ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Nemzethalál a lelátón

 

Népszabadság, március 23. , szerző: Csáki Judit


Az újonnan épült stadion lelátóján (lehet, hogy VIP-szektor) egyperces gyász, majd az új király szól népéhez, a kifestett, beöltözött dán szurkolótáborhoz, amely buzgón éljenzi minden szavát. Ő meg gyakorolja az uralkodói stílt – éppen mint olyik falusi polgármester, öblös gesztusok, merev arckifejezés, és tekintetében az elszántság: ez a hatalom bármi áron meg lesz tartva. Majd a nép, az istenadta, statisztál hozzá.

 

 

Minden Hamlet-előadás: veszteség. Muszáj ugyanis húzni belőle, mert az egész darab eljátszhatatlan, és a húzások nemcsak kiejtenek egyes motívumokat, de átrendezik a szereplők súlyát és viszonyrendszerét is. Így van ez az Örkény Színház Hamletjével is (melyben például puszta csonk maradt Horatio szerepe és a barátság).

 

Minden Hamlet-előadás: nyereség. A húzások és az átrendezett viszonyrendszer révén ugyanis élesebb fény vetül más, addig tán árnyékosabb jelenetekre vagy karakterekre (itt például Vajda Milán és Ficza István Rosencrantz-Guildenstern besúgó párosára), és ez már az értelmezés maga, vagyis az örök kérdés: kicsoda Hamlet.

 

Bagossy László rendezésében az előadás végére van válasz, noha nincs pont a végén. Gáspár Ildikó dramaturggal együtt (aki a műsorfüzetbe beleszerkesztette Petri Györgytől a Hamlet monológját, ami megvilágító, az előadáson belül és kívül is) céltudatosan bántak Nádasdy Ádám remek és hatásában hétköznapi szövegével, és világosan áll előttünk az építmény, immár nemcsak Bagossy Levente stadion-díszlete, amely fokról-fokra tágítja önnön jelentését és használhatóságát, hanem a személyeké is: Hamlet, Claudius, Polonius.

 

Hamlet zokog és sír, amikor apja szelleme rárója szigorú parancsát – bosszulja meg a meggyilkolását –, de inkább azért sír, mert szerette őt és fájlalja az elvesztését; a paranccsal ekkor még nem tud mit kezdeni. Polgár Csaba ebből a megrendülésből indítja a figurát, aztán fölépül a mai, reflektált, öniróniára-bohóckodásra mindenkor kész fiatalember, aki éles eszével egyre tisztábban látja, hogy mi (minden) itt a bűn, ki a bűnös, mi (lenne) a büntetés, és mire végigjárja magányos útját, már tudja azt is: semmit nem tehet, eszköze nincsen, a tragédia totális. Polgár gazdagon hozza Hamletjét, készen van rá és vele; nagyszerű alakítás.

 

A tragédia azért totális, mert egy nemzet pusztul bele. Bagossy szinte mindvégig a színpadon tartja a népet, amelyet ezért aztán számos formájában van módunk látni: birka tömegként, magából kifordult, az ellenfelet szidalmazó szurkolótáborként, aztán majd csontvázként is. Znamenák István Claudiusa kíméletlenül kapaszkodik a hatalmába: egyetlen őszinte monológjában (az „ima” előtt) sincs megrendülés vagy kétely, személyes bukása jelentéktelen, ám hatása elsöprő, hisz egy népet söpör el. Jó párja Csuja Imre Poloniusa: a főkamarás az oly ismerős monumentális idiotizmus mintapéldánya, a feltétel nélküli lakáj, akit borzadva nézünk, Hamlettel együtt.

 

Gálffi László játssza a megölt királyt, a Színészt és a Sírásót: nagyszabású parádé és súlyos jelenlét mindegyik. Ez utóbbiból van még: Für Anikó ártatlan és boldogtalan Gertrudja, és Pogány Judit Sírásó komédiása. És van sok humor, vicc, önirónia és bohóckodás, hiszen „mi mást lehet itt csinálni, mint viccelni”, mondja Hamlet Ophélia (Kókai Tünde e.h.) ölében. És van némi brechtizálás: a jeleneten kívüli, néma szereplők ottléte belop egy kicsi, Bagossytól csöppet sem idegen elidegenítést. És van néhány fölöslegesnek látszó ötlet, pillanatnyi geg, verbális poén, amelyek gyorsan hullnak a feledésbe.

 

Mert hát kiemelkedő, fontos és jó előadást látunk, rezignáltat; olyant, amelyikbe még a színházról szóló, szokásosan apoteózis-jellegű jelenetbe is becsúszik a színházi kiszolgáltatottság feletti melankólia. Olyant, amelybe Fortinbras nem diktátorként, hanem nagyjából érdektelen kívülállóként toppan be a végén, és norvég népe norvégul fecserészve, mobiljával fotózkodva téblábol a hullahegy fölött. Dániának ennyi, a stadion meg majd csak jó lesz valamire.