ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Két monodráma

Criticai Lapok 2007/06.

Divat a monodráma. És nem csak azért, mert szűk keretek között teljes ívű sorsok megjelenítésére, követésére ad módot. Hanem, mert a horizontális sűrítés és a vertikális teljesség, az epikus folyamatosság rendszerint különleges színészi szólóteljesítményre kínál lehetőséget.

A tematikai és műfaji skála ezen belül a Szókratész védőbeszédétől az Egy őrült naplójáig rendkívül széles, a drámairodalom édes gyermekein kívül ide sorolhatók az előadók házi dramaturgiáján szerkesztett irodalmi kompozíciók is, Jászai Mari naplójától Psyche önarcképéig. Biztos sikernek ígérkeznek mostanában a monomusicalek. De ha nincs elég monodráma a repertoárban, a színháztörténet még ráadást is fabrikál: a Színházi Lexikon frappáns tévedése, hogy monodrámaként említi a Rettegés és nyomorúság a harmadik birodalomban kulcsjelenetét, Brecht A zsidó feleségét. Fesztiváljáró kritikusok tanúsíthatják, hogy újabban – nem véletlenül, hanem praktikus okokból – valóságos reneszánszát éli a műfaj: az esztétikailag alátámasztható arányon felül túlreprezentáltak a programban a könynyen és viszonylag kis költséggel utaztatható kamaraprodukciók és ezen belül a monodrámák. Itthon pincében, padláson sorra születnek az élet sűrűjébe éles fénynyel belehasító, koncentrált látleletek, az összefüggéseikből kiragadott és mégis új összefüggéseket felmutató sorsvázlatok és analízisek.

Az idei évad, majdnem egy időben, két rendhagyó női portréval is szolgált.

Molnárné jó anya volt...

Születhet-e remekmű újsághírből, bűnügyi históriából, a bűnt követő, megérdemelt bűnhődésből? Természetesen igen. Feltéve, hogy az író az események krónikáján, rendjén túl a tények súlyát és logikáját, a lélektani rugók mechanizmusának működését, a jelenség lényegét hordozó világmagyarázatot is prezentálja. A szerző akár újságíró is lehet, feltéve, hogy írói eszközök birtokában kezeli a témát.

igenfoldesanna_clip_image001

Pogány Judit | theater.hu fotó – Ilovszky Béla

Vajda István újságíró és szinkronrendező évekkel ezelőtt találkozott a drámaírásra csábító, pokoli történettel. Egy többszörös gyilkos fiú lényegében motiválatlan, véres tettével és leleplezett bűnének törvényes következményével, a halálos ítélettel. A hírből annak idején riport, vagy talán riportsorozat született, majd egy, az eseményeket feldolgozó, ténytisztelő, sodró erejű dokumentumdráma kézirata. (Ez került évekkel a bemutató előtt Pogány Judithoz.) A szerző eredeti dramaturgiai megoldása szerint a darab hőse nem a tettes, a sorstársai közül kiválni, kitűnni törekvő, lázadó kézbesítő, a bűnös és pusztulásra ítéltetett fiatalember, hanem a fiú kálváriáját végigkísérő tanú, a gyilkos szerencsétlen édesanyja. Aki fájdalmában, önvádját elhallgattatva és önigazolásul mindvégig csak azt hajtogatja, „pedig én jó anya voltam..." És Molnárné, ez a faluról a fővárosba került, derék proli asszony valóban jó anya volt, mert valóságos érzelmi kapcsolat híján is mindent megtett és előteremtett egyszülöttjének. A család teherbíró képességét meghaladóan mindent megtett a kedvéért, kényeztette, szolgálta. Évek múltán is büszkén emlegeti, hogy készséggel befogadta volna házába a kislányt, akit a fia választott. Hogy nem sajnálta tőle a legeslegfinomabb, méregdrága pulóvert sem. Ám jellemző, hogy általában csak tárgyakkal és gesztusokkal igyekezett anyai szeretetét bizonyítani, kifejezni. Természetes és eltorzult vágyak – például a lőfegyver áhítása –, kisiklott ambíciók fűtik, kísérik az anyát és fiát, míg végül a beteljesült tragédia árnyékában a szerencsétlen Molnárnénak mégiscsak fel kell tennie önmagának a kérdést: hol rontotta el, mit csinált rosszul.

A laza epikus szálra fűzött krónika előadása közben a nézőtéren időnként megáll a levegő. De rögtön alábbhagy a jelenetek feszültsége, amikor a létezés terheit értetlenül és megalázottan viselő asszonyt megérinti saját bűne, felelőssége. Kár, hogy a darab ezen a ponton gellert kap: sem a gyilkos, sem az, aki neki az életet adta, nem képes igazán szembenézni a történtekkel. Hogyan, miért is történhetett az, ami? Pogány Judit színészi azonosulása, színpadi léte, hiteles kisszerűsége és lelki nagysága úgy ütközik meg a színpadon, hogy az anyai magatartás egyetlen gesztusával, rezdülésével sem kerül szembe. Vajda szövege – riportnak – több, mint zökkenőmentes. Még azt is megkockáztatom, hogy éppen hétköznapi fordulatai révén ismerősen hiteles, helyenként egészen jó. Hiányzik viszont belőle minden eredetiség, az egyszeriségnek az a többlete, ami a történteket a szükségszerűség piedesztáljára emeli. A fiú ámokfutása, amiről természetesen ugyancsak közvetetten, az anya monológjából értesülünk, motiválatlan. Az érvényesülni vágyó féltehetség kudarca, a családon belüli kommunikáció sikertelensége nem pótolja a tragédiát kirobbantó valódi konfliktust, a végzetes tettet indokló és magyarázó, azt kiváltó összeütközést. A pszichológiai defektus – aminek a fiú voltaképpen áldozata – önmagában inkább csak valószínűsíti a végzetet, motiválja, de nem indokolja a tettet: hogy ami történt, nem történhetett volna másként.

Az Anger Zsolt rendezte pinceszínházi előadás intenzitása, azonos optikával készített, jobbára premier plánokba sűrített játékstílusa, a hatvanas-hetvenes években újszerűen ható, ismerős kisrealizmusa, az otthonosság fizikai cselekvésben megjelenített sok-sok gesztusa, amellyel Pogány Judit a szereppel való azonosulását hitelesíti, az előadás végéig kitöltik a szöveg üresjáratait, és csak a halál közvetlen közelségében, az utolsó virágcsokorral megjelenített szertartás során érezzük, hogy a tragikus történet nem helyettesíti a tragédiát. A siker a Pinceszínházban nem a darabé, hanem a színészé, és Pogány Judit szemmel láthatóan élvezte a közönség szeretetének közvetlen, szinte személyes megnyilvánulását. Hogy sokrétű, árnyalt jellemrajzával, eszköztelen szuggesztivitásával újfent bebizonyíthatta, nemcsak jó, de nagy színésznő is. De azért én szívem szerint ennél komolyabb próbatételt jelentő szerepet kívánok a Gábor Miklós díjjal frissen és méltán kitüntetett művésznek.

Sárbogárdi Jolán éjjeleinek harapdált gyümölcse

Az évad másik, színészi remeklésként értékelendő monodrámája, valljuk be, másfajta, jóval értékesebb alapanyagból készült. Az Ibusár irodalmi, színházi előélete fordulatos, ám kevéssé viszontagságos, ritka sikertörténet. Parti Nagy Lajos fanyar humora, bizarr látásmódja mostanában nemcsak éles reflektorfényben, de országos divatban is van, verbális eszköztárának gazdagságára, stilisztikai tehetségére, a magyar nyelv dinamizálásában és gazdagításában szerzett érdemeire viszont már a nyolcvanas évek óta folyamatosan figyelt a szakma.

Amikor Sárbogárdi Jolánt, Parti Nagy művének képzelt szerzőjét, a hazai vasút derék dolgozóját kisregényben megismertük, egy írói ábrándokat dédelgető idősecske dilettánst zártunk a szívünkbe. Aki, hogy el tudja viselni az ibusári állomáson végzett munkája monotóniáját, választottjának hűtlenségét, állomásfőnök széptevőjének ellenszenves hódolatát, beteljesületlen vágyainak megfogalmazásával vigasztalódik. Képzeletét és féltve őrzött spirálfüzeteit olyan hősökkel népesíti be, akik egészen másféle életet élnek, élveznek, mint amilyen Sárbogárdi Jolánnak valaha is osztályrészül juthat. Persze széplelkű szerző csak széplelkű hősökkel vigasztalódhat, olyanokkal, akiknek azért szintén kijut a megpróbáltatásokból. Hiszen Margittay Edina – mint arról A test angyala című 1997-es „habszódia" legelső mondatából értesültünk – „még soha nem volt egymáséi."

Mivel Parti Nagy Lajossal mostanában szinte napi kontaktusban van a néző és az olvasó is, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy Sárbogárdi Jolán tulajdonképpen még a múlt században született. „Regénye", aminek kéziratával a boldogtalan jegykezelő jobb híján a Magyar Boldog című magazint ostromolta, nyomtatott változatban, folyóiratban, kötetben és a Merlin kávéházában is szenzáció volt. Stílusparódiaként élveztük, de a lelkünk mélyén már akkor is tudtuk, éreztük, hogy többről van szó: képzeletének tobzódásával Sárbogárdi Jolán helyettünk lázad. Az összeszikráztatott szavak groteszk gyönyörűsége a premieren sem fedte el az ibusári állomás köznapi nyomorúságát.

Ahányszor azóta színpadon találkoztunk Jolánnal, annyiszor szorult el a szívünk, amiért magunkra ismertünk benne, anélkül, hogy elismertük volna a cseppet sem megtisztelő hasonlatosságot. Mert valljuk be, mindvégig tudtuk, hogy Parti Nagy szerzőtársa egyszerre nyomott és nyomorult: remekműveknek nem csak a megírására, végigálmodására sem alkalmas. De azért egy halvány lehetőséget mégis felcsillantott előttünk, hogy hátha... Hátha sikerül kedvező választ kapni a Magyar Boldogtól, hátha sikerül Balajthy Dénest megmenteni, tüllruhában táncra penderülni, és legfőképpen lányi, írói sikert aratni, akár Ibusáron is.

Amikor Jolán a múlt század végén a Játékszínben feltámadt, Parti Nagy Lajos „huszerettjét" még többszereplős zenés játékként becsültük. Igaz, Zsótér Sándor rendezésében a darab már akkor kis híján monodrámává töpörödött. Bírálatomban – okkal, vagy ok nélkül, ma már magam sem tudom pontosan – azon keseregtem, hogy Zsótér és társulata inkább kinevettetni, mint megsiratni készült Sárbogárdi Jolán világát. (Criticai Lapok 1998. december)

Még szerencse, hogy Zappe László már akkor is figyelmeztetett, ebben a szép posztmodern világban az íróval együtt mindnyájan Sárbogárdi Jolánok vagyunk és „mindnyájan Ibusáron élünk". (Népszabadság, 1998. október 19.) Azóta viszont eljött az ibusári monodrámák korszaka. Parti Nagy Lajos nyíltan és öntudattal szól arról, hogy számára a színpadon sem az akció, hanem a dikció az elsődleges, és erre kiváló lehetőséget kínálnak a szólószámok. Az Ibusárt – monodrámaként – Szegvári Menyhért rendezésében Egerben kirobbanó sikerrel játszották – ehhez az előadáshoz készült el a monodráma-verzió –, s a Kortárs Drámafesztiválon Debrecenben díjazták is. Nádasy Erika jutalomjátékáról szuperlativusokban számolt be a kritika. (Stuber Andrea a Criticai Lapokban őt nevezte a legigazibb Sárbogárdi Jolánnak, 2007/3.)

Ezután némi merészség kellett ahhoz, hogy szinte lélegzetnyi szünet után máris újra kitűzzék Jolán és a közönség randevúját. Indok persze Parti Nagy népszerűségének évadán és a mű aktualitását tekintve sem kellett a felújításhoz, de ha mégis, akkor megkockáztatom: az Örkény Színház élén álló Mácsai Pál, vagy a produkciót rendezőként jegyző Pelsőczy Réka alighanem a megtalált színhelyből meríthette az ötletet, vagy éppen ihletet az előadáshoz. Ciegler Balázs díszlettervezőként látszólag mást sem tett, mint rászabadított bennünket a tetthelyre: a színház e célra külön be nem rendezett előcsarnokában bonyolították az előadást. Ez tágas és kietlen játéktérnek bizonyult: az üres ruhatár, az elárvult büfé, a lecsupaszított műmárvány pult színpadi telitalálatnak tűnt. Mint ahogy sokat ígért és sokat nyújtott a főszereplőnek választott Bíró Kriszta is, akinek nem kellett magát sem megöregíteni, sem elcsúfítani: az állítólagos „vörös ördög" – ahogy egy nyilatkozatában önmagát említette – éppen olyan jelentéktelenre szürkült, amilyennek Ibusár írójának lennie kell. Játéka azonban lehetett volna árnyaltabb is. Nem mintha Bíró Kriszta nem idézte volna fel gazdag eszköztárral mindazokat a valóságos és képzelt figurákat, akik szerepet kapnak az ibusári állomáson. Az egyik pillanatban féltő és gondoskodó Anyuskaként láttuk-hallottuk, a másikban hódító kedvű állomásfőnökké alakul, huszár és szerkesztő, brazil boában kisvárosi démon, tányérsapkában fegyelmezett MÁV alkalmazott. És mégis: a felfokozott hangerő, amivel a jól ismert, vagy legalábbis elképzelt, általában groteszk figurákat megidézte, inkább stilizálta, szürkítette, mint árnyalta a játékot. Annál érdekesebbnek éreztem a főszereplő gesztusrendszerét: a dramaturgiai funkciót betöltő, leleményesen összeállított kellékek mozgatása (szinte végig) koreográfiai remeklés. A gyanútlan nézőt meglepi, hogy egy mézeskalács huszárban, giccses porcelánfigurában, babakádacskában ennyi játéklehetőség rejlik, mint amennyit Bíró Kriszta felfedez.

igenfoldesanna_clip_image002

Bíró Kriszta | theater.hu fotó – Ilovszky Béla

A jelenetsor végig lenyűgöző, ámde az előadás végén legalábbis vitathatónak éreztem a játéktér kitágítását szolgáló nézői sétát. Az ötlet, hogy Jolán függelemsértő lázadására valódi színpadon – tehát a színház emeletén – kerüljön sor, már csak azért sem rossz, mert amíg mi kinyújtóztatjuk gémberedett tagjainkat, Jolán, azaz Bíró Kriszta megfelelő színházi keretek között produkálhatja művészetét. Csakhogy az ötlet önmagában kevés: ebben az előadászáró néhány percben a színésznek fel kellett volna szikráztatnia azt a sokrétű énekes-táncos tudást, ami Bíró Krisztának alighanem a sajátja.

Akik először – másodszor, harmadszor – találkoztak Sárbogárdi Jolánnal, bizonyára élvezték. A kritikusok pedig talán annak örülhettek, hogy a szöveg nyelvi varázsa a szokatlan, új közegben is töretlen maradt.

Földes Anna