ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Macskajáték

 Örkény István

 

 

Színlap

tragikomédia két részben

Az Örkény István Színház, a Gyulai Várszínház és az Esztergomi Várszínház közös produkciója.


A szerző azonos című regényéből és drámájából a szövegkönyvet készítette Gáspár Ildikó

 

ORBÁNNÉ
Pogány Judit

GIZA

Molnár Piroska m.v.
PAULA
Csomós Mari m.v.    
EGÉRKE
Kerekes Éva
ILUS Bíró Kriszta / Szandtner Anna
CS. BRUCKNER ADELAIDA Békés Itala m.v.
CSERMLÉNYI VIKTOR Jordán Tamás m.v.
JÓZSI

Vajda Milán

Díszlet, jelmez: Izsák Lili
Dramaturg: Gáspár Ildikó
Súgó: Skrabán Judit
Ügyelő: Sós Eszter
a rendező munkatársa:

Jánoska Zsuzsa, Csunderlik Zita,

Érdi Ariadne

Rendező: Mácsai Pál

 

„ A Macskajáték meséjét énelőttem már több ezren elmesélték. Két ember szereti egymást, de akadályok lépnek föl, s a csábító harmadik minden női varázsát latba vetve magához láncolja a férfit, s a boldog pár oltár elé lép... Ez a szerelmi háromszög csak abban különbözik elődeitől, hogy szereplői nem tizen-, nem is huszon-, hanem hatvan-egynéhány évesek.

Mindnyájan akarunk egymástól valamit.
Csak az öregektől nem akar már senki semmit.
De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.”
Örkény István

Bemutató: 2009. október 9.


 
Az előadást 2 felvonásban játsszuk, hossza kb. 2 óra 40 perc.

 

Háttér

 

Interjú Örkény Istvánnal és Székely Gáborral a Macskajáték premierjének szünetében:

 

 

Harmadszor rendezni egy darabot biztos önismétlés. Ismert terepre nem kíváncsiság visz, hanem – legjobb esetben - a ragaszkodás. A darab nem csak bennem, közös tudatunkban is rég elhelyezkedett, pozíciója véglegesnek tűnt. A regényt újraolvasva megdöbbentem. Szíven ütött a szöveg, a történet sötét ragyogása. Az új színpadi adaptáció ezt az élményt hozta vissza munkámhoz a színpadra. Nem gátoltak emlékek, nem is segítettek. Remekműnek nincs végleges pozíciója.

Mácsai Pál


 Geszti Pál: Egy dráma életrajza

 “A Pesti Színházban megkezdődtek Örkény István Macskajáték című tragikomédiájának próbái.” Legtöbb színházi riportunkat valóban így szoktuk indítani.

Ha most megfordítjuk a sorrendet, szándékos. Mert amíg eljutottunk a próbáig… (s amíg a darab eljutott oda) – az alighanem érdekes történet.

Egy Székely Gábor nevű negyedéves színházi rendező szakos főiskolás utolsó tanulmányi esztendejében, egyesztendős kurzuson filmrendezési alapelemeket “hallgat” Makk Károly főiskolai tanárnál. Makk tanár úr egy forgatókönyvön dolgozik: Örkény Macskajáték-ját akarja filmre vinni. Tóth Jánossal, az operatőrrel heteket, hónapokat töltenek az anyaggal. Közben Székely Gábor is sokszor jelen van, részt vesz, gondolkodik, beszélget lehetséges megoldásokról.

Aztán a dolog “elpeng”, elhalványul, lelassul. Székely Gábor végez, diplomázik, s rendezőként Szolnokra kerül. Megrendezi Örkény Tóték-ját. Az író és a fiatal rendező többször találkoztak, Székely Gábor az Örkény-művek kéziratos “első letétjeinek” rendszeres olvasója lett.

Ez idő tájt kezdte Gyurkó László a 25. Színház szervezését, a program tervezését. “Nekem kell ez a Macskajáték” – állított be Örkényékhez. – “Be akarom mutatni…”

(Örkény a saját akkori válaszáról: – Azt feleltem Gyurkónak, hogy ebből nem lehet darabot csinálni. Tiszta epika – véltem. – Nem – felelte erre Gyurkó. – Megoldható. – És megoldotta. Egy hét múlva elhozta a Macskajáték színpadi változatát, egy oratóriumszerű feldolgozást. Gyurkó Laci új színházának csupa fiatal tagja lett, ő maga kénytelen volt fájó szívvel ugyan, de visszalépni a bemutatás szándékától. Ekkor jutott eszembe régebbi ígéretem: Székely Gábornak tartozom egy kézirattal. Új darabom, a Pisti, ekkor már a Vígszínháznál volt, a Macskajáték-ot tehát odaadtam Székelynek. Elolvasta, és azt mondta: – Ez remek, nagyszerű, minden. Mindössze egyetlen kérésem van: írjál ebből nekem egy darabot.)

Nincs iszonyatosabb munka, mint amikor egy író ott ül egy üres papír előtt, és valamit, ami már végleges, aminek befejezettsége és szerves, megoldott teljessége az író agyában vita nélküli valóság – most át kell alakítani. Új dimenziókba helyezni valamit – a két kiterjedés helyett háromban gondolkozni. Minél inkább akarja az író, annál lehetetlenebbnek látszik a feladat…

A szolnoki ősbemutató – Székely Gábor rendezésében – országos sikert aratott. Három nappal később a Vígszínház műsorára tűzte a darabot: ez lesz a Pesti Színház következő premierje.

(1971)

 


Gáspár Ildikó: És az életrajz folytatódik

 Örkény Macskajáték című tragikomédiája, melyet Székely Gábor és Radnóti Zsuzsa segítségével, közreműködésével írt, kiváló darab, remek adaptáció. Közel negyven éve született, az akkori (modern) színházi gondolkodás jegyében, az akkori színházi konvenciók szerint.

A dráma műfaja a regényhez képest nagyobb sűrűséget igényel, hossza pedig az előadhatóság miatt erősen korlátozott. Ezért, ha valaki arra adja a fejét, hogy regényből drámát, színpadi adaptációt ír, el kell döntenie, hogy mi az, amit fontosnak tart átemelni a regényből a színpadi szövegbe, és mi az, amiről fájó szívvel ugyan, de le kell mondania.

Most, 2009-ben, a színdarab és a regény elolvasása után, Mácsai Pál rendezővel úgy véltük, fontos dolgok vannak a regényben, amelyekről negyven évvel ezelőtt – valószínűleg fájó szívvel – lemondtak. Itt elsősorban Orbánné “nagymonológjára” gondolok, amelyben legnagyobb megaláztatásait meséli el levélformában nővérének, Gizának. A levelet azonban sosem küldi el. Ezt a motívumot, hogy ebben a “levélregényben” van egy összetépett levél, szintén kihagyhatatlannak éreztem.

A darab írásakor Örkény és a munkában részt vevő színházi szakemberek egyik fő szempontja az volt, hogy a monológokat “feloldják” és jeleneteket írjanak belőlük. Ennek nem csak az volt a következménye, hogy a sok “unalmas” monológ helyett többszereplős (tehát több színésznek is feladatot adó) jelenetek születtek, hanem az is, hogy a történetmesélés szemszöge megváltozott. A monológban egy ember mesél, azt mondja és annyit mond el, amennyit akar, a saját szája íze szerint. Amiről nem tud, azt pedig nem mondhatja el.  Ez utóbbi egy olyan történetben, amely egy szerelmi háromszögről szól – vagyis arról, hogy Orbánné túl későn tudja meg, veszi észre a Paula és Csermlényi közt szövődő viszonyt –, nem hagyható figyelmen kívül. Orbánnét csapják be, őt árulják el. A monológokban az olvasó azonosul vele, az ő történetét, az ő tragédiáját éli át. Ez a tragédia akkor történhet meg a színházi nézőben is, ha a barátság és a szerelem elárulása éppoly váratlanul éri, mint a főhősnőt.  Ezért döntöttem úgy, hogy kihagyok néhány jelenetet (pl. a koncert előtti öltözködési jelenetet, Ilus és Orbánné veszekedését a második rész elejéről) azok közül, amelyeket Örkény a színházi előadás számára írt, és helyettük inkább a regénybeli monológokat használom. Más jelenetek azonban (pl. az ebédjelenet Iluséknál, vagy Csermlényi és Orbánné lépcsőházbeli szerelmi jelenete) amellett, hogy kiválóan bemutatják az Orbánné életében fontos szereplőket, gazdagítják is azt a világot, amelynek közepén Orbánné (és az ő magánya) áll, ezért ezeket megtartottam.

Több kisebb-nagyobb szövegváltozatást is végeztem a regény alapján. Így került be például Mácsai javaslatára az a néhány mondat, amelyből kiderül, hogy Orbánné „lop” – legalábbis elég sajátosan értelmezi a társbérleti elszámolást.

A jelenetek sorrendje is változott, itt is a regény cselekménye volt az irányadó. Más lett a darab indítása, az ebédjelenet első felét monológ váltja ki, később lép a színre először Paula – és így tovább.

Színpadi változatunk műfaja is módosult. Az 1969-es adaptáció egységes, alapvetően a társalgási drámához közel álló abszurd. Az Örkény Színház szövegváltozatában a regényéhez hasonló műfajváltás érzékelhető az első és a második rész között. Az első könnyedebb, sokszor szinte bohózati hangvételű, míg a második – Orbánné ámokfutása és útja az öngyilkosságig – bár sok humorral, de a történet súlyát nem szem elől tévesztve lavíroz a groteszk és a görög sorstragédia között. A műfajtörés szándékos, akkor történik, amikor a főhősnő ráébred, hogy orránál fogva vezették.

Szükséges még visszatérnem az összetépett levélre.  A regényben a szerző „szerzőként” sokáig nem szólal meg, hagyja, hogy szereplői beszéljenek, monológok, dialógusok formájában. A tárgyilagos szerzői hang csupán a regény elején, a fénykép leírásakor, illetve a fejezetek címekor hallatszik. Majd egyszer csak váratlanul megszólal.

Orbánné leveleket ír nővérének. Mindent leír, szellemesen, érzékletesen. Többnyire őszintének szánja és hiszi is ezeket a leveleket. Önáltatásai is a legigazabb hangon szólalnak meg. Mégis, azt a levelet, amelyben a legőszintébben fogalmaz, amelyben elmondja pontról pontra, hogyan kergette vágya a nagybábonyi sűrű sötétség közepébe, a teljes elhagyatottságba, a menthetetlen elveszettség állapotába – nem küldi el. „Orbánné ezt a levelet összetépte” – szólal meg az elbeszélői hang, zárójelben. Orbánné ugyanis nem árulja el vereségét. Ebben a mozzanatban fejeződik ki az az alapvető emberi ösztön, amely nem engedi, hogy megadjuk magunkat, amely arra késztet, hogy a küzdelmet az életért – a szerelemért – folytassuk, mindhalálig. Ez a motívum, a halál létének semmibe vétele, az, ami Orbánnét a tragikus hősök rangjára emeli.

Majd elhangzik Orbánné utolsó elküldött levele Gizának, és a szerző az epikában megszokott módon, az elbeszélő hangján meséli tovább a történetet. Abban, ahogyan Örkény mesél, föltűnik valami. Rendkívüli részletességgel mond el mindent, tárgyilagosan írja le nem csupán a főhősnő körül megjelenő képtelen világot, de Orbánné állapotát, pillanatnyi érzelmeit, gondolatait is. Ez a szándékos érzelmi visszafogottság, amellyel a szerző hősnőjére tekint, robbanásig feszíti az olvasóban a vágyat, hogy a ki nem mondott fájdalom Orbánné lelkéből végre kifakadjon. Ebben a formában beszéli el Örkény az utolsó jeleneteket is, a két nővér felszabadító találkozását, és magát a macskajátékot is. Nem érzelemmentes ez a hang, nem rideg. Tárgyilagos ugyan, de iróniával – tehát szeretettel – figyeli és írja le alakjait.

A jelenlegi adaptációban megszólal ez a hang. Természetesen a színházban nem lehet ez a hang csak „egy hang”. El kell dönteni, hogy kinek a hangja. Nőé, férfié, fiatalé vagy öregé. Ugyanúgy, ahogy el kell dönteni azt is, hogy melyik szerepet ki játssza. Úgy gondoltam, az a szinte tudathasadásos állapot, ami egy regényben jelenik meg akkor, amikor a szerző egyszerre beszél alakjai helyett – és rajtuk kívül helyezkedve – róluk is, a színházban úgy teremthető meg, hogy maga a színész veszi át a szerző szerepét. Az Orbánnét játszó színésznő beszéli el azt, amit Orbánné már nem tud el- és kimondani. Itt az érzelmi feszültséget az hozza létre, hogy felhasználjuk azt a szinte érzékelhetetlen (de létező) határt, ami elválasztja a színészt a szerepétől: Orbánné szól akkor is, amikor Pogány Judit szólal meg. És fordítva. (Legalábbis a Macskajáték-ban.) Ez a színészetben mindig is jelen levő kettős tudatú állapot megfelel a regényíró hasonló állapotának. És ez tudja létrehozni azt az érzetet, ahogyan az embert túlélőösztöne arra sarkallja, hogy legnagyobb tragédiájának átélésekor kilépjen önmagából, és kívülről tekintsen önmagára, sorsára, helyzetére. Ez ugyanis Orbánné receptje a túlélésre. És ez lesz Egérkéé és Gizáé is. Ezért hangzik el egyes szám harmadik személyben a macskajáték. Sőt, ha úgy tetszik, ez a bizonyos módszer, hogy a magány, az elmúlás tudata valahogyan elviselhető legyen, ez maga a játék: a „macskajáték”.

 


Válaszol: Örkény István

 Ön szereti a groteszket, a fura embereket és a furcsa helyzeteket. Miért? A Macskajáték is egy groteszk történet?

Valóban, én szeretem a fura embereket és a furcsa helyzeteket, de ebben a darabomban nincs egyetlen fura ember és fura helyzet sem. Amiről szól, az a világ leghétköznapibb története: ketten szeretik egymást, és jön egy harmadik. A különbség csak az, ahogy ami húszéves vagy harmincéves korunkban természetes és szívet vidámítóan költői, az hatvanéves korunkban – amikor még éppúgy jogunk van a szerelemhez, mint fiatal korunkban – ott ez a szerelmi háromszög mulatságossá, groteszkké válik. Egyszerre nevetséges, mert kívülről nézve természetellenes és ugyanakkor tragikus, mert hőseinek ez az érzés ugyanannyi boldogságot, keserűséget és gyötrelmet okoz, mint a húszéveseknek.



Egyik nyilatkozatában azt említette, hogy van egy homályos érzése, miszerint amit még nem sikerült kimondani, az rombol és pusztít, mint egy ismeretlen betegség vírusa, de attól, hogy megfogalmazzuk, megszűnik ártani.

Én ebben a darabban azt próbáltam meg, hogy megfogalmazzam valamiképpen azt a bennünk élő, tudatos kettősséget, amit a halálunk jelent. Az ember az egyetlen lény, amely tudja magáról, hogy meghal, és ezt tudjuk is mindnyájan, de mégsem hisszük el. Ebből aztán valójában minden cselekedetünk kétértelműséget kap. Mert egyszerre játszik benne az a tudat, hogy hiábavaló úgyis minden, de ugyanakkor ennek a belátásnak a homlokegyenest ellenkezője is: az tudniillik, hogy mi ezzel a tudattal dacolva tudunk élni, cselekedni, alkotni. Tehát a halált semmibe venni. És én ezt érzem az emberi lét leghősiesebb gesztusának. És bár tudjuk, hogy az ember gyengébb a halálnál, mégis úgy élünk, cselekszünk, nevetünk, dolgozunk, álmodunk, hogy mindezt szó szerint ellopjuk a haláltól. Más szóval erősebbek vagyunk, mint ő. A Macskajáték is ezt mondja: még hatvanévesen, a halál küszöbén is képesek vagyunk egy nagy szenvedélyre. A darab hősnője, Orbán Béláné, ezt a nagyszerű küzdelmet testesíti meg.

Az interjút készítette Valkó Mihály (1971)

 



Beszélgetés Örkény Istvánnal a Macskajáték berlini bemutatója előtt

 Mit jelent az Ön számára a lányok viszonya halott apjukhoz?

Ennek ideológiai jelentősége van. És egyben arra is utal, hogyan öregszünk meg, hogyan veszítjük el az ifjúságot. Az apa halálának körülményeire az egyik nővér egész másképpen emlékszik, mint a másik. Az egyik még át is él egy másfajta halált, aztán, amikor visszaemlékszik rá, egész más jön ki belőle. Mindebből az derül ki, hogyan homályosulnak, hogyan torzulnak el az emlékek. Mi történik tulajdonképpen? Van egy idős asszony, aki teljesen magányos, és már mindent elveszített. Valóban megöregedett. Így kezdődik a darab. Nincs az életében más, mint a gyerekei, azokkal pedig csak formális a kapcsolat. És itt van még az öreg énekes, akitől már undorodik, és aki minden csütörtökön eljön hozzá, hogy teleegye magát. Ekkor új elem lép az életébe: Paula. Az asszony először valósággal beleszeret Paulába, aki tökéletesen átalakítja önmagáról formált képét. És most Paulán keresztül szeret bele Viktorba. Nem tudja, hogy azok ketten randevúzgatnak. Már arra is büszke, ha az énekest egy külvárosi kultúrház színpadán látja. A magányból elindult a boldogság felé, és ez a boldogság fordul ismét a visszájára, mikor Paula elveszi tőle Viktort. Ismét indulhat vissza a magányba, de még mindig nem hagyja legyőzni magát. Engem az a létfontosságú mozzanat izgatott, amelyet mi, magyarok, és valószínűleg önök is – kivált mi, idősebbek – már annyiszor végigcsináltunk: újra kezdeni, elölről kezdeni, ismét újra kezdeni, soha nem megadni magunkat. Itt kap szerepet a Giza-párhuzam; Giza magányosan él,  mindent egyedül, csak önmagának csinál és elfogad mindent, ami körülötte van. A kontraszt, azt hiszem, itt a legerősebb.


Én nem ismerem Magyarországot. Létezik-e egyáltalán a darabban oly fontos szerepet játszó Léta helység?

Nem, ilyen helység nem létezik.


És milyennek képzeli Létát?

Határozott emlékhez nyúltam vissza: Szolnok környékéhez. A helység mintegy tíz kilométerre van a Tiszától, egy holtág mentén. Cukorgyár is volt ott és bérházak az alkalmazottak számára. A regényben ezt elég pontosan leírtam. A apa amolyan műszakiféle volt, és az egyik bérházban lakott. Arrafelé mindig süt a nap. Csendes, nyugodalmas vidék.


Milyenek a házak?

Az első világháború idején vagyunk. Szürkék. Amilyenek az ilyen házak voltak.


Mi a viszonya a színházhoz, nem személy szerint, hanem szakmailag?

Én mindig drámai prózát írtam, és főleg novellákat. Tulajdonképpen valamennyit dramatizálhatnám; mind igen drámaiak. A novella – drámai epika.


Az interjút készítette Karl-Heinz Müller és Brigitte Soubeyran (1974)

Fordította: Szántó Judit

 


Örkény István: Kérdések

Részlet Örkény István leveléből Vitray Tamáshoz


 

Idősebb nézőhöz:

Mit látott? Egy darabot, amely az öregségről szól? Ha nem, azért-e, mert Orbánné viselkedését nem érzi méltónak az öregkor méltóságához és bölcsességéhez?

Ha majd egyidős lesz Orbánnéval, másképp szeretne viselkedni? Hogyan?

Orbánné, ahogy mondani szokás, „elrontotta az életét”. Ön szerencsésebb nála? Minek köszönheti ezt? A jellemének vagy a családjának? Pénznek vagy baráti körnek?

Ha nem a színpadon, hanem életben találkozna Orbánnéval, mit érezne? Ellenszenvet? Vagy szívesen összejárna vele? Miért?

 

Fiatalabb nézőhöz:

Amit látott, az öregségről szól?

Ha ez vár magára, fél megöregedni?

Ha nem fél, azért, mert van valami tartalma, értelme az efféle öregségnek?

A látottak alapján eltorzulunk-e, ha megöregszünk, és ha igen, hogy lehet ez ellen küzdeni?

Orbánné küzdelme torzulás, vagy ellenkezőleg, harc az élet új értelmezéséért?

Miért más az öregek szerelme, mint a fiataloké? Mert nevetséges? Gusztustalan? Természetellenes?

Ha nem: elképzelhető-e, hogy ilyen kapcsolatba kerülve – majd ha megöregszik – érezze a szenvedély kavargását?

Ha szenvedélyt nem: a szerelem költészetét, szépségét?

Ha azt sem: legalább egy partnert, akivel beszélgetni lehet?

 

Öreghez, fiatalhoz:

Milyen a hangulata? Jobb vagy rosszabb, mint az előadás előtt?

Ha jobb, miért? Mert néha nevetni lehetett?

Ha rosszabb, azért-e, mert egy ilyen tragikomédiában, ahogy a neve is mutatja, tragikus részletek is előfordulnak?

Ha az édesanyja Orbánnéhoz hasonlítana, szeretné vagy szégyellné ezt a hasonlóságot?

A két nővér között az a vita, hogy mi helyesebb: a kockázatvállalás vagy a belenyugvás. Kinek ad igazat? Az okos Gizának? Ő élt jobban? Vállalna egy ilyen életet? Amihez persze nem kell nyomoréknak lenni.

Inkább Orbánnénak ad igazat? Miért?

  1. mert ilyen a vérmérséklete önnek is?
  2. mert volt már hasonló helyzetben, és úgy döntött, mint ő?
  3. vagy talán érez ebben a magatartásban valami helyhez kötött, tehát magyar tradíciót?
  4. ha igen, hogyan fogalmazná meg ezt a magyar vonást?

„Fejjel a falnak menni”?

„A rosszba bele nem törődni?”

 „A sorsunkon mindenáron változtatni?” 

Vagy egyszerűen: „Bátran élni?”

Válasszon.     

(1978)

Plakát

 

Plakát: Bagossy Levente

 

 

 

 

Mikor játsszuk?

2017. MÁJUS 22.
19:00 Városmajor