházesztétikai vonalat képvisel, amihez egyáltalán nincs hozzászokva a színházba járó ember szeme. A fölvetett témákat sem könnyű megemészteni: szerelem, istenkeresés, erőszak, emberek, szembesülés a valódi érzésekkel.

 

Ebből az anyagból lehetett volna egy lineáris vezetésű, nagyon kellemes, szórakoztató esti műsort csinálni, de azt gondolom, hogy a darab sem ilyen, másrészt, meg minek. Nem akartunk egy hatszázadik történelemórát csinálni. A Dorst-darab olyan, mint maga az élet: gyakran maga a káosz, egybefolynak benne a dolgok, sokszor átláthatatlan. Szerintem nem érdemes alámenni.

 

 

A színészeknek is elég megterhelő lehet, mert szinte végig mindenki jelen van a színpadon.

 

Mindig nehéz, ha csak „létezni” kell a színpadon, mert a színész nem hiszi el, hogy például ebben a darabban bizonyos jelenetekben ez épp elég.

 

 

Milyen típusú rendezőként gondolsz magadra : a kottázós, aki mindent részletesen beállít vagy az, aki nagy szabadságot ad a színészeknek.

 

Ez darabtól és jelenettől függ. Minden műnek megvan az alapproblémája, de ha ezt a színészek nem értik, illetve nem érzik a saját bőrükön, akkor inkább köszönjünk el egymástól, és ne csináljunk semmit. Sok helyzetben az dönt, hogy a színésznek mint magánembernek mi a véleményre bizonyos dolgokról. Ha ez jól működik, akkor egyszercsak azt veszi észre, hogy belesimul a szerepébe. Bizonyos jeleneteket viszont precízen be kell állítani, például a zenés részek nem csúszhatnak el.

 

 

A saját szerepeidet is így szoktad fölépíteni?

 

Nincs bevett módszerem. Általában nagyon bízom a rendezőben. Első körben mindig az érdekel, hogy a rendező mit gondol. Az Örkényben dolgoztam először együtt Gothár Péterrel, Bagossy Lászlóval és Gigor Attilával. Zsótér Sándort, Mácsai Pált, Novák Esztert és Ascher Tamást már ismertem a főiskoláról. Egyiküknél sem volt probléma, és soha nem éreztem azt, hogy magamra lennék hagyva. Volt úgy, hogy éreztem a rendező bizonytalanságát, de soha nem kellett azt mondanom, hogy a saját karakteremet egyedül fogom kitalálni és megoldani. Eddig még mindegyik rendező nyitott volt az ötleteimre és a véleményemre.

 

 

Mohácsi Jánossal először a Liliomfiban dolgoztál. Milyen volt a közös munka?

 

Nagyon jó, szabad próbafolyamat volt. Lenyűgöző, hogy Mohácsi milyen alapvető bizalommal áll hozzá az emberekhez. Ez kicsit furcsa is a mai világban: az ember alapvetően nincs ehhez hozzászokva. Szerintem bizalom nélkül, ha attól szorongsz, hogy feltételekhez vagy kötve, nem lehet jól együtt dolgozni.

 

 

Szerintem most nem csak a gazdasági és az erkölcsi, hanem a bizalmi válság korszakát is éljük. 

 

Az utóbbi években nagyon átpolitizálódott a magánélet: az emberek nagyon mélyre engedik magukban ezeket a dolgokat, ami miatt két ember között megromolhat a viszony. Éppen ezért alapvetően nehezen kezeljük egymást. Az Örkényben nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert a színház sziget, ahova nem igazán törnek be ezek a konfliktusok. Amikor az ember huzamosabb ideig „kint van, a normális életben”, akkor azt látja, hogy nagyon rossz állapotban vannak az emberek.

 

 

Gondolom kevés időt töltesz „kint”.

 

Keveset. Biztosan többet kellene, de szerencsére sok munka van, és nagyon élvezem, amit csinálok. A tavalyi évad nagyon húzós volt, és az évad eleje is, de most van egy kis pihenés. Egy kicsit munkamániás vagyok, de most, hogy megszületett a kislányom, tudom, hogy meg kellene nyugodni. Már egyébként sem bírom olyan jól, mint két évvel ezelőtt. Az elmúlt két évben nagyon izgalmas és érdekes szerepeket játszottam, a független produkcióktól, például Kovács Dani Egyirányú út című rendezésétől kezdve a Peer Gyntig, ami nagyon nagy falat volt. Közben egyáltalán nem gondolom azt, hogy bizonyos dolgokon már túl vagyok, és van, ami már nem érdekel.

 

 

Szerepálmok?

 

Én nem az a típus vagyok, akinek szerepálmai vannak.

 

 

Ezen kívül milyen távlati terveid vannak? Például tervezed, hogy nem csak a HOPPartot fogod rendezni?

 

Dolgozni, dolgozni, dolgozni. Nincsenek nagy távlati tervek a fejemben, de nagyon izgalmas dolgok lesznek a következő évadban. Nyilván nagyon jó lenne a HOPPartot életben tartani, és továbbvinni. Nemsokára megyek Münchenbe rendezni, és kértem, hogy a HOPPartot hadd vigyem magammal. Számomra nagyon fontos, hogy azok a zenék úgy szólaljanak meg az előadásban, ahogy ők tudják megszólaltatni őket.

 

 

 

(Fotók forrása a PORT.hu.)