ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Mennyi az ember?

Élet és Irodalom

2013. március 22.

Koltai Tamás 

 

 

Az Örkény Színház Tóték-előadásnak egyik találata, hogy visszatér a kisregényhez. Nem mintha a drámaváltozat nem volna elég jó. Azt sem gondolom, hogy újdonság kell az embereknek (ahogy a Koldusoperában mondják), mivel az eredeti darabot már túl jól ismerik. De ha így volna is, mindig mindent újra kell gondolni, a legelejéről. A Tóték kritikában nem lehet büntetlenül „margóvágózni”, mert az olvasók többségének fogalma sincs, miről van szó. (A Hamletról sem illő csak úgy megemlíteni, hogy a Szellem – mondjuk – páncél helyett farmerban lép föl. Milyen Szellem? Kinek a szelleme? Hogy kerül oda? Mit akar? Nem elég, hogy a kritikus meg az előadók tudják. Nem egymásért vannak. Régi mániám ez a kritikaírással kapcsolatban. De messzire veszetne.)

 

A Tóték kisregény keletkezésekor (1964) még a darabszerű darabok voltak divatban. A prózaíró Örkény a színpadon kivonta magát a cselekményből, amelynek eredeti sorai között ott bujkált csodálkozó, csalafinta, hamiskás mosollyal – reflektáltan. A színész személyisége által nyert, az író személyességének hiánya miatt vesztett a drámaváltozat. Most Örkényt mint mesélőt adja vissza Gáspár Ildikó az Örkényben. Visszacsempészi a prózaszövegből a leíróművészt, a kikacsintó tekintetet, a magát kívülre helyező kommentátort. A lakonikusan tömör, sugárzó egyszerűségükben többrétegű mondatok narratívaként megélednek a színészek által, akik be-belépnek a szerepükbe, majd kilépnek belőle, egymásnak adogatják a szöveget, labdáznak vele, társasjátékot játszanak. Együtt összehozzák a történetet és a róla alkotott véleményüket.

 

A történettől egyre távolabb vagyunk, már a keletkezése idején is modell volt. Egy kis család kiszolgáltatottja lesz valakinek, akitől az egyik családtag élete függ. Mindehhez a díszlet egy mátrai falu, az idő a második világháború, a főszereplő a szabadságos őrnagy, aki az idilli békében piheni ki a frontszolgálat fáradalmait, és szinte önkéntelen, már-már jóindulatnak látszó terrorjával önmaguk feladására készteti a katona fiuknak beígért kedvezmények érdekében szolgálatkész, tartásukat fokozatosan elvesztő Tótékat.

 

A hatvanas években ez ugyanúgy az adott hatalmi önkénynek való értelmetlen behódolásról szólt, mint ma. Azt, hogy értelmetlen, a kisregény úgy jelezte, hogy a Gyula fiú a történet kezdetén már halott. A darabváltozat ezt a hatás kedvéért az előadás közepére tette. Gáspár Ildikó a ráció kedvéért visszateszi eredeti helyére. Tudjuk csak meg az elején, hogy a semmiért ajnározzuk a megtiprónkat.

 

Rengeteg finom részlet kerül így az előadásba. A férjét édesdeden fokozódó házi erőszak nyomása alá helyező Tótné szerepében nagyszerű Pogány Judit hasonlíthatatlan hangsúllyal említi Bergeréket, akiké korábban a mozi volt, amíg nem figyelmeztetik, hogy beszéljen halkabban, mert folyik a vetítés. Akinek van füle, kihallja, hogy valójában miért kellett Bergeréket akkor halkan említeni. (És most?) A Tóték egyik sarkpontja, hogy bárki bármit mond, a hatalom azt hallja ki belőle, amit akar, a készséges szolgálattevők pedig még rá is licitálnak, „őrnagy” helyett nemcsak a „szőrnagy”-ra hajlandók megesküdni, hanem a „keléses segegű”-re is. (És most?) Csuja Imre egyszer a türelmét vesztve az arcukba is vágja, amit nem mondott, ha már annyira hallani akarják. Csuja Tót-alakításában lenyűgöző a természetes viselkedésbe oltott dacos ellenállás, ahogy kis ideig nem engedi, hogy agyában megfoganjon a nagyobb méretű margóvágó – az értelmetlenül túlhajszolt közmunka szimbóluma: a dobozhajtogatásra házilag eszkábált eszköz – ideája. Ez az integritását nagy erőfeszítéssel legyőző személyiség örkényi esszenciája. A kollektív dopping erősítésére a társak bemondják az óra állását. Hogy lássuk, mennyi idő kell a konformizálódáshoz.

 

Ugyanígy nagy nyereség a transzformátor árnyéka jelenet beemelése. Ennek lényege, hogy amit egyszer ároknak mondtak, arról hiába derül ki, hogy csak egy árnyék, soha többé nem lehet árnyéknak nevezni, és árok voltát kötelező átugrálással kell demonstrálni. Az árnyékugrálás (-bokszolás) napjaink bornírt valósága. A kis kellék-modellen bemutatott kedélyes akció ugyanúgy az előadók gunyoros kommentárja, mint a négy kis személyi margóvágó, a nyergében ülő négy bábfigurával, amelyek az eredeti, népszínműves-realista karakterekre hajaznak. Ezáltal és a játéknak a Bagossy Levente tervezte revüszínpadra helyezésével, amelyen a játékosok estélyi fellépő ruhában (Benedek Mari) szerepelnek, a rendező Mácsai Pál végérvényesen kiszakítja a cselekményt a korhoz-helyszínhez kötöttségből, és felszabadítja továbbgondolkodó ösztönünket.  A gondolkodás, ami az őrnagy szemében a legfőbb rossz – sikerül egy dolgot találnia, ami olyan sztereotip, hogy teljesen kiüríti az agyat: a Himnusz eléneklése –, a kommentelő iróniának köszönhetően az előadásban érzéki örömmé válik.

 

Van a revüszínpadnak egy másik, szórakoztató hozadéka is. Az adaptáló Gáspár Ildikó korabeli slágereket, leginkább katonadalokat gyűjtött a műsorba, amelyeket a dalhoz és a helyzethez leginkább illő szereplő ad elő, a rivalda előtt helyet foglaló, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás vezette négytagú zenekar kíséretével. Mindegyik jó – hogy az őrnagyot idézzem a fonákjáról –, de egyikük kifejezetten ideális. Az, amikor Csuja Imre csipogóval – berregő-villogó zseblámpával – a szájában előadja a Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek című pattogó katonadalt. Az ásítást megakadályozó – megalázó – dresszúra és a menetinduló erőltetett optimizmusa, kiegészülve az előadó kényszeredettsége ellenére is tisztán artikulált vidámságával, illetve az általunk már tudott tragédiával, fájdalmasan groteszkké teszi a lenge énekszámot.

 

Hátravan még a produkció másik – az adaptációval egyenértékű – találata: az a könnyedség, felülemelkedettség és fölény, amellyel Mácsai a hatalomproblematikát kezeli, Epres Attila tevékeny részvételével. Jellemzően Varró őrnagynak hívják a Mátraszentannára beszállásolt rémet, mint a kisregényben, nem Őrnagynak, tehát neve van, nem szimbólum, nincs démonizálva. Ez jelzi, hogy több, kisszerű példány is létezik belőle – egyikük, a lesötétített Lexus terepjárós ott ült a premieren, talán nem került az útjába hasba rúgandó bevásárlókosaras asszony –, az őrnagyocskák tehát igencsak elszaporodtak, és bár pofátlanok meg agresszívak, kevésbé félelmetesek, s főleg legyőzhetők. Epres snájdig eleganciával intézi el a – nem tévedés – jelentéktelen figurát, dacoskodik, pattog, ágálva vezényli a Tannhäuser-nyitányt, és vélt karizmáját végképp lenullázza Takács Nóra Diána remek kamaszlányjelzése a végtagjait dobáló, haját hátravető, ájultan rajongó Ágika szerepében. A „kisegyüttest” Ficza István nyelvöltögető konferanszié-mindenese egészíti ki.                        

 

     Örkény azt írja Tótról, hogy „hiba nélkül ellátta emberi mivoltával járó összes funkcióit”. Az abszurdnak látszó végsőt is, midőn felnégyeli Varró őrnagyot. „Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik.” Ötven éve ez a felszabadító vég egyszerűnek, bár kilátástalannak látszott. A Tóték kimenetele ma nem érvényes úgy, ahogy akkor érvényes volt. Azóta Varró őrnagy elment, és visszajött, noha nem neki énekeltük a „ha majd egyszer visszajönnek” dalt. A margóvágót kidobtuk a hátsó kertbe, melynek színpadi díszletlabirintusából Epres Attila hetykén felüti a fejét. Most egy másik dal érvényes: „Minden elmúlik egyszer.” El is éneklik a végén, vidáman, frissen.