ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás
Október 23-án, valamint november 1-én közönségszervezésünk és jegypénztárunk zárva tart!

Örök darab

 

A Macskajáték örök darab. Abban az értelemben is, ahogy a kereskedők ajánlják tartós árujukat. Nem idénycikk. Nem divatportéka. Nem avul el soha. Színházi szempontból ez az előnye és a hátránya. Ha vitrinbe rakva mutogatjuk, az örök darab múzeumi darab lesz. A Macskajáték egy ideje jutalomjáték. Minden fajsúlyosabb színésznek felkínálják, ha eljutnak bizonyos korba. Néha már azelőtt. Elsősorban színésznőknek, hiszen nekik van benne több szerep, és nekik nehezebb szerepet találni. Keresni sem kell, a Macskajáték mindig kéznél van. Ki sem kell találni, mert már ki van találva. Kialakult egy Macskajáték-séma, amitől el lehet térni, el is szoktak így vagy úgy, de nem komolyan. Ha jelentősen térnének el, az már nem felelne meg a kényelmi szempontnak, a jutalomjáték szempontnak, a biztonsági szempontnak.

 

Örkény István ennél többet érdemel. Nemcsak nagy író volt, hanem radikális gondolkodó is, és fogékony minden újra. Az új dramaturgiák iránti nyitottsága már életében zavarta a beszáradt agyú referenseket. A Kulcskeresők és a Forgatókönyv nagyot lendített a színházi gondolkodáson, Örkény íróként előbbre járt bennük, mint a legtöbb rendező, de a magyar színházi elmaradottság miatt elképzelhetetlen volt, hogy az író egyúttal színházi ember – rendező – is legyen, mint külföldön már akkor is sokhelyütt (ma meg végképp). Ha manuálisan értett volna hozzá, későbbi darabjait alighanem ő rendezte volna meg a legjobban. A Macskajátékot persze nem, mert azt már megírni is a rendező Székely Gábor színházi elképzelésének megfelelően írta meg a kisregényből, így lett belőle „végleges” színpadi változat. Azóta akárhány Macskajátékot láttam, emlékezni csak Hegedűs Ágnes szolnoki ősbemutatójára és annak Sulyok Mária játszotta pesti színházi variánsára emlékszem. (De többet is számon tartok.)

 

A kényelmi szempontot félretéve a Macskajátékot ma másképp olvassuk. Tartalmilag mást jelent a távolság Garmisch-Partenkirchen és a Csatárka utca között (bizonyos értelemben eltűnt, más értelemben megnőtt), a fényűző villa és a társbérlet között, a tolószékhez kötött Giza előkelő idegensége és az örökösen loholó Orbánné kotnyeles otthonossága között, mást jelent a mesterségesen elválasztott két világ, a történelem változásai által befolyásolt apakép, a szemérmesen megfogalmazott „itt élned, halnod kell” patriotizmus; formailag mást jelent az epikus levél- és telefonregényt legalább részben pszichológiai realista helyzetdrámává, szituatív cselekménnyé alakító dramaturgia mindenáron való konzervatív (túlhaladott) kényszere.

 

Az Örkény Színházban bemutatott Macskajáték most is a színházi gondolkodást rendezőileg meghatározó, írói-rendezői együttműködésen alapuló adaptáció, amilyen annak idején az 1971-es ősbemutató volt, csak most az önmagát képviselő rendező Mácsai Pál mellett Örkény képviseletében a dramaturg Gáspár Ildikó lép fel.

 

Mácsai radikálisan elszakad előző rendezésétől, amelyben radikálisan elszakadt előző rendezésétől. Ebből is látszik, hogy a darabban mennyi tartalék van. Most a 60-as évek enteriőrjeinek mállott hangulata lengi be a színpadot, de az Izsák Lili tervezte díszlet – plafon nélküli magas szobafalak három ajtóval, a háttérbe szórt székekkel – bár a lepusztult polgári lakást (társbérletet) idézi, mégis inkább elvont, üres tér. (Anna Viebrock tereire emlékeztet.) Úgy is működik, mint a jelen és a múlt – az emlékezet – közös tere, nem akar megjeleníteni semmit, és ami lényegesebb, nem akar a téren kívülre helyezni semmit, presszót, másik lakást vagy Giza auráját. A szereplők nem konkrét helyszínekre, hanem egyfajta kapcsolati térbe lépnek be, és addig maradnak ott, amíg szükség van rájuk. Giza (Molnár Piroska) például végig bent ül egy széken, de nem tolószéken, mert a mozdíthatatlansága csak jelzés, később el is tűnik onnan, hogy aztán az ajtóban állva szóljon be (ezt többek nem képesek bevenni: hogy jön ehhez egy béna!), és a végén egyszer csak ott terem Orbánné mellett ülve. Mások ki-be járnak az ajtókon, de ők sem valahonnan valahová, például a vacsorázni jövő operaénekes Csermlényi Viktor (Végvári Tamás) szoborszerű árnyékként áll az ajtónyílásban, miközben hatalmasan szól a Don Giovanni megfelelő akkordja a vacsorajelenetből, amikor pedig beljebb lép, már a „lépcsőházban” áll Orbánnéval, még később leül hátul egy székre, ugyanúgy, mint Paula (Csomós Mari) vagy Egérke (Kerekes Éva), holott akkor már „nincsenek a színen”. A családi jelenetek Ilussal (Szandtner Anna) és Józsival (Polgár Csaba) is viszonyjelzések, ebédhelyzet van, de ebéd nincs, ebédlőasztal nincs, ahogy presszóasztal, sőt pincér sincs, bár az utóbbinak oda van szólva.

 

Nyílt vállalása ez az eredeti levél- és telefondramaturgiának, a letagadatlan monológformának, amely már nem követeli meg a hagyományos „színszerűsítést” és zsánerképszerűséget, s amelynek sokkal inkább, mint bármikor, Orbánné lesz a központi szereplője, kvázi az ő drámája zajlik („Miért nem mer az anyus a saját múltjával szembenézni?”, kérdezi Ilus), míg a többiek leginkább az ő viszonylatában léteznek. Ennek megfelelően Gáspár Ildikó „előre vette” Orbánnét, átcsoportosított és húzott, dramatizált részeket visszaépített a monológokba, és a darabban nem szereplő monológot emelt át a kisregényből, továbbfejlesztve a választott gondolatot és formát. Egy el nem küldött levél és az ebből fakadó reflexivitás a végére kikövetelte színész és szerep hajszálfinom szétválasztását, amikor is az Orbánnét alakító Pogány Judit harmadik személyben kommentálja önmagát, majd a darabzáró „macskajáték” színpadi felfordulása helyett a három színésznő három széken ülve „játssza el”, verbalitásba sűrítve közvetíti – mintegy szédületesen bravúros kacagó tercettben demonstrálja – a szokásos hancúrt. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, ez talán Schimmelpfennig hatása ebben a posztschimmelpfennigi, posztmarthaleri, posztzsótéri előadásban.

 

A metafizikai térbe helyezett darabnak sokkal hangsúlyosabb az „örökkévalósága”, az időtlensége, mint a – kissé idejétmúlt – történetisége. Ezt erősítik a stilizációk, az artisztikusan változó világítás, vagy a művi bejátszások a radiátorra helyezett lemezjátszóról, amellyel maga Orbánné indítja el az operarészletet, a harangszót vagy a fölidézett művházhangversenyen megszólaló tapsot. A stílus kihat a játékra is. Pogány Judit naturális részletek – külső elhanyagoltság, loncsos ruha, ormótlan papucs – nélkül, csak „belülről” megkülönböztethető szőkén-őszen egyaránt önazonos, a csalódások útját elszántan végigjáró, az élethazugsággal leszámoló Orbánné. Molnár Piroska vibrálóan átütő belső érzékenysége, Csomós Mari disztingvált fölénye, Végvári Tamás sarmőr-kontrasztja a róla szóló elbeszéléssel szemben, Békés Itala (Cs. Bruckner Adelaida) filigrán határozottsága, Kerekes Éva a többiekénél kissé többet színező, a szerepet kezdettől fogva árnyalatnyit „kommentáló” alakítása, Szandtner Anna poliglott hitelessége, Polgár Csaba alig-szerepben is erős jelenléte eloszlatja a tévhitet, hogy színészi intenzitás csak fényképrealizmussal és általános színpadi mozgósítással érhető el. Itt a Szkalla lányok egykori fényképe is hang – serceg, mert régi. A színházi kép mélységélessége azonban vadonatújjá retusálta a Macskajátékot.