ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Dobozolástechnikák

2013. március 13.

HVG

Szerző: G. Tóth Ilda

 

 

Groteszkebb, mint valaha a legújabb Tóték-előadás, amelyet nem Örkény István drámája, hanem a kisregénye alapján állítottak színpadra. A kiszolgáltatottak tragikomédiáját bohózatként, háborús krónikaként és szatíraként is feldolgozták már.

 

Minimális a díszlet, a szereplők saját magukat narrálják, és sehol egy doboz. Az őrnagy nem visel egyenruhát, sőt Tót sisakja sem az a klasszikus tűzoltófejfedő. Ágika pedig mikrofonállványt vonszol maga után, amikor a falubeliektől beszerzi a fronton szolgáló bátyja parancsnokának érkezéséhez kölcsönkért holmikat. Szokatlan feldolgozásban vitte színre az Örkény Színház az egyik leggyakrabban játszott magyar drámát, pontosabban annak kisregényváltozatát. A groteszk nagymestere először epikában írta meg a Tótékat, s csak a történetet először színpadra álmodó Kazimir Károly unszolására készítette el a drámaváltozatot. Örkénynek a prózai megoldás tetszett jobban, s egyszer azt vallotta, hogy a szívéhez igazán közel a teljesen elvont, fekete paravánnal a háttérben előadott Tóték állna.

 

„A drámák mindig magukban viselik a kort, amelyben íródtak, és annak a színházi konvencióit” – indokolta Mácsai Pál rendező a HVG-nek, miért döntöttek a kisregény feldolgozása mellett. „A mű keletkezése óta a befogadói horizont nagyot nyílt, úgy éreztük, eljött az idő, hogy Örkény mesélési technikájának, gondolkodásának egyik alapelemét beemeljük a színpadra” – tette hozzá. Örkény a kisregényben folyamatosan „kilátszik” a szöveg mögül, megszakítja a történetet személyes, változatos fénytörésű kommentárjaival. Például amikor az őrnagy már egy hete gyötri Tótot, és azt találja ki, hogy a tűzoltóparancsnok esténként zseblámpát szopogatva dolgozzon neki, majd emiatt Tót elszökik otthonról, Örkény a regényben nem meséli tovább a történetet, hanem megáll, és azt mondja: „Mi baja lehet? Felnőtt ember nem szökik el csak azért, mert a szájába kizárólag elővigyázatossági okokból zseblámpát kell vennie?” Ezt a kaján, szolidáris hangot, az író alanyi jelenlétét szükségszerűen kihagyták a színpadról, Mácsaiék viszont beledolgozták az előadásba.

 

A szövegkönyvet készítő Gáspár Ildikó a narrátor szerepét kiosztotta az öt szereplő között. Úgy, hogy az eredeti szövegből egyetlen betűt sem vett el vagy tett hozzá, és az előadásban nem használják azokat a jeleneteket sem, amelyeket Örkény kizárólag a színdarabba írt bele. „Minden hang örkényi, s az előadás emiatt az eddigi verzióknál sokkal közelebb áll az eredeti írói szándékhoz” – állítja Mácsai. Így a darabban a színészek mondják el például, hogyan reagáltak a falubeliek az őrnagy érkezésére, s a szippantós kocsi sem jelenik meg a színen, csupán beszélnek róla. Az abszurditást fokozandó, a szövegfolyamot időnként korabeli dalokkal szakítják meg, s a dobozolást bábokkal végeztetik el. „Mindent csak elmesélünk, és abban bízunk, a néző azzal megy haza az előadásról, hogy ő ezt mind látta” – mondja Mácsai, aki vallja: azzal nem lehet versenyezni, amit az emberi fantázia és életismeret teremt.

 

A kisregény más elemekben is eltér a drámaváltozattól. Fontos különbség, hogy az olvasó – és így az Örkényben a néző – már az elején, az őrnagy érkezése előtt értesül a Tót fiú haláláról, vagyis a család erőfeszítéseinek teljes értelmetlenségéről. A drámában később, az őrnagy és Tót ellentétének felfokozott feszültségébe robban bele az ütődött postás által nem kézbesített sürgöny. A kisregényben nagyobb szerep jut a csendnek is. Amikor például az őrnagy játszani invitálja a kártyában járatlan Tótot, a családtagok egymás tekintetét kerülve várják a visszautasítás következményeit. A drámában viszont a pergő párbeszédek miatt a közönségnek nincs ideje továbbgondolni az eseményeket – holott ennek Örkény nagy jelentőséget tulajdonított.

 

A Tóték bemutatása ismét időszerű, amennyiben a darabban a mátraszentannai idillben élő Tóték esete azt példázza, hogy a világ nem csak egyfajta. A köztiszteletnek örvendő tűzoltóparancsnok, felesége, Mariska és lányuk, Ágika számára a másik világ, amit a háborúban megtépázott idegrendszerű őrnagy képvisel, teljesen érthetetlen. „Két világ van ma Magyarországon is, és egyikkel sem az az elsődleges baj, hogy nem szereti, hanem az, hogy nem érti a másikat” – von párhuzamot Mácsai. A regény, teszi hozzá, egyértelműen arról szól, hogy az ismertnek vélt világ az őrnagy megérkezésével hirtelen megváltozik: otthonos helyből irracionálissá és félelmetessé válik. „Ezért is emeltük be a színpadra a szorongás szülte látomásokat is a regényből” – magyarázza.

 

A Tótéknak külön színháztörténete van. Az utóbbi csaknem ötven évben Magyarországon és külföldön másfél száz bemutatója során a legkülönbözőbb módokon állították színre: időnként bohózattá szelídült, máskor megrendítő háborús krónikává változott. Az 1967-es tháliabeli premieren az abszurditásával forradalmian robbant be az akkori szürke színházi világba. A komikus elemek azonban túlburjánoztak az előadásban, amiért Kazimirt nem kevés kritika érte. Mindazonáltal az ősbemutató duplán is meghatározó maradt Latinovits Zoltán legendás, bokacsattogtató őrnagyalakítása folytán. A következő években a kényszerű összehasonlítás miatt kockázatosnak tartották a felújítást a rendezők és a szerepre vállalkozó színészek is. Főként miután – szintén Latinovits főszereplésével – 1969-ben elkészült az Isten hozta, őrnagy úr! című, Fábri Zoltán rendezte filmváltozat, amely szintén a kisregényt veszi alapul, s narrátor bevetésével teszi feledhetetlen szatírává a történetet.

 

A fiatalabb generáció számára emlékezetes volt a 2000-es, Réthly Attila-féle előadás a Pesti Színházban, amelyben a rendező a hatalmi hierarchiát hangolta át egy árnyalattal. A 28 éves Gyuriska János alakította az őrnagyot, ezzel fokozva a kontrasztot a parancsoló, rabtartó katona és az apjakorú, megalázott Tót között. Így minden még bonyolultabb és groteszkebb lett, s a Tóték generációs drámává aktualizálódott – a javarészt a mű keletkezése után született közönség örömére. A délszláv háború borzalmait látta bemutathatónak a Tótékon keresztül 2004-ben a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház előadásában Vidnyánszky Attila. A kritikusok elismerően fogadták a látványos előadást, amelyben a rendező osztott színpadot alkalmazott: az egyik térfélen a mátrai kis falu idilli élete zajlott, a másikon hírek, harci jelentések, háborúra mozgósító szövegek sokkolták a nézőt, s a finálé az „Ég a város, ég a ház is” kezdetű dalt éneklő kórussal a háttérben egy világégés rémképét hozta. A kassai Thália Színház rendezői koncepciója viszont túl merésznek bizonyult. Vas Zoltán Iván árpádsávos zászlókkal hadonászó fiatalokat vonultatott fel a fináléban – bevallása szerint azért, hogy felhívja a figyelmet a Kossuth téri szélsőséges megmozdulásokra. Az aktuálpolitikai utalást végül a bemutató után „kiírták” a jelenetből.

 

G. TÓTH ILDA