ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Bebábozódás

Élet és Irodalom - 2018. 01. 26. (23. oldal)

MOLNÁR ZSÓFIA írása

Amikor az ember több mint egyheti gondolkodás után is nehéz helyzetben érzi magát, akkor szokott olyanokat írni, hogy „Gáspár Ildikó Kafka-rendezése ambiciózus vállalkozás”, és elkezd kötözködni a színlappal. A rendezés szó használata szándékos, mert az adaptáció önmagában (értsd: irodalmilag, papíron) működik, a szövegmontázsnak íve van – az persze más kérdés, hogy ez az ív és hozzá a keret nem pontosan az, amit az előadás címe és színlapja lefektet. Mert az Örkény Színház előadása nem Az átváltozás, noha – mint az egymás mellé helyezett szövegekből kiderül – Kafka is ugyanazokat a történeteket írja újra és újra. Ha az életműben meg akarunk határozni két nagyobb tematikus egységet, az egyik a hivatali abszurdum, a másik az apa-vonal – Gáspár Ildikó itt és most olyan szövegekkel dolgozott, amelyek az utóbbit domborítják ki. De nem, egyáltalán nem Gregor Samsa (ejtsd: zamza) látomásos történetén keresztül, sokkal inkább a Levél Apámhoz töredékei alapján Megint csak a színlap azt ígéri, hogy az előadás „a burleszk, az irónia és a [...] groteszk segítségével oldja a szorongást nevetéssé”. Nos, talán a szándék ez volt, de a tapasztalat mást mutat.

Olvasva az elbeszéléseken tagadhatatlanul derülgetünk, megérezzük bennük ugyanazt a fanyar humort, mint például a Kafka-kortárs Harmsznál, de a színház nézőterén alig hallatszik nevetés, ugyanis a megtöbb-szörözött és többszörösen is felnagyított tekintélyelvű apafigura erősen ráül a hangulatra. Az pedig távolról sem nevezhető feloldásnak, hogy a keretjáték végén szülinapi gesztusként kollégái a „főszerepet” játszó Polgár Csaba arcába nyomnak egy tortát. Mondhatjuk, hogy ez egyfajta kabarétréfa, hiszen az előadás atmoszférája talán ezt a (korhű) műfajt idézi leginkább, de szomorú, bánatos kabaré ez, cseppet sem mulattató, inkább „a nyilvános fellépés szégyene” (Levél Apámhoz) üt át rajta.

A keret az Amerika utolsó fejezete, amely színház a színházban szituációba helyezi a játékot: az Oklaho-mai Természeti Színház felvételt hirdet. „Mindenkit tudunk használni”, mondják, így mindenkit fel is vesznek. A kezében aktatáskával érkező, vagyis – gondolom – a hivatali gépezetből kiugró Karlt (Polgár Csaba) nem tudni pontosan, minek; a szöveg szerint „technikai segéderőnek”, szerinte: „Hát színésznek vettek föl, de nem tudom, alkalmas vagyok-e színésznek” – kedves metaszínházi kikacsintás ez. A dolog színpadilag (dramaturgiailag?) ott bicsaklik meg, hogy a jelentkezők az ő kivételével mind eleve maszkot viselnek: az arcuk fehérre festve, még csak nem is karakterek vagy szerepek, legfeljebb szerepbe rakható bábok, egy óriási zenélő doboz korlátozottan mozgatható, vonások nélküli figurái. Persze mire a következő képben Karlból Az átváltozás Gregorja lesz, ő is megkapja a sminket – ő lesz a Fiú (az egyik). Ha nagyon szigorú akarok lenni, pontosan az ellenkezője történik annak, mint amit a már idézett színlap állít: „A hétköznapi váratlanul leveti álarcát, és alatta megmutatkozik a színtiszta abszurd.” Hacsak nem fogadjuk el, hogy jelen esetben az maga az abszurd tétel, hogy a maszk nem lehull, hanem felkerül, és pont ez a kifehérítés hívja fel a figyelmet bizonyos emberi kapcsolatok abszurd mivoltára. Kicsit sok itt a csavar, az áttétel… De tulajdonképpen még ez a koncepció is bukik, mivel nemcsak a jelentkezők, hanem az oklahomai színház (a keretjátékon belül civil) irodavezetőjének arca is fehér, a második felvonásra Kovács Zsoltról (Apa) pedig minden máz lekopik (erre később még visszatérünk).

A színházi helyzet megteremtése után aztán sorra nyílnak a kis „fiókok”, minden különösebb átkötés nélkül jönnek az egymáshoz szervesen nem kapcsolódó történetek, szó szerinti elbeszélések. És talán itt a lényeg, mármint annak a lényege, miért nem működik az előadás.

Mert a külön-külön helytálló, mutatós stb. elemek nem szervesülnek egységgé, hiába áll össze a szöve-gekből egy egyértelmű apakép, hiába gyönyörű a díszlet (Izsák Lili), hiába teszi oda magát a színpadon mindenki. Félreértés ne essék, nem a cselekmény hiányzik, hiszen hatásos képek egymásutánjából is kikerekedhet remek előadás, hanem az összehangolás.

A díszletet adó Kaiserpanorama önmagában bámulatos kiállítási tárgy, sőt olyannyira lenyűgöző, hogy gyakorlatilag minden mást ki is túr a színpadról. Nem beszélve arról a trouvaille-ról, hogy a „világ legna-gyobb forgója” (Az Oklahomai Természeti Színház) – talán innen jött az ötlet, a rendező mintha félmonda-tokra csapna le, azokat transzponálná színpadi képekké – egy szobabelsőbe épült be, nem is akármilyenbe: a falak a szintén Gáspár rendezte Stuart Máriából ismerősek. A szerkezet, valamint a rajta vágott ablakokkal való csiki-csuki játék a „fiókos” szövegstruktúrát tükrözi, annak problémáival együtt: van ugyan dinamikája, csakhogy ez a dinamika erősen akadozik, akárcsak a Kaiserpanorama belsejében mutogatott állóképek, amelyek jó esetben sem állnak össze filmmé. Ezt a rendezés némi videós beavatkozással próbálja enyhíteni, de Juhász András hol kívülre, hol belülre vetülő munkája nem érvényesül, a mozgókép megszületéséig nem jutunk el, legfeljebb a zeotrópig.

Színészi alakításokról igazából nem beszélhetünk, egész egyszerűen azért, mert senkinek sincs lehetősé-ge nagyot játszani. Gesztusok vannak, pózok, beállítások, helyenként már feleslegesnek is tűnő értelme-zésmorzsák (például az albérlők jelenetében, amikor a három bohócparókás férfi mintha azt kifogásolná, hogy Gregor a testvéri szereteten túlmutató vonzalommal viseltetik húga iránt). És – ebben a rendszerben – egy határozott kilengés: Kovács Zsolt (m. v.) „nagymonológja”, A fegyencgyarmaton. Mert ez az a pillanat, amikor valóban leoldódik a festék, amikor az átélt, nem képiségében, hanem minden másban plasztikus előadásmódban valóban a nevetségességig fokozódik a világ abszurditása. Van ezen kívül még néhány jelmez (Marina Sremac) és kellék: Kerekes Éva (Anya) szürreális parókája, Kókai Tünde (Grete) érthetetlen baseballütője és tetkópólója, még élettelenebb maszkok és az a végig himbált, idegen aktatáska, amelyet Polgár Csaba–Gregor a végén – a fordított logikának megfelelően – a fejébe húz: a porhüvely, a levedlett páncél. Csákányi Eszternek egy kis pogó jut amolyan Prodigymódra (miért?), egy hasbeszélőszám és némi varrogatás, nem hálás jelenés egyik sem, ami leginkább azért sajnálatos, mert neki ez volt a bemutatkozása az Örkény Színházban. Ugyanakkor sietek leszögezni még egyszer: kivétel nélkül mindenki teljes odaadással csinálja, amit csinálnia kell, nem érheti és nem is éri szó a ház elejét.

Nem tudom, hogyan lehet igazán jól színpadra vinni Az átváltozást, talán tényleg csak ilyen hidegen, németesen, idézőjelesen, képiesen.

A vállalkozásba sokak bicskája beletört már. Jelen esetben az a különös, hogy elvileg minden – szemlélet, többek sokoldalú mesterségbeli tudása – együtt van ahhoz, hogy a dolog sikerüljön.

Az előadás végén a Kaiser-panoramát lebontják, és a világ legnagyobb forgója helyett csak egy lepusztult körhinta csontváza marad a színpadi szoba közepén. És nem a szabadság levegője lengi be, csak a fene nagy hiányérzeté.

Franz Kafka: Az átváltozás, Örkény Színház, január 12.)