ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Az erkölcsi kukázás. Bernhardi-ügy. Örkény Színház

 

Csalánlevél.blog.hu, március 31., szerző: Pajer Hajnalka

 

„A közéletben nem  a hála a fontos, hanem a korrekt könyvvitel”
(Bernhardi-ügy)

 

Schnitzler 1912-ben írta ezt a darabot. Az akár egy önálló kis írás tárgya is lehetne, hogy noha Schnitzler darabokat gyakran műsorra tűztek a magyar színházak, hogyan korrelált a magyar közélet és történelem majd 100 éven keresztül ezzel a darabjával mégis úgy, hogy egészen 1991-ig vagy nem merte, vagy nem érzete fontosnak senki bemutatni.


24 év után most mutatták be másodszor Magyarországon a Bernhardi-ügyet.
Az első, és máig is egyetlen bemutatója a Vígszínházban volt.
Most az Örkény  vállalta, hogy ezt a meglehetősen kényes dolgokat,  kényes nyelvezettel feszegető  darabot ismét bemutassa.  Ám az  eredetileg meglehetősen hosszú, mintegy 200 oldalas drámát  erősen meghúzták és  most mindössze csak 80 oldal lett belőle. Ez is  Kertész Imre egykori veretes fordításának, a nyelvezetének a jelentős leegyszerűsítésével.

 

A dramaturgiai átalakítás majdnem  teljesen érintetlenül  meghagyta Schnitzler látásmódját, meghagyta az alapkonfliktust, viszont a hozzá csatlakozó emberi és közéleti viszonyokon  jelentősen húzott. Lényegében ez az előadás csak Bernhardi professzor alapkonfliktusára és a hozzá való viszonyulások felvillantására  csupaszította le  a drámát a részletes kibontásuk helyett. Ez a szikárság azonban láthatóan nem egy hiányosság, hanem "A" rendezői koncepció.

A történet egy századfordulós bécsi magánklinikán játszódik, aminek az igazgatója, Bernhardi professzor. Bernhardi nem engedi meg egy  papnak, hogy egy életben reménykedő, ám valójában haldokló lánynak feladja az utolsó kenetet. Nem akarja, hogy a lány tudja: percei vannak hátra.

A professzor mélyen hiszi: ő morális és orvosi döntést hoz, ám  az egész fokozatosan politikai ügyé válik. Nem mellékesen attól, hogy Bernhardi zsidó. Mi is ez a Bernhardi-ügy a tízes évek bécsi polgári közéletében? Társasági esemény? Koncepciós per? Morális tézisdráma?

Az Örkény  Bernhardi-ügy előadása azért eléggé különös, mert  bár minden  egyes korabeli  Schnitzler-i jellegzetességet magán visel  a történetszövésben, egy századelős történetet mesél el, mégis,  nagyon is mostaninak ható ”aha” élményeket villant fel nekünk, a szintén egyre ordasabb közbeszédre  váltó magyar közéletből.
Azt  mindazonáltal  mégis  túlzás lenne állítani, hogy  direkt a máról szólna, inkább csak túl sok olyan  dolog változatlanul maradt meg 100 esztendő alatt is az úgynevezett polgári erkölcsökben, a  közéletben, közbeszéden, és főként a  közéletformálókban (akikről végeredményben az "ügy", Bernhardi ügye szól), amitől még mindig nagyon is mainak érezhetjük a történetet.

 

Schnitzler nem akart nagy és végzetes drámákba bonyolódni ebben a darabjában (sem). Ezt az Örkény előadása sem teszi.  Egyszerűen csak meg akarta mutatni, amiről szinte valamennyi darabja szól: a századfordulós bécsi polgári életet, polgári gondolkodást, annak  a dekadenciáját. Minden Schnitzler darab - történetétől függetlenül- erről szól.  Nem ítélkezik, nem teszi le  a garast itt-vagy ott, nem moralizál. Egyszerűen csak ábrázol, rögzít, megmutat. A darabjaiban nincs is érzelmi viszonyulás ehhez. Nincs katarzis és legtöbbször nincs semmilyen feloldás sem. A Bernhardi-ügyben sincs. Noha számos olyan lehetséges elágazás adódna ebben  a sztoriban, ahol akár súlyos drámákba is átfordulhatna  történet, de  Schnitzler (és hozzá hűen az előadás is), megáll mindig ott, ahol jótékonyan csak valamifajta botlásnak tűnik minden  súlyos emberi aljasság. Ami sem nem jóvá tehetetlen, sem nem döntő. Aztán később persze kiderült, mégis...

Schnitzler viszont már nem érte meg a fasizmus teljes totalitáriusságát, az általa a Bernhardiban is a "jó apa lenéz a hülye gyerekére"-  típusú kedélyességgel ábrázolt polgárság morális züllésétől és  közönyétől vagy éppen lelkes egyetértésétől kísérve.
Így aztán nem tudjuk azt sem, hogy a szinte már kedélyes moralizálgatós sztorizgatásnak ható történetei, amit és ahogyan a Bernhardi-ügyben is látunk, hogyan alakultak volna  a későbbi drámáiban, ha látja, hová is vezetett mindez. A maga korában persze ő rendes botrányszerzőnek számított. Alig volt darabja, amit a bemutatója után ne tiltottak  volna be egyből és ne kavart volna hangos botrányokat. Ezek leginkább a történetei vagy az ábrázolásának a frivolságai miatt történtek így. A Bernhardi-ügy sem lógott ki  a betiltottak sorából:

 

"A cenzúra nem engedélyezi a Bernhardi bemutatását, a szociáldemokraták hiába interpellálnak a parlamentben. 1913-ban Schnitzler Katharina Schrattot, a császár intézményesült barátnőjét kéri meg, interveniáljon a császárnál. A császár valóban foglalkozott a drámával. Az eredmény: „Ha a hivatalnokok sértődnek meg, el lehetett volna intézni. De az egyház sértődött meg, ezért maradjon betiltva.” In: Pók Lajos: Bécs 1900"

Ma már persze Schnitzler távolról sem botrányszerző a botránydarabjaival, hanem  csak egyfajta elrévedő szomorúsággal nyugtázhatjuk e darabja kapcsán:  tehát akkor ilyen hétköznapi polgári erkölcsöktől, azaz erkölcstelenségektől  indult el a két világégés  is.

Mácsai Pál Bernhardi professzora remek.  A csökönyös, öntörvényű, idealista, talpig úriember  professzor, aki nem egyéni és karrier érdekektől vezérelten ragaszkodik a saját erkölcsi sorvezetőjéhez, és éppen ezért szinte semmit nem ért és nem is akar érteni a körülötte lévő emberi és közéleti  helyzetek dinamikájából. Az "ügyéből". Ezért is lesz ezeknek  az áldozata úgy, hogy ennek az áldozatiságát sem nem érzi, sem nem nem vállalja fel. Gálffi László Flint minisztere, akinek az egész alakja a politikai helyezkedések a megtestesült mintaképe, remek. Teljes átéléssel mondja:”A közéletben magasabb érdek is van, minthogy az ember betartsa a szavát” És neki már-már majdnem el is hisszük ezt.

 

Für Anikó dr. Ebenwald-ja, aki a klerikális, antiszemita, gőgös polgári középosztályt jeleníti meg egyszemélyben, teljesen érthetővé teszi, hogy miért is nem volt résen a világ: hiszen ez így  annyira normálisnak, már-már társaságinak látszódó dolog volt. Persze az  Örkénytől megszokott módon kitűnőek voltak egytől egyig a többiek is: Epres Attila, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Debreczeny Csaba, Csuja Imre, Bíró Kriszta, Polgár Csaba, Znamenák István. Ő egyébként a korábbi, Vígszínházban bemutatott darabban is játszott.

 

Tulajdonképpen egy kitűnő előadás, apróbb  ráncolódásokkal. Remek színészi játékok, remek darab, nincs sem  csonttá közhelyesítve, sem agyonértelmezve, agyonjátszva, agyonkoptatva. Érzékeny társadalmi aktualitása van eredeti formájában is.  Nagyon is sok kapcsolódása van hozzánk, nagyon is eleven ma is minden kérdése.
Csak valahogy a végére az az érzésünk maradt:  van néhány olyan pillanat benne, ami befejezetlen torzóként hirtelen  abbamarad. Szinte megmarad egy színpadkép, egy beállás jelentőségében. Előfordul, hogy  még fel sem fogjuk teljesen  a látottakat, és már egy hatalmas ugrással egészen  máshol járunk.  A jelentős húzások miatt meglehetősen  felszínesnek, zavarosnak, kapkodónak tetszik néhol az előadás. Benne hagytak a húzások dacára olyan karaktereket, akiknek a szerepe így kicsit már érthetetlen is, nem érthető teljesen. miért bukkan fel a sztoriban (vidéki körorvos); ugyanakkor nem bontottak ki olyan karakter és történetszálakat, akikről és ahol viszont pontosan  érezni, ennél azért sokkal többnek kellene itt még lennie  a történet szerint.  (dr. Goldentahl, a védőügyvéd, de főként Hochroitzpointer, a végző orvostanhallgató árulása).


Az előadás kissé egyenletlen is: többnyire izgalmas, pergő sodrású, magával ragadó, ám  van néhány pillanat, ahol leül,  unalmassá válik és  érdektelenül nem jut el a nézőtérre, hogy éppen mi, miért is történik.

 

Maga Schnitzler két teljesen egyenrangú szálat bontott ki eredetileg  a történetben: Bernhardi professzor  emberi, morális ügyét, és a saját, Schnitzler-i narratíváját, Bernhardin keresztül, az osztrák-zsidó identitásáról. A jót, jól cselekedni ethoszát mindkét esetben. Mit enged meg a századfordulós polgári lét ehhez? Mennyire romlott ehhez a polgárság ethosza? Lehetett-e a jót jól és önazonosan akarni ebben? Ezek a kérdések a drámában egy ponton aztán összeérnek.Az  előadásból azt  nem tudjuk meg hogyan történik meg a szálak összekapcsolódása, csak azt, hogy miért.Az sem teljesen biztos, hogy a Bernhardi-ügy esetében  tényleg 120 oldalnak a kukában kell  landolnia, de hogy nem pont annak a 120 oldalnak kellett volna, ami végül most ott végezte, az viszont majdnem teljesen biztos.