ÖRKÉNY SZÍNHÁZ
Online jegy vásárlás

Jegypénztárunk és szervezésünk
június 3-tól zárva tart.
Nyitás:

2017. augusztus 21-én.

Csatádi Gábor: Kirekesztő kisebbség

 

Skandalum ez: zsidó összeesküvés a keresztény nemzetállam szuverenitása ellen – hangoztatja kórházon innen és túl egy harcias kisebbség, amely politikai befolyásánál fogva feljogosítva érzi magát efféle szólamok puffogtatására.

 

 

Megbéníthatók-e egy nép, egy nemzet önvédelmi reflexei? Csupán azáltal, hogy kevesek a politikai hatalmukkal sajátosan visszaélve elterpeszkednek mindannyiunk fölött. Arthur Schnitzler darabja, A Bernhardi-ügy a császárkori Bécsből az Örkény színpadára lépve is könnyeden dacol egy századnyi elmúlással. Vajon miért? Az Ascher Tamás vezényelte előadás jól kimért léptekkel, távolról közelít felénk, hogy aztán ez az egy századnyi távolság számunkra semmire se adhasson kibúvót. Már csak ezért sem, hisz: rád is tartozik, ha a szomszéd háza ég.

 

 

Arthur Schnitzler a múlt századelőn egy magánklinikán játszódó darabja nem az egészségügy anomáliáit igyekszik elénk tárni. A hátrafelé szűkülő színpadon egy kórház hivatali helyisége látható (díszlet: Izsák Lili), szürkésfehér falaival, a háttérben terebélyes tárgyalóasztallal, a falak mentén és az asztal körül székekkel, jobbról-balról nyíló ajtókkal. A tér aztán hol a klinika, hol pedig Bernhardi professzor magánrendelője. Ki-be járkálásra alkalmas magán és közterek. Mint maga az élet, ahol egyesek – vélelmezett fontosságuk tudatában – úgy jönnek-mennek, mintha velük született előjoguk volna az, hogy minden gátlás nélkül átjáróházként használhassák mások életét. Pláne akkor, ha ehhez politikai háttértámogatást sejtenek maguk mögött. Teszik mindezt a legszentebb áhítatott mímelve, legkevésbé sem zavartatva attól, hogy épp egy kórház nyilvánossága, vagy egy rendelő privát tere vagy épp a másik ember lelkének legbensőbb régióiban sürögnek-forognak ormótlanul, mint egy elefánt a porcelánboltban.

 

 

Valamiképp feljogosítva is érzi magát egynémely szereplő erre az ormótlan ki-be járkálásra... Hisz a klinika igazgatója, Bernhardi professzor (Mácsai Pál) egy, az osztályán vérmérgezés miatt haldokló nőhöz nem engedi be a Főtisztelendő urat (Nagy Zsolt), hogy a betegek szentségét föladja a haldoklónak. Mondván: a beteg nem tud arról, hogy az utolsó percei vannak hátra. Ebből lesz tehát a sürgés-forgásra okot adó ügy: a Mózes vallású Bernhardi liberális szellemétől vezérelve kiűzi egy keresztény államban az egyház képviselőjét a kórházból. Skandalum ez: zsidó összeesküvés a keresztény nemzetállam szuverenitása ellen – hangoztatja kórházon innen és túl egy harcias kisebbség, amely politikai befolyásánál fogva feljogosítva érzi magát efféle szólamok puffogtatására.

 

 

Efféle szólamok nem feltétlen elvhűség alapján szokták sűrűn elhagyni megfogalmazóik száját, mert náluk az elveknél az egzisztenciális és hatalmi előnyök előrébb valók. Így van ezzel az Erzsébet Klinika igazgatóhelyettese, Dr. Ebenwald (Für Anikó) is. Für Ebenwaldja búvópatakként csörgedezi körbe a klinika alkalmazottjait, ha arról van szó, hogy a politikai botránnyá dagasztott ügy kapcsán Bernhardit miként kellene félreállítani. Könnyed simulékonysága mögött igazi ragadozó lapul, aki mindig az alkalmas időt várja, hogy támadhasson. Ahogyan Znamenák István szemész professzora, Dr. Cyprian sem az éleslátását használja szemtanúként, így aztán nem is jelent neki gondot az igazság helyett a hangadó kisebbség mellé állni, ha épp úgy hozza az események alakulása. Csészényi kávéja és szemüvege mögé könnyedén berejthető az igazságérzete is.

 

 

Az igazságérzettel és az elvi, morális érvekkel amúgy is hadilábon állunk. Csuja Imre nőgyógyásza, dr. Filitz is könnyen evickél Bernharditól Ebenwald professzor asszony oldalára, ha a politikai hátszelet az utóbbi oldalán erősebbnek véli. Mit neki elvek mellé igazított lojalitás, ha politikai elköteleződéssel a háta mögött biztosabban és nyugodtabban szolgálhatja a befolyásosabb ülepet. Polgár Csaba Dr. Adler kórboncnokként könnyed eleganciával, meggyőződéssel alakítja a lánglelkű, főnökéért tűzbe menő docenst mindaddig, amíg az igazgatótanácsi ülésen – a bizonytalanságok között a vélt biztosra menve – ő javasolja Bernhardinak a bírósági eljárás elfogadását. Azonban az már az ő docensi jóakaratán túlnő, hogy e tárgyaláson az ártatlanságát bizonyító tények dacára főnőkét ítélik bűnösnek. Mintha egyedül Takács Nóra Diána gyermekgyógyászát, Dr. Löwensteint nem lehetne a felettese melletti kiállásától eltántorítani: tehetetlen anyatigrisének elhisszük, hogy az elvhűség talán nem mindig politikai divatok forgószeleinek könnyen áldozatul eső termék.

 

 

Mert bizony Bernhardi orvosi szempontok alapján hozott döntéséből politikai, és – ahogy lenni szokott mindezek után – bírósági ügy lesz. Gálffi László Dr. Flintje, a vallási, közoktatási és egészségügyi miniszter tökéletesen meggyőzi még önmagát is, hogy itt nem intézményi, hanem az emberi sorsokat érintő ügyről van szó, amelyben mégis magasabb irányelveket kell követni, mintsem a kézenfekvő, teljesen korrekt orvos szakmai igazságot. Mindezt Gálffi László olyan udvariasan hazudja bele az előadás atmoszférájába, hogy egyáltalán nem áll meg bennünk az ütő, sőt, magunkban vele együtt helyeslünk, hogy mindez mifelénk is így természetes: politikai ügyet kell kreálni, az egyéni antiszemitizmust jogos sérelemként kell feltüntetni.


Mácsai Pál Bernhardiként azzal erősíti a maximumig a szerepét, hogy egyre inkább mellékszereplőt játszik a főszerepben. Úgy viszik az események, mint szél a falevelet. Mindeközben nem tűnik sem mártírnak, sem elvhűségébe belefásult konoknak. Finoman és gondosan asszisztál az álságos nemzeti show-bizniszhez.

 

Az előadást nézve, csak lassan, kicsi, de annál hatásosabban robbanó töltetekben jut el hozzánk: a Bernhardi-ügy a mi ügyünk. Hogy egy szűk, érdekmotivált csoport, keresztény-antiszemita szólamokkal fölékesítve magát, kakaduként ráröppent egy nemzet hajójának kormányrúdjára... És Dr. Flint a legbájosabb és egyszersmind a legálságosabb mosolyával elhiteti velünk, hogy ez a világ rendje: orvosi (és más) tehetség híján, saját frusztráltságát palástolandó, politikai tőkét kovácsol az ügyből.

 

Ez a rendezés Ascher Tamás lassan, de annál mélyebben ható tangója a közegről, amelyben élünk. Lassan nyílnak az előadáson a megvilágosodás ajtói, és ez a lassú ritmus nem is lesz élénkebb – ascheri védjegy. Talán pont azért, hogy egy percét se hagyjuk kiélvezetlenül, hogy nehogy csak röptében értsük meg a Bernhardi-katyvaszt, amelyben magunk is nyakig benne ülünk.