ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Szervezésünk augusztus 21-től tart nyitva.

Jegyértékesítés szeptember 1-től.

Hazudni, hazudni, hazudni

 

CampusOnline

2012. december 27.


 

Senki se várja Makk Károly filmjének megelevenedését az Örkény Színház színpadán. Ez más. Ez Mohácsi. 

 

 Látszólag 1849-be repülünk vissza, a vándorszínészet, a kőszínház nélküli lét korába. Egy keserű világba, ahol a szabadságharc elbukása után muszáj valami vidámságot csempészni a mindennapokba és folytatni az életet. Ebben a világban a szórakoztatás egyik fő forrásának alig van játszóhelye, nincs pénze még egy pár virslire sem, s minden a tehetősebb támogatóktól, a befolyásos emberektől függ. Na, most akkor hol is vagyunk valójában?

 

Mohácsi János és Mohácsi István új távlatot nyitnak a Liliomfi előtt, melyet Szigligeti műve alapján írtak át. A szöveg hemzseg az intertextusoktól. Van itt Hamlet, Othello, Rómeó és Júlia, Örkény utalások és pár Széchenyi és Kossuth idézet is. S persze a legnagyobbak közül Petőfi sem maradhat ki, így ő nem csak a falon függő képecskén látható, hanem a színpadon is megjelenik. Hiszen ő itt az egyik legkomplexebb figura: igaz magyar, költő, vándorszínész, és még cigány is (de természetesen csak a jobbik értelmében). Bár szegény Petőfi – aki valójában az előadás egyik zenésze – állítja magáról, hogy ő csak egy egyszerű cigány cimbalmos, s köze nincs a segesvári csata óta eltűnt költőhöz, ezt azonban senki nem hiszi el neki, mert mint tudjuk, s tudják ezt a szereplők is, Mátyás király is álruhában járt egykor. A szöveget még eredetibbé teszi a rengeteg „Mohácsis” szójáték, csűrés–csavarás, szóösszerántás, melyeket mesei elemek és énekes-táncos betétek koronáznak. A hangulatot pedig mindehhez négy zenész szolgáltatja.

 

De kit látunk valójában a színpadon? Ki ez a Liliomfi? Vagy Liliom? Polgár Csaba kabátja alól ugyanis kikandikál a klasszikus Liliom szerepeket idéző keresztbe csíkos trikó. Vagyis nem csak egyértelmű utalás történik egy olyan figurára, aki nem áll két lábbal a földön, s egy művészvilágban él, hanem ezek a tulajdonságok át is ruházódnak Liliomfira ebben az előadásban. Itt semmiképpen sem Darvas Iván sármőr ifjúja tekint ránk. Polgár Csaba nyikhaj, laza és pimasz Liliomfija a színházba szerelmes, nem Mariskába. Ki is kötelezné el magát Törőcsik Franciska szeszélyes és hisztirohamokban kitörő Mariskája mellett. Mohácsi János több új szereplőt tesz az előadásba, köztük Rózát (Szandtner Anna), Liliomfi előző „Mariskáját”, aki mint megunt szerető a vándortársulat tagja maradt. Hiába Liliomfi nagy szavai, tudjuk, mindig lesz egy új lány. Hisz ez a férfi négyféleképpen tud szerelmet vallani, – amit be is mutat – s ugyanúgy kéri meg Róza kezét „játékból” mint később Mariskáét igaziból. Szandtner Anna figurája mélyebb értelmezési lehetőséget ad az előadásnak. A színésznő pontosan tudja, hogy mikor láttathat egy kis tragikumot karaktere életéből, aki rávilágít Liliomfi igazi jellemére, s mikor kell a bárgyú és mulatságos elhasznált barátnőt alakítania.

 

Hazugság itt minden, hiszen színházban vagyunk. Mutatja ezt Khell Zsolt díszlete is, mely az első felvonásban Kamilla asszony és Liliomfi szobáját tárja elénk. Egyszerre látjuk a két szobát, melyek között a színpad hátsó részének közepén két ajtó „beékelődése” teremti meg a különálló szobák illúzióját, s így a nézők tanúi lehetnek a párhuzamosan történő eseményeknek. A második felvonásban a férj után epekedő vénkisasszony Kamilla (Für Anikó) testvérének, Istvánnak (Csuja Imre) a fogadója tárul elénk, ahol még kitűzik a Kossuth-zászlót, mutatva az ellenállás parányi szikráját. A díszlet embermagasságig fehérre van meszelve, s csak fölötte kandikál ki a fal eredeti barnás színe, a Petőfi kép, de van még félig lekent tájkép és feszület is. Semmi nem az, mint ami mögötte van. Remete Krisztina jelmezei is ezt a tendenciát követik. Fodrok, gombok, felhajtások, de csak látszólag. Minden festve van az egyszerű ruhákra, melyek összhatásukban az 1800-as évek közepének divatját hivatottak idézni.

A szcenográfia mellett a színészek is „rájátszanak” a „színházban vagyunk” élményre. Kamilla rászól Mariskára, hogy ne a falon át közlekedjen. Továbbá rengeteg a már groteszkbe nyúló túlzás az amúgy teljesen összhangban lévő színészi játékban. Kamillát többször préselik fel tánc közben a falra, majd már a színpadról is kilökik. A kéjsóvár Szilvay Tódor (Gálffi László), aki kis habozás után inkább maga szeretné elvenni gyámleányát, Mariskát, külön kis műsorban mutatja be, hogyan végzett ki hat nepáli fenyőmacskát. S ebben az előadásban nem két, hanem három Schwartz érkezik, mert itt még Mariska is Erzsi és „Mamlac” Gyuri szerelmét próbálja révbe terelni.

Ennek ellenére karcos a happy end. Nincs igaz szerelem. Erzsi jobban örült volna, ha Gyuri gazdag, s emlékeztetnie kell magát, hogy nem a pénzéért szereti a fiút. Mariska pedig az előadás végére már átlát Liliomfin, s inkább menne hozzá Tódor bácsihoz. Szilvay professzor azonban nem akar a fiatalok „boldogságának” útjába állni, ezért lemond Mariskáról. A várva-várt összeborulás azonban mással történik meg, mert mikor Liliomfi is megtudja, hogy édesanyja meghalt, Mariskát eltolva magától, Róza vállán sírja ki magát. A kegyelemdöfést viszont idősebb Schwartz adja meg, aki lát valami perspektívát a kőszínházban, így az egész társulatot megveszi, kivéve Liliomfit. Rá nincs szükség a következő évadban.

 

Tehát mit is látunk valójában? „Kijátszását” a sokszor hangoztatott elvárásoknak? Az alternatívok lassú haláltusáját? Paródiáját a színháznak, ahol a nemzeti és keresztény értékeket kell képviselni, s ahol könny csorgatva nevetünk az operettes betéteken és politikai utalásokon? Mohácsi rákérdez, hogy mit is várunk a színháztól, mit szeretnénk látni a színpadon. A százötven évvel ezelőtt érvényben lévő értékeket és reakciókat az akkori politikai helyzetre? Hol vagyunk mi már attól? A történelem tényleg ismétli önmagát? Vagy megállt az idő, esetleg ami még rosszabb, el is ment mellettünk? Mindenesetre a három órányi frenetikus jókedv után, keserű az ezen való töprengés.

 

Doma Petra